Ausztria elitjei 1848–1970 között

Az inkább politológiai (esetleg jelenkor-történeti), mint történeti műveket közreadó sorozat az osztrák nemzettudat kialakulását valamint a jozefinista és franciskánus kor hivatalnokságát bemutató művek után az Ausztria elitjeit hosszmetszetben bemutató terjedelmes (1140 oldalas) művet jelentetett meg 1997-ben. Szerzője jogász, szociológus és politológus, a bécsi egyetem tanára.

Az ausztriai, illetve osztrák – a különbségtételnek az adott összefüggésben jelentősége van – elitek történetével átfogóan, bár nem egy, a most ismertetett könyvhöz hasonló méretű mű, hanem mintegy húsz közlemény formájában Nikolaus von Preradovich foglalkozott, konzervatív vagy még inkább tradicionalista szemléletben. Preradovich kutatásai „Ó-Ausztria” 1526–1918 közötti életét fogták át, bár cikkeinek többsége a XIX. századra vonatkozott.

Preradovich a birodalom működésének sajátosságaihoz igazodván az elit tagjait illetően különbséget tett aközött, hogy egy adott személy Ó-Ausztriában alkotott-, illetve hatott-e, vagy, hogy az illető osztrák (österreichisch) származású volt-e. Mivel az elmúlt években a történeti antropológia új megvilágításba helyezte a nemzeti azonosság kérdését, érdekes lehet feleleveníteni Preradovichnak azt a példáját, amelyet az előbb említett megkülönböztetés jogosultságának igazolására felhoz. A Saeculumban 1971-ben közölt tanulmányában¹ egy 1952-ben megjelent esettanulmánya alapján a következő példát hozza: „Lehetett bár a néger Ábrahám Petrovics Hannibál kétségen kívül cári tábornok, akár érezhette is magát orosznak, fehérré ezen okokból mégsem változott”.²

A most ismertetendő mű több szempontból is ellenpontja a Preradovich-féle elitkutatásoknak. Politológiai indíttatású történeti-szociológiai munkáról van szó, komolyan kidolgozott elméleti háttérrel, statisztikai felvételekkel (bár ezeket többnyire csak egyszerű kétdimenziós táblák formájában összegzi). A munka, mint szerzője megjegyzi, nem tartozik az elitkutatásnak a szocio-strukturális reprezentativitást, illetve érdekmegjelenítést kvantifikáló, az elit tagjainak interaktivitási mintázatai iránt érdeklődő főáramába.

A mű célja, hogy tapasztalatilag hasonlítsa össze különböző, a Habsburg-birodalom neoabszolutizmusától és alkotmányos monarchiájától az Első Köztársaság parlamentáris demokráciáján és hivatásrendi államán át a Második Köztársaság nagykoalíciós párt- és társadalmiszervezet-rendszeréig terjedő politikai szisztémák elitjeinek vonatkoztatási csoportjait és létrejöttük szerkezetét; az összehasonlítás célja pedig az, hogy különböző elittípusok létrejöttét és fejlődését a maguk történetiségében ragadhassa meg, illetve hogy a vizsgált politikai rendszerek vezető csoportjainak szocio-strukturális átalakulását mennyiségileg jellemezze, és a politikai és társadalmi változásokkal megmagyarázható összefüggésbe hozza. Az összehasonlítás érdekében megfogalmaz egy elvi elithármasságot [szerephordozás (funkcionalitás), értékmegtestesítés (-elkötelezettség) illetve képviselet], ezt megfelelteti az intézetekben (Anstalt), illetve szövetségekben (Bund) felnevelkedő-kiemelkedő tagokból összeálló elit történetileg megragadható két képletének, s e képleteket veti egybe az egyes vizsgálati időszakok politikai vezetési szerkezetével. Eljárását a következő módon alapozza meg.

E. Goffman alapján³ intézeteknek avagy totális intézményeknek tekinti azokat a társadalmi létesítményeket, melyekben a létesítmény szabályozottsága és zártsága, egyforma (gleichgeschaltete) közössége, valamint a fegyelmezés és jutalmazás tekintélyelvűsége következtében a létesítménybe (önként vagy sorozás útján) belépő egyének elveszítik azonosságukat és a létesítmény céljainak megfelelően idomítva is hagyják el azt. Az intézet végzettjeinek társadalmi sorsában megkülönböztetést érdemel két típus: az egyik a szétszóratás és az intézeti életszakasz emlékének elfojtása, a másik az élethosszig tartó, adott célokat követő közösségek megalapítása. E második típus indokolja a szövetség alapú elitek elkülönítését.

A szövetség alapú elit meghatározása a barátság szociológiájának F. K. Tenbruck által 1964-ben közzétett elméletére,⁴ illetve H. Schmalenbach 1922-es szociológiai szövetség-fogalmára⁵ épít. Tenbruck szerint a német területeken az 1750-et követő száz évben a barátság átalakult. A rendies-barokk társadalomból a polgáriba való átmenet során az emberi viszonyok személyiségközpontúvá váltak, a barátság csakúgy, mint a (romantikus szerelmen alapuló) házasság. A személyiség-központúság az érzelmi alapú csoportazonosulásra utal, s így az antik eredetű „rituális barátság”, illetve vértestvériség ellentettje. Schmalenbach hozzájárulása a vizsgálat elméleti megalapozásához, hogy Tönniesnek (a természetadta) közösség és az (egyének közötti szerződésen alapuló) társadalom kétosztatúságával szemben harmadik kulcskategóriaként a szövetséget (Bund) állítja be, amely az emberi egyesülésnek fontos köztes, labilis, Istenre, mesterre vagy valamely eszményre irányuló érzelmek megélésén alapuló formája.

Ezzel az elméleti eszköztárral mérhetővé válik a feudális, hálán alapuló (askriptív) vezetés korszerű elituralommá alakulása. Stimmer föltevése, hogy az előbb említett elvek kombinációinak megmérésével kvantitatív választ tud adni arra, vajon milyen mértékben volt „modern”, „racionális” a Monarchia, illetve az Első Köztársaság politikai rendszere. A könyv történeti része a közjogi periódusok szerint három részre tagolódik, a Császárság, az Első, illetve a Második Köztársaság korára.

A Monarchiáról szóló főfejezet történeti alapkérdését Leo Thun gr. 1863-ban megfogalmazott alkotmányossági dilemmája adja. Ez az okfejtés az osztrák birodalom alkotmányos átalakításának két lehetséges útját mérlegeli, az első a német kisállamok hivatalnoki alkotmányossága, a másik a brit képviseleti rendszer. E két útnak két elit-kiválasztási rend felel meg, az egyik a dinasztiát szolgáló elité, a másik a polgári elité.

A szerző előbb a birodalom elitjének szerkezetét, kiválasztódásának jellegzetességeit (bürokratizálódás, önrekrutáció, arisztokratizálódás, militarizálódás), illetve kiképzésének intézeteit (katonaiakat illetve polgáriakat) tekinti át. Első részfejezetének összefoglalása megállapítja, hogy minden intézetben mindvégig az érzelmi hűség (dinasztiahűség, nemzettelen hazafiság stb.) volt a képzés elsődleges célja. Ezzel párhuzamosan, képesítési kritériumként, általánosan érvényre jutott a teljesítményelv (formalizált tudás, szabványosított felsőfokúval egyenértékű képzés); ami ugyanakkor a kívánatos „nemzeti erényeket” kikovácsoló nevelési célokkal társult, e nemzeti erények a vallásosság, s ezen belül is különösen a katolicizmus.

A következő rész a szövetség kategóriájának előbb említett explikációját kihasználva, fölméri az úgynevezett elleneliteket. E rész a diákok egyesüléseivel, a klubokkal, a testületekkel és egyletekkel, olvasókörökkel, valamint a bécsi egyetem nem-német hallgatóságának szervezeteivel foglalkozik. Az osztrák egyetem 1848-ig, minden jozefinista beavatkozás ellenére, katolikus testület maradt, melynek hallgatói natioi, bár kényszerű szervezetekként, biztosították a diákság helyét a tanári és a doktori collegiumok mellett az universitasban. Az 1849-es provizórium a hallgatói nemzeteket kizárta az egyetem alkotmányából (így azok 1881-re felszámolódtak), a doktori kollégiumokat viszont (Bécsben és Prágában 1872-ig) megtartotta. A hallgatóság rendi és érdekképviselői a liberális elképzeléseknek megfelelően, a humboldti egyetem sémájába (kutatás és oktatás egységén alapuló állami intézet) illő diákszövetségek lettek. Ettől kezdve az egyetem testületéről leválasztott diákszervezetek a nagypolitika ütközési pontjai által meghatározott közéleti frontokat kezdték el leképezni.

A harmadik részfejezet az elitcsoportok kollektív arcélét mutatja be társadalmi eredet (rendi eredet, hivatásbeli önrekrutáció), vallási, nemzetiségi és képzettségi szerkezet szerint.

Mindezek a fejezetek tkp. előkészítésként szolgáltak a Monarchia politikai elitjének pozicionális vizsgálatához. Ezen az eliten belül két nagyobb csoport különíthető el, az igazgatási és a szűkebb értelemben vett politikai elit. Az előbbihez tartozik a miniszteriális bürokrácia (az osztályvezetőtől az osztálytanácsosig terjedő hivatalnoki réteg), a koronatartományok központi kormányzata (helytartó, tartományi elnök és helyettese, udvari tanácsosok, helytartósági és tartományi kormánytanácsosok), a tartományi önkormányzatok (a tartomány marsallja, kapitánya, a tartományi gyűlés elnöke, helyetteseik), a legfelsőbb bíróságok, a semmítőszék; a közigazgatási bíróság, birodalmi bíróság (bírák, elnökök, alelnökök, tanácselnökök, udvari tanácsosok). A másodikba soroltattak a kormányok (miniszterek, reszortfőnökök, helyettes államtitkárok), a birodalmi tanács (képviselők, főrendiházi tagok), illetve a pártok (pártvezetés, parlamenti klubok). Mindemellett teljes terjedelmében az elithez tartozónak minősítették a bírákat, a diplomáciai és konzuli kar hivatalnokait illetve a gimnáziumok és reálgimnáziumok tanári karát.

Az elvégzett statisztikai adatgyűjtések alapján a szerző a következő téziseket fogalmazza meg:

1) A Monarchia elitje nem egységes kiválasztási kritériumok alapján toborzódott, inkább részelitek koalíciójának tekinthető.

2) Az elit mindkét nagy csoportja (a monarchista illetve a politikai-nemzeti) magukat a teljesítményelv alapján kiválasztottnak tekintették, de emellett alapvetően értékelkötelezettek voltak.

3) A Monarchia elitje egy (luhmanni kritériumok alapján) nem kellően differenciálódott társadalom tükörképe volt.

A második főfejezet tárgya az Első Köztársaság parlamentáris, illetve a hivatásrendi államának elitszerkezete. A helyzet a Monarchiához képest lényegesen módosult, amennyiben az uralkodó elit egyik kulcselemét alkotó felsőhivatalnoki réteg kiesett a rendszerből. Ehelyett rendszerfenntartóvá léptek elő a politikai pártok, amelyek igazgatási elitként megalapozták magukat. A képviseleti elitet továbbra is a szövetségalapúság illetve az intézetspecifikusság jellemezte. Az elit-kiválasztódás kritériumai módosultak, a teljesítmény elve mellett fölerősödött az érzület jelentősége, ami a nepotizmus és patronázs gyakorlatában mutatkozott meg. Ez a változás összefüggésben volt azzal, hogy a Monarchia idején mind a klérus mind a jozefinista érzelmű hivatalnokság által marginalizált, rendszerhű katolikus tömb hirtelen és váratlanul kapott lehetőséget arra, hogy államfenntartó elitet kínáljon a Köztársaság számára. Az elit társadalmi toborzási köre a Köztársaság idején alkotmányjogilag bővülhetett volna, de valójában szűkült. A tendenciák változására utal az is, hogy míg a Monarchia idején az intézetek elpolgáriasodása volt megfigyelhető, addig az első világháború után az eliten belül dzsentrifikáció (Neoaristokratisierung) ment végbe.

A mű a Második Köztársaság korát csak részlegesen (1970-ig) tekinti át. Erre az időszakra vonatkozóan megállapítható, hogy a társadalmi táborok pártjainak újra felépülése a világháború előtti, de főként 1934–1945 között szocializált politikai elit töretlen dominanciájára vezetett, legalábbis 1966-ig, bár a hatvanas években megmutatkoztak a technokratikus elit kialakulásának a jelei is.

A mű összefoglaló részében Stimmer rámutat arra, hogy az ausztriai elitek hosszútávú áttekintése alátámasztja a kortárs elitkutatások bizonyos megfigyeléseit is. Ezek egyike a politikai elitek „elhivatalnokosodása”, ami tehát nemcsak Németországban és 1945 után,⁶ hanem már a Habsburg Monarchiában is megfigyelhető volt. A másik az intézeti, illetve a szövetségeken belüli szocializáció folyamatossága. A harmadik, a kortárs elitkutatást nem támogató, hanem inkább intő tézis a funkcionális és értékelitek szembeállításával foglalkozik. Bár a közvéleménykutatások szerint a hallgatói korporációk (Bundok) iránti érdeklődés a hatvanas évektől jelentősen csökkent, az értékközpontú zárt csoportosulások más formái továbbra is vonzóak maradtak. Stimmer szerint tehát, ha a kortárs kutatók is figyelemre méltatnák Schmalenbachnak a szövetségszerű társulásra vonatkozó, már említett felfogását, akkor nem lepődnének meg a társadalmi tömböket képviselt politikai pártok hanyatlásán, s a „posztmodern” politikai élet sajátos jelenségein. A történelem nem oktatója, hanem tanítómestere az életnek, e mű megállapításainak fényében Ausztria pártpolitikai életének a sajtóban vihart kavaró fordulatai távlatukban értelmezhetők.

Gernot Stimmer: Eliten in Österreich. 1848–1970 (Ausztria elitjei 1848–1970 között). 1–2. Böhlau Verlag, Wien–Köln–Graz, 1997. = Studien zu Politik und Verwaltung. Ch. Brünner–W. Mantl–M. Welan (szerk). 57/1–2.

Halmos Károly

 1. N. von Preradovich: Die politisch-militarische Elite in „Österreich” 1526–1918. Saeculum 22, 1971. 393–420.

 2. N. von Preradovich: A. P. Hannibal: Der Mohr des Zaren und seine berühmteren Nachkommen. Deutsches Adelsarchiv. Marburg/Lahn, 1952.

 3. E. Goffman: Asylums. Anchor Books 1961.

 4. F. K. Tenbruck: Freundschaft. Ein Beitrag zu einer Sozilologie der persönlichen Beziehungen. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie. 16:3, 1964. 431–456.

 5. H. Schmalenbach: Die soziologische Kategorie des Bundes. In: Die Dioskuren. Jahrbuch für Geisteswissensschaft. Strich, W. (szerk) 1. München 1922.

6. Vö. H. Klatt: Die Verbeamtung der Parlamente. Aus Politik und Zeitgeschichte. Beilage z. „Das Parlament”. B44/80.