A napóleoni Illír Tartományok államjogi berendezkedése

1809. október 14-én Napóleon Schönbrunnban békét kötött az osztrák császársággal, s ennek értelmében az osztrák császárnak jelentős, néhány hónapja már amúgy is francia katonai megszállás alatt álló, déli és délkeleti területekről kellett lemondania. Napóleon ezeket a területeket: Karintia délnyugati részét, a görzi grófságot, Triesztet és környékét, Krajnát, Horvátországnak a Szávától nyugatra eső területét, Isztriát, Dalmáciát, Dubrovnikot és Boka Kotorskát még ugyanazon a napon külön rendelettel az úgynevezett Illír Tartományokba (más néven Illíria) egyesítette. Mivel a Tartományok északnyugati része a szlovénok túlnyomó többségét egyesítette, s központjává Ljubljanát (Laibachot) jelölték ki, az 1813-ig fennálló Illíriának fontos szerepe van a szlovénok történelmében.

Napóleon ezt a területet, mint Franciaország császára és Itália királya kapta meg. Bár bizonyos, hogy mindenekelőtt katonai jellegű összeköttetés volt Illíria és Itália között, a Tartományok nem voltak alárendelve az itáliai alkirálynak, tőle függetlenek voltak. Ezt bizonyítja az itáliai alkirály és a francia császár több olyan rendelete is, amelyek Illíria és az itáliai királyság viszonyát rendezik. Bonyolultabb az államjogi viszony Illíria és Franciaország között. A korábbi szakirodalmat áttekintve, a szerző megállapítja, hogy a történészek (legyenek akár szlovénok, akár más nemzetiségűek) zavarban voltak, amikor az államjogi viszonyt meg kellett határozniuk. Általában egyfajta különös, félkoloniális helyzetről, a birodalom csatolt részéről írnak. Janez Šumrada arra törekedett, hogy Illíria belső igazgatási rendjének fejlődését összehasonlítsa a napóleoni birodalom azon más részeinek igazgatási rendjével, amelyeket közvetlenül Franciaország alá rendeltek. Nem vonta be a vizsgálódás körébe az olyan, formálisan független, valójában azonban szatellit-államnak tekinthető egységeket, mint a Nápolyi Királyság vagy Spanyolország.

A szerző először is a megszállás és a francia katonai igazgatás bevezetésének idejét tekintette át. Ebben az időszakban az elfoglalt területet még az osztrák császárság részének tekintették, olyannyira, hogy érvényben maradtak az osztrák törvények, tovább működtek a bíróságok, s az osztrák hivatalnokokat arra szólították fel, hogy folytassák tovább munkájukat. Elsődleges feladatuk az volt, hogy működjenek együtt a francia katonai szervekkel, mindenekelőtt az intendánsokkal. Korábban volt olyan történész, aki úgy vélte, hogy az intendánsok a pénzügyminisztériumnak alárendelt, ideiglenesen működő polgári igazgatási hivatalnokok voltak. Šumrada azonban azt állítja, hogy azt eddig senki nem írta le, hogy az intendánsok a francia hadsereg részét képezték, az intendánsság intézménye a francia hadi szervezet jellegzetessége volt. A hadseregben ugyanis a katonai parancsnok mellett létezett egy tőle elvileg független, saját stábbal rendelkező polgári hivatalnok, akinek a feladata a hadsereg igazgatásának (szállítás, egészségügy, katonai rendőrség stb) ellátása, és ezzel összefüggésben a beszerzés területén lehetséges visszaélések megakadályozása volt. 1802 után, amikor létrehozták a katonai igazgatás polgári minisztériumát, azt az elöljárót, aki egy hadseregcsoport valamennyi igazgatási szolgálatának vezetője volt, főintendánsnak nevezték. Neki voltak alárendelve a hadseregcsoport különböző egységeiben a pénztárnokok és a katonai komissszárok.

Ugyanilyen kettős igazgatással működött a hadsereg az elfoglalt területeken is. Katonailag Illíria területét is olyan tábornoki rangú katonai kormányzó irányította, aki közvetlenül egy császári vezérőrnagynak volt alárendelve. A terület igazgatása és a katonai hozzájárulás begyűjtése azonban az operatív hadseregcsoport főintendásának feladata volt. Alárendeltjei intendánsnak nevezett polgári hivatalnokok voltak, akik az új társadalmi elit fiatal képzett tagjai közül kerültek ki. Az intendánsok pontos feladatkörét Napóleon 1806. október 30-án kiadott rendelete határozta meg.

A már említett schönbrunni béke aláírásával új állami és igazgatási rend lépett életbe: Napóleon az itáliai alkirálynak még aznap feladatául rótta ki, hogy formálisan is vegye át az osztrákoktól a de facto már megszerzett területet és vezesse be a francia igazgatási rendet. Az ideiglenes megbízás – amely a megbízottat hangsúlyozottan mint az itáliai hadsereg tábornok-parancsnokát és nem mint itáliai alkirályt hatalmazza fel – az igazgatás és a pénzügyek ellenőrzését jelölte meg feladatul. Ugyanakkor császári rendelettel az Illír Tartományok főindtendánsává Hue-Jacques-Edouard Dauchy gróf államtanácsost nevezte ki, aki 1809. november 4-én érkezett Ljubljanába. Az első főkormányzó, a dubrovniki herceg, Marmont marsall pedig 14 nappal később.

Az intendánsok ettől kezdve a lassanként megszerveződő polgári igazgatásnak, tehát a főintendánsnak, illetve a főkormányzónak voltak alárendelve. Egy részüket leváltották, és helyükre részben néhány hazai tisztviselőt neveztek ki. Az illíriai kormány megszervezéséről szóló, 1809. december 25-én kiadott rendelet meglehetősen széleskörű felhatalmazást adott Marmontnak. A gyakorlatban pedig a franciák által elfoglalt többi terület igazgatásával összehasonlítva, Šumrada szerint, meglepően nagy mértékben szabad kezet adott neki, olyannyira, hogy szinte önállóan uralkodott. Az is meglepő, hogy a területet ugyan annektálták, mégis meghagyták az intendánsságnak az átmeneti időszakra jellemző rendszerét, és nem kezdték meg azonnal a francia igazgatási rendszer szisztematikus bevezetését, ahogy ezt máshol megtették, s ahogy ezt egy titkos császári rendelet is előírta.

A szerző megítélése szerint ez a sajátos átmeneti állapot és a kettős rendelet kettős napóleoni megfontolásnak volt köszönhető. Napóleon ugyanis azt érzékeltette, hogy hajlandó lemondani Illíriáról, erről az Ausztria számára fontos területről, de ezt részben a Mária Lujza főhercegnővel kötendő házasságához, részben a terület Galíciával történő cseréjéhez kötött. Napóleon ugyanakkor tisztában volt Illíria geostratégiai jelentőségével és igazából nem akarta visszaadni. Ezt igazolja, hogy a terület hovatartozásának kérdését a Mária Lujzával 1810-ben megkötött házassága után is lebegtette. A helyzet azonban a házasság után mégiscsak megváltozott. Megkezdődtek ugyanis az előkészületek Illíria igazgatásának átszervezésére. 1810 legvégén terjesztették az Államtanács pénzügyi, belügyi és katonai szekciója elé az Illír Tartományok polgári, egyházi és bírósági szervezetéről szóló rendeletet, amit az illír adminisztráció készített elő. Ezek az előkészületek azt is előrevetítették, hogy érvényüket veszítik bizonyos Marmont által bevezetett, s a szlovénok története szempontjából nagyjelentőségű intézkedések. Ide tartozott az elemi iskolákról, illetve a feudális szolgáltatásokról szóló 1810 júliusában kiadott rendelet. Az előbbi már a következő év áprilisában érvénytelenné vált, az utóbbi azonban a gyakorlatban a francia uralom végéig megmaradt.

Az említett változások 1811. április 15-én léptek életbe, s ezzel megkezdődött a terület fokozatos integrálása a francia császárságba. A főkormányzó elvesztette korábbi nagyfokú függetlenségét, s a főintendánsokkal együtt a párizsi minisztériumoknak lett alárendelve. A következő fontos lépést az az 1812. január 1-jén kiadott rendelet jelentette, amely szerint Illíriában a francia törvények érvényesek, s ezeket le kell fordítani az ott használatos nyelvekre. A rendelet alapján azután széles körű átszervezés kezdődött az élet számos területén. Ezeket az iskolák és a bíróságok esetében meglehetős következetességgel végre is hajtották, míg a gazdaság és az igazgatás területén a siker nem volt ilyen átfogó. Bár a cél a terület minél teljesebb integrálása volt, egy 1811 novemberében keltezett titkos ügynöki jelentés szerint Illíria nem képezte sem Franciaország, sem a nagy francia császárság alkotó elemét. Az államjogi státus eme bizonytalanságával a hatóságok is tisztában voltak.

Ezt a kissé szokatlan helyzetet Šumrada a napóleoni alkotmány azon elemeiből eredezteti, amelyek lényegében már az 1791-es alkotmányban is fellelhetőek, s amelyek értelmében a területet formálisan a francia szenátusnak kellett volna a császársághoz csatolnia. Ez nem történt meg, s ennek eredményeképpen sajátos helyzet alakult ki. A napóleoni Európában voltak annektált és inkorporált területek, amelyek a Nagy Császárság integráns részét képezték. Ezenkívül voltak protektorátusok és formáljogilag nézve független, valójában azonban szatellit, illetve vazallus államok. Illíria (és rajta kívül még Katalónia) kilógott ebből a rendszerből. Mindkettő sajátos helyzete a hasonló megszállási és katonai-igazgatási rendszerből ered. Illíria teljes integrációjának szükségességét 1810-ben és 1811-ben is felvetették az Államtanácsban folyó vitákon.

Bár a szerző szerint nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy miért nem vált lllíria formáljogilag is a Francia Császárság integráns része, mégis ad egyfajta magyarázatot. A francia államtanácsban ugyanis épp abban az időben az a vélemény, hogy Illíriában a császársághoz csatolás után is meg kellene őrizni az intendánsság rendszerét, tekintettel arra, hogy a Franciaországban érvényes közigazgatási berendezkedés valójában alkotmányellenes. Ráadásul az illír intendáns véleménye szerint, ha bevezetnék a francia prefektúrákat, akkor azoknak igen nagy kiterjedésűeknek kellene lenniük, hogy ugyanannyi lakost számláljanak, mint a legutolsó osztályhoz tartozó francia mintáik. Ez pedig rendkívül megnehezítené a prefektus munkáját, s a hatékonyság javítása igen költséges lenne. Šumrada szerint az olcsóbb megoldás lehetősége fontos szerepet játszott abban, hogy Illíriában fennmaradt a polgári intendánsok rendszere. Másfelől úgy véli, hogy ehhez legalább részben hozzájárulhatott az a tény is, hogy Illíriát Itália elválasztotta Franciaországtól. Márpedig Európában (a gyarmatoktól eltérően) csak azokat a területek csatolták teljes mértékben a francia császársághoz, amelyek területileg is érintkeztek vele.

Janez Šumrada: Državnopravni status Ilirskih provinc s kratkim pregledom upravne ureditve (Az Illír Tartományok államjogi státusa, rövid áttekintéssel az igazgatási berendezkedésről). in: Vincenc Rajšp-Ernst Bruckmüller (szerk.): Vilfanov zbornik, Založba ZRC, Ljubljana, 1999. 375–390. p.

Szilágyi Imre