A család az erdélyi falvakban a XIX. század végén

 

 

Ha egy korszak gondolkodásának formáit, egy társadalom szerkezetét meg akarjuk érteni, megvizsgálhatjuk azt is, hogyan tükröződnek ezek a mindennapi életben. Sőt, azt mondhatjuk, hogy a történelem tisztábban nyilatkozik meg a megszokott dolgok felfogásának és kifejezésének módjában, mint a katonai vagy politikai eseményekben. (Lucien Febvre is hangsúlyozza, hogy a történelemnek csakis az emberekkel kell foglalkoznia.) A történészek érdeklődéssel fordulnak – a történeti demográfia eszközeit is felhasználva – a mindennapi életben megnyilvánuló emberi érzékenység és gondolkodásmód kutatása felé. A történetírás kevésbé járt útjai, a történelemből eddig „kimaradt” névtelen emberek életét vannak hivatva történelemmé emelni.

A XIX–XX. századi erdélyi falvakat jellemző etnikai, nyelvi, vallási és kulturális sokszínűség igazi kihivást jelent a történeti kutatás számára. Ezt ismerte fel például Mikó Imre, amikor a falvak tanulmányozásán keresztül közelítette meg a nemzetiségi kérdést.1  Az erdélyi falu demográfiai vizsgálata, a népszaporulat elemzése, a generációkra jellemző fejlődés értelmezése, vagy a falusi közösségek és családok életében történő változások nyomon követése nélkülözhetetlen, ha e régió történelmi sajátosságait akarjuk megismerni. Erdély agrárterületein a falu történetén és helyzetrajzán keresztül ismerhetjük meg az együttélő népek valódi kibontakozási lehetőségeit és erőviszonyait. Ez különösen érvényes az erdélyi románokra, akik sajátos történeti helyzetüknél fogva nem rendelkeztek „nemesi történelemmel”.2

Sorina Paula Bolovan az 1848-as forradalom és az első világháború közötti időszak erdélyi3 parasztcsaládjainak szentelt könyve a történeti demográfia termékenységének példája. A kolozsvári történész változatos, állandó mozgásban lévő világot tár elénk. A levéltári anyagok türelmes feldolgozása segítségével a román történetírásban eddig ismeretlen szempontból mutatja be az erdélyi falut. A családot helyezi a vizsgálódás középpontjába, nem hallgatva el a legintimebb részleteket sem (így a házasság sikerességét, a családtervezést, az esetleges hűtlenséget vagy a rokonházasság tényét).

S. P. Bolovan elemzése három Kolozs megyei községet vesz kiindulópontul: Erdőfalvát (Ardeova), Kisesküllőt (Aschileul Mic) és Körösfőt (Izvorul Crisului), amelyek együtt gazdasági-társadalmi egységet alkottak. A községcsoport sokoldalúságánál és tipikus helyzeténél fogva lehetőséget nyújt az itt nyert eredmények általánosítására. Lakosságuk nemzetiségi és vallási megoszlása közel állt az Erdélyre jellemző arányokhoz. Erdőfalvát és Kisesküllőt görög katolikus románok, míg a legnagyobb lélekszámú települést, Körösfőt református magyarok lakták. Ezeket az adatokat figyelembe véve a könyv cimében használt „román” jelző szűknek bizonyul, használata fölösleges. De mielőtt rásütnénk a részlettanulmány bélyegét Sorina Paula Bolovan könyvére, fontos megjegyezni, hogy az Erdély más pontjain tapasztaltakkal összevetve, általános következtetéseket is levon, és a felvett községcsoportok inkább illusztrációként szerepelnek.

Az ismert francia demográfusok, Luis Henry és Michael Fleury módszerét alkalmazva az egyházi anyakönyvek, a polgári és egyházi hatóságok adatainak rendszeres feldolgozásán keresztül a szerző viselkedése szempontjából tár fel egy átalakulásban lévő társadalmat, ahol a modernizáció és a városi mentalitás már befolyásolja a falusi emberek életmódját és erkölcseit. (Példa erre a törvénytelen gyermekek számának növekedése, ami a falura korábban nem nagyon jellemző.)

A század végére az állam átveszi az egyháztól a családi élet szabályozását (1894-es törvények), az egyház által kiállított anyakönyvi iratoknak és okmányoknak ezentúl nincs hivatalos jellege, de az egyház továbbra is jelen van a családok és a faluközösség életében. Az Osztrák–Magyar Monarchia, ha érdeke úgy kívánta, beavatkozhatott lakosai családi kapcsolataiba. A szigorú katonai törvények nem engedélyezték a katonai idő letelte előtt a 18–22 éves legények nősülését. Ennek hatására szaporodtak el a titkos és vadházasságok.

Azokat a tényezőket, amelyek minden közösség életében meghatározó szerepet játszanak – születés, házasság, halál – a lehető legközvetlenebb módon tárja elénk a kutatónő, minden megnyilvánulási forma és jellegzetesség figyelembe vételével. A három vizsgált településen a házasságkötések időpontja nagyrészt február és március hónapra esett, ez az egyházi böjti időszakból és a mezőgazdasági munkák rendjéből adódott. A házasságoknak gazdasági jellege volt, az egybekeléseket anyagi okok dominálták (szerelmi házasságra kevés példa akad). A házasulandók átlagéletkora – első házasságkötés esetén – a három faluban alacsony: nőknél 19,8 év, férfiaknál 24,8. A második házasságkötés tette ki a házasságok csaknem 25 százalékát. A férfiak új családalapítását tolerálta a falu, míg nők esetében fenntarásokkal fogadta.

Azt, hogy a házasságkötésnél említett korlátozások (böjtök, mezőgazdasági munkák) nem vagy csak elvben hatottak a házaséletre, mutatja, hogy minden évben nagyjából egyenlően oszlik meg a születések száma (csak augusztusban és januárban magasabb kissé). Az újszülöttek nemek szerinti megoszlása a falvakban hasonló Erdély egészéhez: valamivel több fiú születik, mint lány.

Az elhalálozások összesítő táblázata látványosan szemlélteti, hogy a téli, koratavaszi hónapokban és augusztusban megnőtt a halálozási ráta. Míg télen a vitaminhiány és a különböző tüdőbetegségek, addig augusztusban az éretlen, mosatlan gyümölcsök és zöldségek túlzott fogyasztása, valamint a fárasztó nyári munkák okolhatók. A férfiak elhalálozási aránya mindössze 3 százalékkal nagyobb mint a nőké: az életmódból adódó fizikai-pszichikai kimerülés mindkét nemet sújtotta. Az elhalálozások több mint felét a csecsemő- és gyermekhalál tette ki, az újszülöttek 15 százaléka az egyhónapos kort sem érte meg. 1880 után az egészségügyi ellátás javulása és a gazdasági fejlődés hatására a halálozások száma érezhetően csökken. (Körösfőn 1871 és 1880 között 341 ember hunyt el, 1881 és 1890 között már csak 230.)4

A száraz adatok, a születések, a házasságkötések és az elhalálozások leírása nem adhat magyarázatot a népesség bonyolult fejlődésére, amelyet a gazdasági-társadalmi valóságon és a gondolkodásmódon keresztül tudunk pontosan nyomonkövetni.

A szerző külön fejezetben mutatja be a család belső viszonyait, amelyben a faluközösség normái és az egyén mentalitása leginkább megnyilvánul. A család keretein belül mindkét házastársnak lehetősége volt az érvényesülésre, egyéniségétől függően. A fennmaradt források többsége azonban arra vonatkozik, amikor a családi intézmény feszültségek és nézeteltérések gócpontjává válik. A sikertelen házasságot végső esetben válással lehetett felbontani, ez gyakorlat volt az erdélyi falvakban is. A válást közel egyenlő arányban kérték a házas felek, ellentétben Franciaországgal, ahol ez kifejezetten a nők kezdeményezésére történt. A válás okai különbözőek voltak; szerepelt köztük házasságtörés, italozás, verekedés, gyűlölet, erőszak, undor, távolmaradás a családtól stb. A faluközösség ismerte a váláshoz vezető körülményeket, mégsem tolerálta a „válás szégyenét”; már ez sokakat elrettentett a válás kezdeményezésétől, nem is szólva a hosszú bírósági eljárásról, amellyel egy ilyen ügy járt.

A család nemcsak törvényes úton születhetett meg, hanem vadházasság formájában is, amely együttélési módot egyaránt ellenezték az egyházi és világi törvények. Vadházassághoz vezethetett a szegénység éppúgy, mint a katonai törvények vagy a szembefordulás a szülői döntéssel, az érdekházas­sággal. Ezek a családok gyakran arra törekedtek, hogy megerősítve anyagi helyzetüket – ami legtöbbször hosszú időbe telt –, törvényesítsék a házasságot. A válások és a vadházasságok minden negatív következményük ellenére hozzájárultak a családi viszonyok újjászervezéséhez olyan elgondolások és elvek alapján, amelyek a család tagjainak leginkább megfeleltek. Az egyén énjéből fakadó döntések körét, valamint a törvényekre és szokásokra való reagálások területét tartja kiemelkedően fontosnak a szerző a családi élet elemzésénél.Mindezek mellett az élettani és társadalmi folyamatok, az erőforrások és emberek, a családi egység és faluközösség közötti kölcsönhatás vizsgálata teszi mindenki számára érdekessé a művet.

Sorina Paula Bolovan az 1850-19I4 közötti korszak erdélyi falujának új arcát mutatja be úttörő művében, amely természetesen nem lehet teljesen átfogó és végleges. Nagy segítséget nyújthat a társadalomtörténet iránt érdeklődő román kutatóknak, újságíróknak, diákoknak egyaránt. Legfontosabb célját, hogy új, kiaknázatlan területekre terelje a történelmi kutatásokat, mindenképpen elérte, hogy mekkora munka árán, mi, olvasói tanúsíthatjuk.

 

Sorina Paula Bolovan: Fanilia în satul românesc din Transilvania (A család az erdélyi román faluban). Fundaţia culturală română. Cluj-Napoca, 1999.

 

Kocsis Lajos

 

 1. Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Kolozsvár, 1932.

 2. A XIX. század második felétől az első világháború kirobbanásáig a román társadalom rurális jellegű maradt. 1900-ban 87,4 százaléka, 1910-ben 85,9 százaléka a monarchiabeli románoknak mezőgazdaságból szerezte jövedelmét. Keith Hitchins: România 1866–1947. Bucuresti, 1998. 222.

 3. Bolovan az Erdély fogalmat a Bánságra, a Partiumra és Máramarosra kiterjesztve használja.

 4. A szerző a természetes szaporulat és reális népességnövekedés egymáshoz való viszonyát és változásait grafikonokon szemlélteti. A könyv kimondottan gazdag melléklet-anyaga (106 db) jól példázza a mondanivalót, s egyben a további kutatások ösztönzője is lehet.