Spanyol–osztrák tárgyalások, 1632–1637

Hildegard Ernst Mainzban, a Johannes Gutenberg Egyetem tanára. Akadémiai disszertációját 1985-ben védte meg, amelyet könyv formájában 1991-ben jelentettek meg. Hildegard a vizsgált időszak kezdőpontjának azért választotta 1632-t, mert ekkortól indulnak a spanyol subsidiák Wallensteinnek, másrészt ekkor érkeztek a megbízottak a spanyol udvarból Bécsbe, „az új követek, Castańeda, de mindenekelőtt Ońate, akiknek a Spanyolország által kívánt szövetséget létre kellett hozniuk”. A végpont 1637, amikor Ońate végül megkapta az engedélyt, hogy visszatérhessen Madridba, és ekkor halt meg II. Ferdinánd. Ezek az események jelzik, hogy a Madrid és Bécs közötti kapcsolatokban véget ért egy periódus.

A Spanyolország és a Német-Római Császárság politikai és pénzügyi kapcsolatát feldolgozó munka előtt jelentek meg tanulmányok, amelyeket a szerző könyvének elején felsorol. Ezek a korábbi összefoglalások az általa feltett kérdésekre csak „kielégítetlen magyarázatot adnak.” Ezt kívánja Hildegard Ernst megszüntetni azzal, hogy keresi a választ arra, mi lehetett a spanyol király és a császár közötti szövetségi terv eredete, amelyet Madrid nagy energiával szorgalmazott. Ezzel szoros összefüggésben vizsgálja meg a Birodalmi Alkotmány problémáját. A harmadik fontos kiindulópontja a szerzőnek, hogy a spanyol udvar Itáliában követelte a birodalmi vikariátust, lévén a spanyol subsidiáknak központi szerepe Madrid és Bécs kapcsolatában.

A szerző jelentős mennyiségű levéltári anyagot vizsgált meg, elsősorban az Archivo General de Simancas, az Österreichischer Staatsarchiv, a Haus- és a Hofarchiv iratait Bécsben, amelyekből gyakran idéz tanulmányában. A források a császár fiát, a leendő III. Ferdinándot legtöbbször Magyarország királyaként emlegetik. IV. Fülöp testvérét, Don Fernando de Austriát a szövegekben vagy Cardinalinfánsnak vagy egyszerűen Fernandonak titulálják.

A források feldolgozása mellett nagy számú táblázat is található a kötetben, elsősorban az utolsó fejezetben. Ezek lényegében arra világítanak rá, honnan érkezett a pénz Spanyolországba és Bécsbe, gyakran havi bontásban megadva. A táblázatok azt is részeltesen feltűntetik, hogy a befolyt összegeket mire használták fel a birodalomban.

Hazánkban az e korszak iránt érdeklődők e kötettel kitűnő összefoglaló munkát vehetnek a kezükbe. Levéltári forrásokra támaszkodva, a szerző számos olyan kérdést válaszol meg, amelyek esetenként teljesen új alapokra helyezik az 1632–1637 között zajló eseményeket. A munka bizonyos vonatkozásokban a magyar történetírás számára is hiánypótló lehet.

Ahhoz, hogy a leendő olvasó bepillantást nyerhessen e műbe, közreadjuk a tanulmány rövid tartalmát:

II. Fülöp és III. Fülöp már hosszú ideje próbálkoztak azzal, hogy a császár és így vele együtt a Német-Római Birodalom részt vállaljon a hollandiai harcokban. Az 1548-as Burgundiai Szerződés alapján követelték, hogy az Osztrák-ház is vegye fel a harcot a holland lázadókkal szemben. A spanyol követek a császái udvarban, Zuńiga és Ońate 1613 és 1620 között minden előkészületet megtettek, hogy létrejöjjön a megegyezés a császár és a spanyol király között. Abból indultak ki, hogy a spanyol pénzek II. Ferdinándot győzelemre segítették a csehországi rebellisek fölött, valamint jelentős mértékben hozzájárultak császárrá választásához, amivel Ferdinánd a hatalmi politikában erős pozícióba került. A másik kiindulópont az volt, hogy az 1621-ben kötött holland fegyverszünetet spanyol részről nem kívánják meghosszabbítani.

IV. Fülöp validója, Olivares 1624-ben kezdte meg egy nagyszabású terv körvonalazását. Olivares célja az volt, hogy létrejöjjön a szövetség a spanyol király, a császár és minél több birodalmi fejedelem között. Ezen szövetségen keresztül remélte Olivares, hogy a Burgundiai Szövetségben foglaltak alapján ki tudja kényszeríteni a birodalom segítségét az Egyesült Tartományok ellen. Khevenhüller, a császári követ Madridban, nyilvánvalóan nem ismerte megfelelően a viszonyokat a birodalomban. Ezért téves információkkal rendelkezett, amelynek alapján olyan reményeket ébresztett a validóban, hogy az nem látta be tervének kilátástalanságát. Ennek ellenére Olivares tíz éven keresztül próbálta II. Ferdinándot rábeszélni, hogy az Egyesült Tartományok létrejöttét hagyja figyelmen kívül, ne ismerje el. Olivares, a mantovai örökösödési háború (1628–1631) óta a császárt arra is megpróbálta rávenni, hogy szakítson XIII. Lajossal. De ekkor még sem II. Ferdinándnak, sem a birodalmi fejedelmeknek nem állt érdekükben, hogy belekeveredjenek akár a holland konfliktusba, akár a Spanyolország és Franciaország közötti háborúba.

Spanyolország 1632–1633 során egymillió guldent fizetett a császári hadikasszába Wallensteinen keresztül, de ennek ellenére a herceg nem gondolt arra, hogy seregét az Egyesült Tartományok vagy XIII. Lajos ellen küldje. Olivares mégis azt remélte, hogy meg tudja nyerni a fővezért Spanyolország számára. Még akkor is ebben reménykedett, amikor a tudta nélkül Ońate és Castańeda követek a subsidiák visszatartásával elérték a császárnál Wallenstein leváltását. A fővezért eltávolították ugyan az útból, de mégsem javultak a kilátások a spanyol–császári együttműködés irányába. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a császári politika nem követhette a spanyol világbirodalom céljait, mert azzal II. Ferdinánd kiváltotta volna a rendek bizalmatlanságát.

A Madrid és Bécs közötti szövetség létrejöttének esélyei később sem nőttek. A császár elutasította unokaöccsének, IV. Fülöpnek a kérését az itáliai vikariátus ügyében. Nem adott engedélyt IV. Fülöp öccsének, Ferdinánd infánsnak sem, hogy seregével Milánóból áthaladhasson birodalmán a holland lázadók ellen. II. Ferdinánd ebbe csak akkor egyezett bele, amikor a svédek az osztrák és bajor területeket fenyegették. Ekkor jött létre a Maximilian von Bayern vezette osztrák és spanyol katonai együttműködés, ami lényegében lehetővé tette a nördlingeni győzelmet.

Olivares 1634-ben meg volt győződve arról, hogy Franciaország hamarosan megindítja a háborút Spanyolország ellen, ami ebben az esetbén kétfrontos háborút jelentett. Ha azonban akadozik az itáliai területekről érkező utánpótlás, az katasztrofális következményekkel jár. Ezért fokozták a nyomást II. Ferdinándra, hogy minél hamarabb üzenjen hadat XIII. Lajosnak. Időközben a császár és a francia király között tárgyalások kezdődtek, amitől Olivares távol tartotta magát, mert tartott attól, hogy II. Ferdinánd kiegyezik XIII. Lajossal anélkül, hogy a spanyol érdekeket figyelembe venné. A validó más eszközt választott: 150 ezer guldent juttatott el Ońatén keresztül a császárnak. Ezzel Olivares elérte, hogy 1634. október 31-én II. Ferdinánd bizonyos értelemben elkötelezze magát Spanyolországnak. Ennek értelmében a birodalom szakít az Egyesült Tartományokkal és Franciaországgal. A császár a beleegyezésével azt remélte, hogy az időközben leállított spanyol subsidiákat újra mozgásba hozza, amire nagy szüksége volt. Ońate tudta, hogy a spanyol pénzek nélkül II. Ferdinánd nehezen képes katonai akciót indítani a birodalom határain kívül. A követ Olivares parancsára megkötötte az egyezséget, amitől azt is várta, hogy hamarosan visszatérhet Spanyolországba. Ońate reményei nem teljesültek, mint a császáré sem a subsidiákra vonatkozóan.

II. Ferdinánd a subsidiák ügyében jobb eredményeket érhetett volna el madridi követén, Schönburgon keresztül. Ahelyett azonban, hogy követét megfelelő információkkal és utasításokkal látta volna el, hagyta, hogy ez a nagy politikai tapasztalatokkal rendelkező ember az etikett útvesztőiben vesszen el.

Amíg a császár nem hajlott arra, hogy a spanyolok ellenségeivel szakítson, addig IV. Fülöpnek saját, otthoni csapatait kellett megerősítenie. II. Ferdinánd elutasította azt a kérést is, hogy spanyol sereg állomásozhasson birodalmának határain belül, mert még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy a spanyol politikával együttműködik. Tette ezt azért, hogy ne ütközzenek akadályba egyesülési törekvései, amelyek végül 1635. május 30-án a prágai békében megvalósultak. Végül Ońaténak és Castańedának sikerült egy nagyon bonyolult megegyezése által megvalósítani, hogy az osztrák örökös tartományokban és a birodalomban megkapják az engedélyt a toborzásra. Ezzel ki tudták egyenlíteni a személyi hiányt, ami Spanyolországban és Itáliában keletkezett. Ezenkívül 1635. március 12–15-ére spanyol pénzen, de a császár nevében 10 ezer kozákot állítottak fegyverbe. Ezt a sereget a császár fiának, Ferdinándnak (III.) a vezetésével Franciaország ellen kellett volna bevetni. A kozákok 1635-ben azonban még nem álltak készen a hadjáratra.

IV. Fülöp öccse, Ferdinánd infáns 1635. március 26-án elfogatta a francia védelem alatt álló trieri választófejedelmet. Az akciót igyekezett úgy feltüntetni, hogy az császári parancsra történt. Feltételezhetően azért, hogy ezzel kiprovokálja Franciaország II. Ferdinándnak szóló hadüzenetét. De Richelieu nem akart szakítani a császárral. XIII. Lajos 1635. május 19-ei hadüzenete IV. Fülöp ellen irányult. A francia csapatok már korábban, 1635. március–áprilisában elfoglalták a graubündeni szorosokat és Veltlint, hogy megakadályozzák Itália és Spanyol-Hollandia összeköttetését. A spanyol diplomaták II. Ferdinándot beavatkozásra buzdították, de reményeikkel ellentétben, a császári csapatok Retienbe érkezését sem értékelte XIII. Lajos hadüzenetként. A császár ugyan állított fel csapatokat Spanyol-Hollandia megvédésére, de ő személyesen ezeket nem kívánta bevetni, hanem IV. Fülöpnek mint zsoldosokat adta át. Ezzel segített unokaöccsének, a spanyol királynak anélkül, hogy ő maga részt vett volna a Franciaország vagy az Egyesült Tartományok elleni harcban.

IV. Fülöp még tervezett egy támadást 1635-re, ami azonban kudarcba fulladt. A spanyol csapatokat szállító hajók viharba kerültek, és nagy részük megsérült vagy elsüllyedt.

Spanyolország további lépésként követelte egy francia ellenes manifesztum kiadását II. Ferdinándtól, aki azonban ezt elutasította azzal az indokkal, hogy neki először a prágai békében foglaltakat kell biztosítania. Ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a császár nem nagyon bízott Spanyolország katonai és pénzügyi erejében.

A valóságban a Spanyol Birodalom már régóta gyenge lábakon álló kolosszus volt. Főleg banki hitelekből élt, amihez bevételeit már évekkel korábban fedezetként lekötötte. További hiteleket a bankok csak akkor adtak, ha számukra az amerikai bányákból származó ezüstöt a kamatok fejében átadták. Az ezüst Spanyolországba áramlása az évek során egyre gyengébb lett, elsősorban azért, mivel a nemesfémet a bankok és a kereskedők a hivatalos királyi regisztrációt megkerülve juttatták el a világpiacra. Brazíliában a hollandok 1630-ban elfoglalták Pernambucot. IV. Fülöp attól félt, hogy az amerikai pénzpiacon a hollandok még erősebb pozícióra tesznek szert, amivel az ezüst Spanyolországba áramlását teljesen le tudják állítani. Ez pedig a Spanyol Királyság összeomlását vonta volna maga után. Ezt akarta megakadályozni IV. Fülöp azzal is, hogy 1621 után is folytatták a harcot az Egyesült Tartományokkal. Azonban 1635-re nyilvánvalóvá vált, hogy Fülöp nem tudja legyőzni a lázadó tartományokat, ekkora már csak egy méltányos béke volt lehetséges. Ezen elsősorban azt értették, hogy az Egyesült Tartományok lemondanak Pernambucoról és az Újvilággal folytatott kereskedelemről. A béke megkötése érdekében a spanyol kormányzat óriási összegeket mozgósított, hogy a császárt rábírják, szakítson az Egyesült Tartományokkal és Franciaországgal.

Castańedanak 1635. december 30-án végül sikerült elérnie Bécsben, hogy II. Ferdinánd beleegyezzen egy Franciaország ellen induló támadásba. Ekkor már ez lehetséges volt, egyrészt, mert időközben a prágai béke teljesült, másrészt a császár számíthatott a rendek beleegyezésére, azzal a feltétellel, ha Fülöp viseli a császári csapatok bevetésének költségeit. Spanyolország kötelezte magát havi 150 ezer gulden subsidiumra, de Ońate addig nem akarta a pénzt folyósítani, amíg a császári sereg nem áll teljes készenlétben. A „nincs pénz teljesítmény nélkül” alapgondolat szerint cselekedett Ońate. A kifizetés így hosszú huzavona után történt meg, amikor azonban már túl késő volt. Így a császári csapatok elmulasztották a kedvező alkalmat, hogy Ferdinánd infáns korábbi, észak-franciaországi sikereit megerősítsék. Castańeda ezekből azt a következtetést vonta le, hogy a császár bizalmatlanságát nagyvonalú átutalási gyakorlattal meg lehetne szüntetni, aminek a feltétele viszont Spanyolország fizetési képességének a megerősítése. Ez, véleménye szerint, sikert eredményezhet. Madridban a nagy távolság miatt azonban a birodalomban zajló eseményeket rosszul ítélték meg. Ez Ońatét arra ösztönözte, hogy jelentéseit megszépítse. Ez megint félreértéseket eredményezett, valamint azt, hogy IV. Fülöp csalódottsága nőtt a németek vélt vagy valós hűtlensége miatt.

A szerző a fentiek alapján a korábbi tanulmányokban megjelentek felülvizsgálatára ösztönöz. Véleménye szerint az alábbi három kérdéskört szükséges revízió alá venni:

1. Olivares és így Spanyolország azért vett részt a harmincéves háborúban, mert törekvő hegemoniális politikai irányvonalat képviselt;

2. a politikája továbbra is hagyományos célkitűzéseken alapult;

3. II. Ferdinánd és IV. Fülöp a harmincéves háború alatt minkettő által elfogadott célokat követtek, így lehet beszélni a Habsburgok közös politikájáról.

Az a spanyol törekvés, hogy bevonják a császárt és birodalmát a holland háborúba és a Franciaországgal való összetűzésbe, kétségbeesett próhálkozás volt. Ezzel akarták megakadályozni a spanyol világbirodalom összeomlását. Olivares úgy gondolta, hogy a fő mozgató a német-római császár és nem a spanyol király, így nyilvánvalóan nem reménykedett már abban, hogy a helyzet alapvetően megváltozna. Ezért ragaszkodott éveken keresztül, az állandó csalódottság ellenére, a császárral való szövetség tervéhez. Ezért hagyta azt is, hogy a nagy áldozatokkal megkapott bankhitelek jelentős része a Bécsben székelő spanyol követség kasszájába folyjon.

A vallásról a Madrid és Bécs között folyó tárgyalásokon ritkán esik szó. IV. Fülöp pillanatnyi politikai érdekeinek megfelelően próbál hatni a katolikus II. Ferdinándra vagy az evangélikus fejedelmekre.

IV. Fülöpnek azért volt szüksége a birodalmon belüli békére, mert csak így reménykedhetett a holland lázadók elleni császári segítségre. A spanyol diplomaták többek között ezért vettek részt tevékenyen a prágai béke létrejöttében.

A Habsburg-ház egyértelmű közös politikájáról nem lehet beszélni. A császárt csak annyiban érdekelték a spanyol célok, amennyiben őt hátráltátta volna unokaöccse birodalmának esetleges összeomlása.

II. Ferdinándnak az lebegett elsősorban a szeme előtt, hogy elkerülje a Spanyolországgal való együttműködésnek még a látszatát is, mivel ez számára új ellenségeket jelentett volna. Ezért nem akarta a spanyol csapatok jelenlétét a birodalom határain belül, és ezért tagadta meg unokaöccsétől a vikariátust Itáliában. Ugyanebből az okból nem akart IV. Fülöppel szövetségre lépni, mert ez az Egyesült Tartományokkal és Franciaországgal nyílt háborút jelentett volna. A császár mindezek ellenére nem engedhette meg magának, hogy Spanyolország ajánlatait egyértelműen elutasítsa, mert rá volt szorulva az ezekhez kapcsolódó subsidiákra. A császár nem egyértelmű, halogató politikai taktikáját a spanyol követ visszatartott fizetéssel viszonozta.

II. Ferdinánd 1636-ban a megváltozott politikai helyzet miatt késznek mutatkozott Spanyolországgal együttműködni Franciaoszág ellen. A spanyol követ bizalmatlansága a császári ígéretekkel szemben azonban annyira nagy volt, hogy a közös akciók gyakorlati véghezvitele ezen bukott meg.

Mindezek mellett a spanyol diplomaták a nyilvánosság előtt elérték, hogy a két Habsburg-uralkodó látszólagos egyetértését demonstrálják. Az 1636–37-ben zajló regensburgi választófejedelmi gyűlésen a császár biztosította unokaöccsét, hogy mint a birodalom teljes jogú tagjának, joga van a segítséghez, valamint megerősítette alsó-pfalzi birtokaiban. Ez ekkor már lehetséges volt, mert II. Ferdinándnak nem kellett már attól félnie, hogy a választófejedelmek elutasítják a két Habsburg-uralkodó együttműködését. Erre a hangulatváltásra az volt a magyarázat, hogy Ońate és Castańeda jelentős összeget adott át a Regensburgban összegyűlteknek. A választófejedelmek Spanyolországban látták azt az anyagi hátteret, ami biztosítani tudja a svédek és a franciák kiűzéséhez szükséges pénzt.

A spanyol–osztrák huzavonában új politikai körforgás indult meg; IV. Fülöp reménykedett az osztrák segítségben, a császár pedig bízott a spanyol subsidiákban. A személyi változás, ami 1637-ben következett be Ońate elutazásával és II. Ferdinánd halálával, ebben a játszmában új lehetőségeket nyitott.

Hildegard Ernst: Madrid und Wien 1632–1637. Politik und Finanzen in den Beziehungen zwischen Philipp IV. und Ferdinand II (Madrid és Bécs, 1632–1637. Politika és pénz IV. Fülöp és II. Ferdinánd kapcsolatában). Münster, 1991.

Anderle Ádám