A Rzeczpospolita felbomlása

1999-ben publikálta az Orosz Tudományos Akadémia szlávok történelmével foglalkozó intézete azt a tanulmánykötetet, amelyben lengyel, német, orosz és ukrán történészek fejtették ki álláspontjukat a Lengyel–Litván Nemesi Köztársaság (a Rzeczpospolita) felbomlásának külső és belső okairól. Recenziónk tárgyául Tofik Iszlamov tanulmányát választottuk egyrészt azért, mert írásában a Lengyelország elleni összeesküvés – a szerző szóhasználata – diplomáciai hátterét, az orosz–osztrák–porosz szövetség lényegét és szerepét veszi górcső alá, másrészt pedig azért, mert a magyarul is remekül beszélő Iszlamov professzor – a Magyar–Orosz Történész Vegyesbizottság orosz elnöke – olyan témába nyúlt bele, amely széleskörű munkásságába ezidáig nem tartozott bele.

Közismert tény, hogy a Rzeczpospolita a XVI–XVII. században regionális nagyhatalomnak, sőt 1683-ban – talán kis túlzással – a keresztény Európa megmentőjének számított. Viszont néhány évtized múlva Lengyelország „a totális krízis” állapotába jutott. Ez a processzus végzetesnek és visszafordíthatatlannak bizonyult. A krízishelyzet kialakulásában külső és belső okok egyaránt szerepet kaptak. Olymértékben meggyengült az 1760-as évekre a büszke Nemesi Köztársaság, hogy – Iszlamovot idézve – „szuverenitása és függetlensége tisztán szimbolikus fogalmak maradtak”. Oroszország és Poroszország, hogy politikai befolyásukat érvényesíthessék, „pártokat” alapítottak és pénzeltek Lengyelországban, az ország területén akadálytalanul masíroztatták le s föl katonáikat, a Piasztok trónjára lépő királyok személyéről egyeztettek, egyezkedtek. Teljesen egyetérthetünk Iszlamov véleményével: „a külső tényezők az ország belső életének elválaszthatatlan faktoraivá lettek”. Ebből a gondolatból ugyanakkor adódik a következtetés, tudniillik az, hogy a sokat emlegetett lengyel nemesi demokrácia = nemesi anarchia, a hírhedt liberum veto nem okként, hanem okozatként értelmezhető.

Bizonyítékul a szerző Svédország példáját említi, amely a tragikus sorsú Rzeczpospolitával azonos pályaívet írt le a XVIII. századra. Nagyhatalmi státusát ugyancsak elveszítette, ám agresszív szomszédok híján állami egysége nem csorbult, „az európai rablás epicentrumán kívül” feküdt. A külső tényezők belsőkkel szembeni primátusáról, azaz a külpolitika determináns szerepéről tanúskodik Poroszország XVIII. századi története is. Európa vezető országainak, mind Ausztriának, mind Franciaországnak, nemkülönben Oroszországnak is, geopolitikai megfontolásokból szüksége volt az erős Poroszországra. Ausztria számára Franciaország sakkban tartása miatt kívánatos az osztrák–porosz szövetség, Franciaország számára – ellenkező előjellel – ugyanazért előnyös a francia–porosz együttműködés. Versailles inkább a nagyra törő és merész terveket dédelgető porosz királyokra, mint a fényét vesztett Portára támaszkodhatott a kontinentális egyensúly fenntartásában. Ausztria továbbá azért sem mondhatott le Poroszország támogatásáról, mert az európai politikába egyre aktívabban bekapcsolódó Oroszország ellensúlyozására is gondolnia kellett. Oroszország külpolitikai törekvései – Ausztriához és Franciaországhoz hasonlóan – szintén Poroszország megerősítésére irányultak. Vajon miért igyekezett Pétervár a lengyelek nyugati szomszédjának a jóindulatát elnyerni? Vajon miért igyekezett Pétervár Berlint egyre jobban bevonni az általa szinte teljes egészében kontrollált lengyel ügyekbe? Netán egy sugalmazott területi osztozkodással szabad kezet igyekezett biztosítani magának Oroszország a török kérdésben?

Ezekre a kérdésekre, illetve a lengyel és a török (keleti) kérdés összefüggéseire már korábban is felfigyeltek a történészek, mégis az orosz, az osztrák, a német, a francia, a lengyel historikusok újra és újra szükségesnek vélik a XVIII. századi külpolitikai bonyodalmak elemzését.

Amíg a német kutatók (pl. M. G. Müller, K. Zernack, I. Schulze-Wessel) az orosz és a porosz külpolitika összefonódására, érdekazonosságára helyezik a hangsúlyt az 1772. évi lengyelországi felosztás kapcsán, addig a franciák (pl. A. Sorel) Lengyelország annektálása és az 1768–1774. évi orosz–török háborút lezáró kücsük-kajnardzsai béke (1774) között mutatnak ki elszakíthatatlan kapcsolatot. Kétségtelen, hogy II. Katalinnak és tanácsadóinak nem csekély fejtörést okozhattak az 1780-as évek kusza viszonyai. Melyik külpolitikai irány, a lengyel vagy a török élvezzen prioritást? Vagy esetleg, hogyan lehetne mindkettőből maximális hasznot húzni?

Iszlamov professzor azon az állásponton van, amely a keleti kérdés elsődlegessége mellett teszi le a voksát és az orosz–török háborúból, illetve békéből vezeti le a Lengyelország feletti osztozkodás tényét, mértékét, módját. Éppen azért következett be ilyen formában, ilyen körülmények között Lengyelország megcsonkítása, mert Oroszország fontosabb problémának tartotta a kétszáz éve tartó tatár–török fenyegetés megszüntetését, a délnyugati határok biztonságának megteremtését, a Porta régióbeli hatalmának megtörését. Ehhez a problémához képest Lengyelország sorsa másodlagos jelentőségű Pétervár számára, s ezért tesz engedményeket Berlin javára a lengyel zsákmány feletti osztozkodásban.

Oroszország és Poroszország lengyelországi együttműködésének nyitánya 1762-re, tehát a hétéves háború idejére nyúlik vissza, amikor II. Katalin felszólította II. Frigyest a lengyel ügy közös rendezésére. A porosz uralkodó azzal a lépésével, hogy „a két nő”, II. Katalin és Mária Terézia közül a cárnőt választotta szövetségeséül, tulajdonképpen a Rzeczpospolita jövőjéről döntött. A Rzeczpospolita sorsa beteljesedett. Az 1764-ben megkötött orosz–porosz szerződést a későbbiekben semmilyen külpolitikai kombináció sem ingathatta meg, hiszen ez volt az a paktum, amely Szilézia Poroszországhoz csatolását nemzetközileg garantálta.

Természetesen az első, az 1772. évi felosztás történetével foglalkozó szakmunkák egyéb motívumokra is hivatkoznak az okok számbavételekor. A német Schulze-Wessel (1995), akárcsak az orosz Noszov (1993) azt a szubjektív – nagyon is érthető – magyarázatot sem hagyta számításon kívül, miszerint II. Katalin a lengyel viszonyok súlyosbodásával és kilátástalanságával egyre elégedetlenebb lett. A protektorátus felemásságával már nem érte be, a rend helyreállítása érdekében a szabad kéz politikáját óhajtotta, más szavakkal kifejezve, annexiót kívánt.

Egy, a historiográfiában már az 1930-as években felbukkanó, de a mai napig is hangoztatott nézet II. Frigyes mesteri intrikájának tulajdonít fontos jelentőséget a lengyel végjátékban. Eredendően a „róka tulajdonságú” porosz király cselszövésének következtében indult meg Ausztria és Oroszország rivalizálása, tulajdonképpen a „királycsinálással” kezdődött minden ellenségeskedés. Először Mária Terézia választatta meg fiát, II. Józsefet német-római királlyá, majd erre válaszként, II. Katalin a szeretőjéből, Poniatowski Stanisławból kreált lengyel királyt. Oroszország lengyelországi ügyekbe való durva beavatkozása Bécs és Pétervár diplomáciai kapcsolatait alaposan lehűtötte, s amikor a lengyel konföderáltak (bariak) oroszellenessége fegyveres konfliktusba csapott át, akkor Ausztria a maga eszközeivel a „lengyel függetlenek” ügyét támogatta. Az orosz reguláris erők elől a hadakozó lengyelek Magyarországra menekülhettek, politikai menedékjogot kaphattak egyes lengyel pánok, sőt, francia önkéntesek és kiképzőtisztek zavartalanul működhettek a lengyelek felső-magyarországi bázisain. Mindezek a barátságtalan lépések a végletekig elkeserítették az orosz cárnőt, a Nemesi Köztársaság megítélésében csupán a negatív vonások domináltak. A lengyel kérdés drasztikus megoldásába II. Katalin makacssága, politikai rugalmatlansága, Mária Teréziával szembeni bizonyításvágya, vagyis a szubjektív elemek erősen belejátszottak.

A „császárnők” mégis azonos oldalon, az osztozkodók oldalán álltak minden rivalizálás ellenére 1772-ben. Hogyan lehetséges ez? A szerző szavait kölcsönvéve, „Lengyelország felosztásának főrendezője”, II. Frigyes először II. Katalint győzte meg arról, hogy a végeláthatatlan hadakozás helyett racionálisabb és előnyösebb minden érdekelt félnek, a lengyeleknek pedig leginkább, a kormányozhatatlan ország veszélyeztetett részeinek elcsatolása. Ebben a diplomáciai kényszerhelyzetben Mária Teréziának döntenie keltett: vagy a lelkiismeretére hallgat, és visszautasítja a felkínált zsákmányon való osztozkodást, vagy az ország érdekeinek megfelelően elfogadja a kecsegtető ajánlatot – Szilézia kompenzációjaként –, a Nemesi Köztársaság déli vajdaságait. Császárfiának, II. Józsefnek és államkancellárjának, Kaunitznak a nyomására nemigen maradt más választása, minthogy a két területszerzőhöz csatakozzon.

Közismert tény, hogy „a nemzetközi rablás” (razboj – Iszlamov kifejezése) eredményeképpen Poroszország területe 36 ezer négyzetkilométerrel, lakossága 600 ezerrel növekedett, Oroszországnak 92 ezer négyzetkilométer és 1,3 millió lakos jutott az osztozkodásból, Ausztria 83 ezer négyzetkilométerrel és 2,1 millió lakossal gyarapította birodalmát. A puszta számok arról beszélnek, hogy Poroszország a „cinkostársak” mögött messze lemaradt, legkisebb részesedésével póruljárt. A valóság éppen az ellenkezője. A legnagyobb sikert II. Frigyes könyvelhette el, hiszen a lengyel folyók alsó szakaszai porosz felségterületen feküdtek, a vízi utak porosz ellenőrzés alá kerültek. De facto a lengyel export-import idegen ellenőrzés mellett zajlott.

Ha nem is értünk egyet Iszlamov professzor 1772-t minősítő summás ítéletével „lengyelellenes összeesküvés”, „nemzetközi bűntény” történt – abban viszont igazat kell adnunk neki, hogy a Rzeczpospolita szétdarabolásában résztvevő országok felelősségének egyenlő mértékű bírálatát – mint ahogyan ezt a nemzeti történetírások teszik – jobban szemügyre kell venni. Sőt, mintha a legújabb német nyelvű publikációkban Ausztria „felmentésére” is kísérletek történnének. Ez pedig egyáltalán nem felel meg a történelmi valóságnak. Igaz, hogy nem Ausztria volt a lengyel kérdés megoldásának a sürgetője, a lengyel államot felbomlasztó események motorja, de az annexió első lépését tagadhatatlanul Bécs tette meg azzal, hogy az 1412-ben Lengyelországnak elzálogosított szepességi városokat 1769-ben elfoglalta. A szepességi városok visszavételét a bécsi udvar történelmi dokumentumokkal igazolta Pétervár és Berlin előtt, vagyis nem egyszerű okkupációról, hanem törvényes bekebelezésről, annexióról van itt szó. Azért szükséges kiemelni az osztrák annexió tényét, mert az orosz és a porosz katonaság jelentős lengyel területeket tartott megszállása alatt, ám ez – a nemzetközi jog szerint – nem minősül még elcsatolásnak, országgyarapításnak.

A Lengyelország XVIII. századi története iránt érdeklődőknek lengyel, német és orosz nyelven gazdag szakirodalom áll rendelkezésre, ám magyar nyelven Divéky Adorján, Kovács Endre publikációin, vagy Jerzy Topolski magyarra lefordított művén (Lengyelország története Bp., Gondolat, 1989.) kívül alig tudunk említeni mást. Márpedig a közép-európai régió jobb megismeréséhez Lengyelország részekre szakadásának története is hozzátartozna.

T. M. Iszlamov: Zagovor protyiv Pol’si (Összeesküvés Lengyelország ellen). In: Polsa i Jevropa v XVIII veke (Lengyelország és Európa a XVIII. században). Noszov B. D. Moszkva, 1999 124–145. p.

Gebei Sándor