Testmagasság és életszínvonal Oroszországban (1821–1910)*

 

 

Az alább ismertetendő tanulmány (ugyan kicsit más címmel) eredetileg a XII. Nemzetközi Gazdaságtörténeti Kongresszuson (Sevilla, 1998) hangzott el. A szerző, B. N. Mironov legújabb kutatási eredményeit teszi most közzé. Bevezetőjében az orosz történész utal arra, hogy a szakemberek (pl. J. M. Tanner, J. Komlos, R. H. Steckel, M. Livi-Bacci, F. Erismann és mások) egyetértenek abban, hogy a fizikai állapot és az életminőség, a biológiai státusz és a különböző életkörülmények kapcsolatban állnak egymással, és az első tényező hatása jól megítélhető a testmagassági adatokkal. A populációk szintjén nem az etnikai vagy a faji jegyek határozzák meg a magasságot, hanem az életfeltételek. A hosszú és kemény nélkülözés késlelteti a növekedést és a súlygyarapodást, amit részben kompenzálhat a kedvezőbb időszakokbeli gyorsabb, pozitív változás. A növekedésben tükröződik a nettó élelemfogyasztás alakulása. Mironov arra az antropometrikusok által elfogadott paradigmára támaszkodik, hogy az előbbi tényező és a testmagasság között korrelációs kapcsolat van. Ez igaz úgy is, hogy a magas emberek jobb körülmények között élnek (jobban táplálkoznak), és tükrözi azt is, hogy az egyes orosz társadalmi rétegek gyermekei más-más életfeltételek között nőnek fel. Így a nemes ifjak magasabbak, mint a rosszabb körülmények között élő városi és parasztgyerekek.

A fenti következtetések kizárólag a fizikai állapot adatain alapulnak, amelyekkel azonban minden népet, országot és történeti időszakot be lehet mutatni, ráadásul a biológiai státusznak a fizikaival való egyirányú változásával együtt. A történész feladata az, hogy feltárja a változást okozó státuszbeli összetevőket, a táplálkozástól kezdve a munkaintenzitáson, a betegségeken, a stresszen át a pszichikai túlterhelésig. Ha a testmagasságot reprezentáló adatok elég hosszú időintervallumot fognak át, a populáció nagyobb távra szóló irányváltozásait tárhatjuk fel. A magasság éves ingadozásait úgy mérsékelhetjük, hogy 5-10 éves vagy változó átlagokkal számolunk (miként tanulmányában Mironov teszi), megragadva ily módon a katonai szolgálatra behívottaknál azokat az időközöket, amikor az átlagmagasság növekedési tendenciája átvált csökkenőbe, és ennek megfelelően a fejlődő biológiai státusz visszaesőbe, vagy fordítva. A fenti módon az egymást követő időszakokat vethetjük össze, de Mironov joggal jegyzi meg, hogy a történész sohasem végez „olyan tiszta kísérleteket”, mint a természettudósok, ami közrejátszik a kutatási eredmények pontossági fokában. Noha a biológiai státusz nem a jólét és az életszínvonal szinonimája, mégis jelentősen befolyásolja az előbbi és a jövedelem szintje. Így a polgárok átlagmagassága alapján bizonyos következtetéseket vonhatunk le a népesség jólétének és az ország nemzeti jövedelmének alakulásáról.

Hozzétehetjük, hogy a kevésbé fejlett országokban a biológiai státusz fenntartása elszívja az egyéni személyes összkiadás nagy részét. Az országok gazdasági fejlődési foka és népességük magasságának mértéke közti szoros kapcsolat az antropometria kutatóit a hagyományos embertanon kívüli tágabb gazdaság- és társadalomtörténet világába vezette. Így jött létre a nyugati historiográfiában az antropometrikus történettudomány. Oroszországban másként történt. Az 1917-es forradalmak előtt a lakosság antropometrikus tanulmányozásában viszonylag jó eredményeket értek el. Az 1920-as évek végétől az újoncok és a felnőttek magassági adatai államtitoknak minősülve, zárt körben maradtak. Így a forradalmak előtti tradíció, azaz a népesség magasságváltozása és társadalmi-gazdasági körülményei kapcsolatának kutatása gyakorlatilag abbamaradt.

Mironov jelen tanulmányának egyik célja az orosz populáció 1840 és 1930 közötti fizikai állapotváltozásáról publikált adatok összegzése. A másik az ezen tényekből a biológiai státuszra, az életszínvonalra és a társadaIom gazdasági fejIődésére vonatkozó következtetések levonása. A szerző szól arról, hogy a népesség mely csoportjaira (újoncok, a városi és a falusi férfilakosság, újszülött fiúk) és milyen időintervallumra használ fel irásához központi és kormányzósági levéltári és publikált statisztikai anyagokat. Igen fontosak a sorozási és a katonaorvosi jelentések országosan összesített adatai. Áttérve a módszertani problémákra, Mironov joggal mutat rá, hogy miután az antropometrikus adatok különböző módon jöttek létre, a kutatónak minden, a mérési eredményt befolyásoló tényezőt figyelembe kell venni. Az orosz hadsereg újoncai mind 1874 előtt, mind azt követően döntően a parasztságból verbuválódtak. Ez összefüggött az 1840 és 1913 közötti időszak interval­lumainak magassági minimum- és átlagtermetre vonatkozó mutatóinak változásaival. Mivel a vizsgált szakaszban mind az előbbiek, mind a sorozási korhatár változott, a történésznek nehéz összevetnie az egyes évek, illetve időszakok adatait.

Az antropometrikus tények fontos tanulmánybeli összefüggés-értelmezései­ből itt csak néhányat tudunk kiemelni. Így például századunk elejéig csökkent az újoncok minimális magassága, ez azonban nem járt együtt az orosz férfiak átlagtermete esésével. Az 1840 és 1913 közötti csökkenő sorozási korhatárral viszont egyirányú változást mutat a bevonultak átlagos magasságának alakulása. Mironov jelzi, hogy az egyes kormányzóságokból kikerülő újoncok magassági adatai inkább a kutatók tájékozódására szolgálnak addig, amíg nem dolgoz­hatnak teljesebb, országos adatokkal. Ilyenek ugyan 1874 után már vannak, de a szerző úgy véli, hogy az 1840-ig terjedő anyaggal való közös adatsorokba rendezésüket több tényező (az újoncokkal szembeni követelmé­nyek változása, az adatgyűjtésben az eltérő magassági csoportosítás és a sorozások szubjektív velejárói) nehezíti.

A szovjet korszakban a bevonulókkal szembeni követelményeket tükröző adatok heterogenitása és a minimális publikáció nem tette lehetővé a hosszú távú tendenciákat feltáró kutatásokat. Mironov látja, hogy az újoncok magassági adatait – miként korábban V. I. Peszkov és F. Erismann tette – ki lehet egészí­teni az egykorú felnőtt civil populáció adatsorával. Így a moszkvai férfi munkások és a közép-oroszországi falusi férfi lakosság 1845 és 1930 közötti, ötévenkénti, a moszkvai újszülött fiúk 1821-től 1910-ig ugyanilyen időközönkénti átlagmagassági változásait is bevonta összehasonlító elemzésébe. Kiemeli, hogy e két adatsor kiegészíti egymást. A felnőttek adataiból az életminőség hosszú távú fejlődési irányaira, míg az újszülöttekéiből a rövid idejű biológiai állapotváltozásokra következtethetünk. Igen fontosak azok a tényezők, amelyek leginkább meghatározzák a populáció egészségi állapotát és jólétét. A szerző az újoncok magassága és Oroszország európai része 50 kormányzóságának lakossága jóléti és egészségi mutatói közötti korrelációs koefficienseket állapít meg.

A tanulmány összegző részében Mironov kiemeli, hogy az 1821 és 1910 közötti időszak a férfiak fizikai állapotának alakulása szempontjából három periódusra bontható. 1850-ig javult, 1851 és 1865 között romlott, majd 1910-ig újra jobb lett. Összességében a 90 év alatt a férfiak magasságnövekedése dominált. A növekedés tempója a harmadik szakaszban gyorsabb volt, mint az elsőben, és a biológiai állapotváltozás is nagyobb mértékben zajlott le, mint a reform előtti periódusban. A jobbágyfelszabadítást megelőző gazdasági és szociális fejlődést és az 1861-es aktus okait másképp magyarázta az 1917 előtti, a szovjet és a nyugati történetírás. Az első szerint a jobbágygazdaság nem omlott össze, és a felszabadítást politikai okok indukálták. A szovjet történészek úgy vélték, hogy már 1830-tól permanens gazdasági és társadalmi válság alakult ki, és emiatt döntöttek a jobbágyság felülről való megszüntetése mellett. Csak kevesen – pl. P. G. Rindzunszkij – vallottak az előbbitől eltérő nézeteket. A nyugati történészek továbbfejlesztették az 1917 előtti orosz historiográfiai nézeteket, így szerintük a jobágyfelszabadítást főleg az állam katonai és financiális szükségletei, illetve a kulturális és morális indítékok motiválják. Az 1861 utáni gazdasági-társadalmi fejlődésről három nézőpont alakult ki. A szovjet szakemberek szerint a hosszan elnyúló válság az 1917 októberi forradalomba torkollott. Egyes nyugati történészek úgy vélték, hogy a felszabadítás a parasztság életkörülményeinek javulásához vezetett, míg mások elismerték ugyan a strukturális reformok okozta válságot, de az 1880-as, vagy az 1890-es évektől már gyors gazdasági fellendülés következett be.

A szerző rámutat arra, hogy az antropometrikus adatok egyik álláspontot sem támasztják alá, hanem helyettük alternatív megoldást kínálnak. A válság például 30 évig tartott, amiből 10 a reformok előtti, 20 pedig az azt követő időszakra esett. A biológiai áIlapot rosszabbodásának (és talán a jóléte is) kezdete – különösen a parasztság körében – szorosan összefüggött a sikerteIen krími háborúval (1853–1855), ami gazdasági válságot idézett elő és nagy emberveszteségekkel járt. Az orosz társadalom átalakítása gyakorlatilag már II. Sándornak a moszkvai nemességhez intézett 1856. tavaszi beszédével elkezdődött, és a lakosság biológiai státusza valamelyest már az 1880-as évektől javult, bár a folyamatot lassította az országra ható mezőgazdasági világválság. Az antropometrikus adatok közül főleg az étkezés, a halálozási ráta, a katonai szolgálat alóli felmentések és a besorozottak magasságának lokális alakulása mutatja jól a reform utáni fizikai és biológiai állapotváltozás tendenciáit. Mironov rámutat arra, hogy a korrelációs analízisben a függő változó (a fizikai állapot) és a független (az erre ható tényezők) között az együttható minusz 1 és plusz 1 közötti értékei fontosak. Így például ha Oroszország európai részén a vizsgált időszakban magasabbak a bérek és alacsonyabb a halálozási ráta (r = 0,589 és r = – 0,319), akkor magasabbak az újoncok. Lényegesek a szerző azon megállapításai, hogy az 1891–1892. évi magas halandóságban fontosabb volt az akkori kolerajárvány, mint a terméshiány és az éhínség szerepe. A korrelációs elemzés eredményei azt mutatják, hogy a XIX. század végétől a legmagasabb újoncok az urbanizáltabb, iparosodottabb, nem fekete földű kormányzóságokból érkeztek, ahol a jövedelmek elsősorban a nem mezőgazdasági foglalkozásokból eredtek. Lényegesek még a szolgálathalasztások és a különböző kormányzóságokbeli testi és szellemi érettség, az eltérő nagyságú városok lakóinak és a parasztságnak a táplálkozása és a testmagassága, valamint a birodalom orosz és nem orosz kormányzóságaiból kikerülő újoncok átlagos magassága, életszínvonala közötti összefüggések.

Mironov szerint a magasságnövekedés domináló tendenciája arra enged következtetni, hogy az ország 1861 és 1910 közötti modernizációja és gazdasági felemelkedése népessége jólétének csökkenése nélkül ment végbe. A testmagasság tekintetében az oroszok a századfordulón a világ népei között a középmezőnyben foglaltak helyet, míg a biológiai státuszuk elmaradt az európai országok lakóinak többségétől. Az antropometrikus adatok fontosak az életszínvonalbeli változások elemzésére, és külnösen értékesek akkor, ha a hagyományos mutatók erre nem alkalmasak. Jobban megérthetjük így, hogy például miért fontos máig Oroszországban a testmagasság, vagy a regionális adatokból kiderül, hogy mely területek rendelkeztek a fejlődéshez a legkedvezőbb adottságokkal. Az antropometrikus adatok több historiográfiai nézetet tesznek kétségessé. Így a jobbágyság utolsó évtizedének általános válságát, azt, hogy a nagy reformok 1917-ig tartó, permanens krízissel jártak, és kedvezőtlenül befolyásolták a parasztság jólétét. Ha megindulnak a kutatások, jobb adatbázissal megválaszolhatók a vitás kérdések.

 

B. N. Mironov: New approaches to Old Problems: The Well-Being of the Population of Russia from 1821 to 1910 as Measured by Physical Stature (Régi kérdések új megközelítései: Oroszország népességének jóléte 1821-től 1910-ig, a fizikai állapot alapján). Slavic Review 58. évf. 1999. tavasz, 1–26. p.

 

Kurunczi Jenő

 

 * A tanulmányt a Slavic Review vitaanyagából emeltük ki, a matematikai statisztikai módszerek terjedésének és az antropometrikus orosz történetírás újbóli megjelenésének illusztrálására.