XIX. SZÁZAD

A szlovák politikai gondolkodás a XIX. században

A szlovák nemzeti mozgalomnak a XIX. század első felének Magyarországán rendkívüli nehézségekkel kellett szembenéznie a kezdetekben. Se közjogi, se egyházi autonómiával sem rendelkeztek, mint a szerb és román határőr-kerületek vagy egyház, ráadásul az egységes irodalmi nyelv sem létezett még, csak 3 nagyobb nyelvjárás és az írásban használt ócseh bibliai nyelv. Társadalmi struktúrája csonka volt, mivel a szlovák nemesség a magyar nemzeti mozgalom célkitűzéseivel azonosult, polgárságuk pedig még közép-európai viszonylatban is gyengének számított, így mozgalmuk vezetését az egyházi értelmiség, főként a német területeken tanult evangélikus lelkészek vállalták fel. Ennek a mozgalomnak négy neves, de különböző megoldást nyújtó képviselőjének, Ján Kollárnak, L’udevit Štúrnak, Ján Paláriknak és Jonáš Záborskýnak az elképzeléseivel ismerkedhetünk meg e könyv hasábjain a formálódó szlovák nemzet helyének meghatározásáról és a nemzetté válás stratégiájáról.

Ján Kollár (1793–1852) a szlovákok helyét a kulturális alapon álló szláv kölcsönösségben vélte megtalálni. A két évig Jénában tanuló evangélikus lelkész itt ismerkedett meg a herderi jóslattal a szlávok szerepéről, és német mintára, kultúrnemzeti alapon állva, a nemzetet olyan közösségnek fogta fel, amelyet a közös nyelv, egyforma erkölcsök és kulturális szokások fognak össze. Ennek a felfogásnak az alapján a szlávokat egyetlen nagy, egységes nemzetként fogta fel, amit 4 törzsre, az oroszra, a lengyelre, a csehszlovákra és az illirre osztott fel. Kollár, érdekes módon, nem fogalmazott meg politikai programot, csak a közöttük lévő kulturális kölcsönhatásról és együttműködésről beszélt, noha hitt a szlávok európai küldetésében. Ennek az elgondolásnak a jegyében lépett fel a szlávság további elaprózódása, így a csehszlovák nyelvi és kulturális egység megbontása ellen, ami a formálódó szlovák nemzeti mozgalom és az önálló irodalmi nyelv létrehozásának elutasítását jelentette. Bár a dualizmus idején a csehek valóban jelenlős segítséget nyújtottak a náluk gyengébb szlovákoknak, majd a csehszlovák állam megalakulása is látszólag Kollár nézeteit igazolta, a gyakorlatban hamar kiderült, hogy a közös csehszlovák nemzet is csak olyan, a szlovákok által elutasított politikai fikció, mint az egy politikai nemzet elve volt.

Ľudevit Štúr (1815–1856), a szintén német területen tanult evangélikus lelkésszel, Kollárral ellentétben az önálló szlovák irodalmi nyelv és nemzet ténye mellett foglalt állást. Tevékenysége komoly ellenfelekre talált, elsősorban az evangélikus egyház részéről, ahol a szlovák egyesületek tevékenysége mögött pánszláv összeesküvést sejtettek. Kulturális téren Štúr tevékenységének legjelentősebb fejezete a közép-szlovák nyelvjáráson alapuló szlovák nyelvtankönyv kiadása volt 1846-ban, ami később az irodalmi nyelv alapjává vált. A nemzeti kérdés megoldására 1848 tavaszán tett kísérletet társaival a liptószentmiklósi program megfogalmazásával, és ettől kezdve a forradalom vívmányait teljesen figyelmen kívül hagyva, mindent az önálló szlovák tartomány felállításának rendeltek alá. A magyar kormány azonban ezt a túlzó és végrehajthatatlan programot az egy politikai nemzet koncepciójának jegyében, tárgyalás nélkül elutasította, így a szlovák nemzeti mozgalom vezetői, lényegében tömegtámogatás nélkül, császári oldalra álltak, ami tragikus kényszerpályát jelentett a számukra. A szabadságharc leverését követően a neoabszolutizmus az egységes, centralizált monarchia szellemében elvetette az önálló szlovák koronatartomány felállításának gondolatát, mindössze néhány iskolával és hivatallal jutalmazva a szabadságharc alatti szlovák, katonai szempontból valójában jelentéktelen erőfeszítéseket. A felkelés egykori résztvevői „joggal” érezhették úgy, hogy a „nagy cél” érdekében hozott áldozataik hiábavalóak voltak, ami sokakat a végső kétségbeesésbe taszított, így Štúrt is. Ő, több kortársával ellentétben, visszautasította a felkínált hivatalt, és inkább önkéntes száműzetésbe volt Modor városába, ahol új szövetségest próbált keresni. Ezt a kor egyetlen független szláv országában, a cári Oroszországban vélte megtalálni, ezért Ieszámolt a nyugati, demokratikus eszmékkel és a latin kereszténységgel, helyette a pravoszlávia felvételét, az orosz irodalmi nyelv használatát és a cári Oroszországhoz való csatlakozást javasolta, aminek az 1850-es évek nemzetközi viszonyait tekintve, megint nem volt reálpolitikai alapja.

Jan Palárik (1822–1870), a katolikus pap, már egy későbbi nemzedékhez tartozott, mely a szabadságharc leverése után, az 1850-es években lépett a politika színpadra. Ő, Štúrékkal ellentétben, okult 1848–49 kudarcából, amikor a szlovák nemzeti mozgalom vezetői megfelelő társadalmi háttér nélkül, egy csapásra, felülről akarták megvalósítani a szlovák koronatartományt, de a passzív és politikailag éretlen szlovák tömegek nem követték őket. Palárik alulról, városi és megyei szinten akarta elkezdeni a szlovák nemzetépítést, amihez a paraszti tömegeket és az asszimilációnak leginkább kitett városi középrétegeket akarta megnyerni, de a magyar liberálisok mérsékelt szárnyával is együtt kívánt működni. A liberális Palárik tevékenysége számára a kiegyezés után létrejövő alkotmányos Magyarország megfelelő keretet nyújtott, és a nemzeti mozgalom központjává nem a szlovák régió valamelyik elmaradott kisvárosát akarta tenni, hanem a prosperáló Pestet, ahol nagy létszámú szlovák lakosság élt. Bár a kiegyezés környékén még úgy tűnt, hogy elképzeléseinek van realitása, a később eldurvuló magyar nemzetiségi politika ezt a várakozást mégsem igazolta.

Jonáš Záborský (1812–1876) szintén német területen szerzett tapasztalatai hatására a romantikus, forradalmi utat elutasítva, a hosszú távú szociális felemelkedést tűzte ki célul. Záborský a liptószentmiklósi petíciót, mint a „szlovák politikai éretlenség gyümölcsét” és a Bécs oldalán folytatott fegyveres harcot elutasítva, német mintára, a hosszú távú felvilágosító munkára, a szociális felemelkedésre helyezte a hangsúlyt, hogy a gyenge anyagi alapokkal rendelkező szlovák tömegek valóban élni tudjanak a liberális állam nyújtotta lehetőségekkel. A stúristákkal ellentétben nem tett különbséget a szociális és nemzeti problémák között, így programjával teljesen magára maradva, a szlovák politikai élet marginális tényezőjévé vált, noha elképzeléseinek a polgárosodó Magyarországon és a korabeli Európában jóval több realitása volt, mint a romantikus, forradalmi kaIandoknak vagy a cári Oroszországgal való „szövetkezésnek”.

Bár mind a négy elképzelést kipróbálták a hosszú XIX. század különböző időszakaiban, számottevő eredményt a szlovákoknak mégsem sikerült elérniük. Nemzeti mozgalmuk számára az áttörést a csehszlovák állam megalakítása jelentette, de a magyarosítást felváltó csehszlovakizálás rövidesen ismét több régi problémát vetett fel, így e négy politikai gondolkodó elképzelései több tekintetben változatlanul aktuális maradtak.

Tibor Pichler: Národovci a občania. O slovenskom politickom myslení v 19. storočí (Hazafiak és polgárok. A szlovák politikai gondolkodásról a XIX. században). VEDA, Bratislava, 1998. 131. p.

Vesztróczy Zsolt