A zsolozsma IV. századi gyökerei

A szerző egy status quo-ból indul ki tanulmányában: a nyugati egyház zsolozsmáját a II. vatikáni zsinat környékén (s főleg utána) jelentkező liturgikus mozgalom erőfeszítései ellenére sem sikerült a templomi, illetve az egyházközségi gyakorlatba átvinni, mint ahogy az – tehetjük hozzá – a bizánci egyházban kezdettől fogva él.

A szerző Gregory Dix tézisét veszi vizsgálat alá, aki híres könyvében¹ azt állította, hogy a keresztényüldözések korában a keresztények imádsága magán- és nem közösségi jellegű volt. A IV. században kezdődő szerzetesi mozgalom ugyan behozta az egyházba a szertartások nyilvános végzését, ám – Dix szerint – mégis az egyéni megszentelődésre irányult, az aszketikus szellemből kifolyólag.

Nos, Robert Taft ezt a „történelmi modellt” nem fogadja el, hanem megpróbál más következtetésre jutni. Bár világos célkitűzését előzetesen megfogalmazza, a liturgiatörténészhez² méltó hűséggel járja végig az igazolás útját, érveit nem hagyja a levegőben lógni.

A tanulmány első részében visszapillant a III. századi gyökerekre. A források és a szerzők alapján megállapítja, hogy az egyházban főleg az egyiptomi szerzetesség fejlesztette ki az imaidőket, de ott is inkább a „folytonos imádságra” helyezték a hangsúlyt. Közben azonban lassanként megjelent az erre szolgáló logikai alap is. A felkelő Nap és az esti lámpagyújtás fénye Krisztust, a „világ Világosságát” szimbolizálta, a nap közben végzett imaórák Krisztus szenvedését jelenítették meg, s a harmadik órában a Szentlélek eljövetelét is, az éjszakai imádság pedig eszakatologikus jellegű lett, egyrészt az utolsó ítéletre való várakozásban, másrészt az angyalok szüntelen istendicsőítésével. Ebben az összefüggésben Taft professzor szerint anakronisztikus az a kérdés, hogy magán-, vagy közösségi imádság volt-e ekkor a jellemző. Az üldözések idején nyilván kevés lehetőség volt a közös istentisztelet végzésére, de amikor megtehették, meg is tették a keresztények.

Az írás következő – és legterjedelmesebb – része a zsolozsma kifejlődésének három nagy összetevő faktorát vizsgálja: a székesegyházi, az egyiptomi szerzetesi, valamint a városi szerzetesi liturgiát.³ Ez nem egymás utáni állomásokat jelent a fejlődésben, hanem az egyház életében különböző területeken érvényesülő valóságokat.

A székesegyházi liturgia valóban a püspöki templom istentiszteleti formáját jelentette, amely századokon keresztül az egész liturgikus élet középpontja volt. Egyre ünnepélyesebbé vált, ugyanakkor kevesebb lett benne a zsoltározás, csak válogatott zsoltárokat végeztek, s általában kisebb lett a szentírási olvasmányok mennyisége is. Hangsúlyos szerepet kapott viszont az alkonyati és a reggeli istentisztelet. Ezek kezdő zsoltára már a 380 körüli tanúskodás alapján a 140., illetve a 62. zsoltár. Ugyancsak ebben a korban említik az esti (Enyhe világossága), illetve a reggeli (Dicsőség a magasságban) himnuszt. Mai terminológiával azt lehet mondani, hogy a reggeli istentisztelet ebben a korban és ebben a típusban a nap közös felajánlását jelentette, az alkonyati istentisztelet pedig a lelkiismeret-vizsgálatot és a bűnbánatot.

Miközben a székesegyházi liturgia fejlődött, az egyiptomi szerzetesi liturgia is két istentiszteletre összpontosult: az egyik a „kakaskukorékoláshoz”, a másik a „napnyugtához” kötődött. Mindkettőben tizenkét zsoltár és imádság volt, leborulással és könyörgéssel, valamint két szentírási olvasmány. Ebben a változatban – az előzőtől eltérően – a Szentíráson való elmélkedés dominált. Amikor a sivatagból összejöttek a szerzetesek, közösen tették, egyébként pedig magányukban. De ez nem jelenti a legcsekélyebb mértékben sem, hogy szemük elől tévesztették volna az egyház közös istentiszteletének lényegét. A szerző látásmódja ismét éles, amikor újból leszögezi, hogy anakronisztikus kérdésfelvetés lenne egyéni vagy közösségi imádságról beszélni itt, vagy a kettőt szembeállítani. Ezek az első szerzetesek igyekeztek az állandó imádság állapotában élni, kétkezi munkájuk közepette is, s ebben a zsoltárok folytonos imádkozása is segítette őket.

A zsolozsma, illetve az istentisztelet fejlődésében a harmadik tényező a városi szerzetesség volt. A szerző források alapján igazolja, hogy a IV. század utolsó negyedében már ők is megjelentek, s hatással voltak a liturgia kibontakozására. Palesztina, Mezopotámia, Szíria, Kappadókia nagy központjaiban „kevert” változatot hoztak létre: elfogadták a székesegyházi gyakorlatot, ugyanakkor megtartották a szerzetesi örökséget is a folyamatos zsoltározás terén. De három lépést is tettek a további fejlődés irányában. Szintetizálták a székesegyházi és egyiptomi szerzetesi gyakorlatot, átvéve az előzőből az istentiszteleti elemeket, de megtartva az utóbbiból a folyamatos zsoltározás gyakorlatát. Véglegesen kialakították a nappali imaórák szertartását. Új szertartásként vezették be az esti, lefekvés előtti istentiszteletet.

Minderről Nagy Szent Bazil († 379) részletes leírást ad,⁴ azonban Taft professzor csak megemlíti ezt, nem használja ki azt a lehetőséget, hogy a kappadókiai atya a teljes liturgikus nap istentiszteleteiről beszámol.⁵ Végül azonban – az összkép érdekében – érintőlegesen felvázolja azt is, hogy ez utóbbinak, a városi szerzetesi liturgiának milyen nagy hatása volt Rómára is, ahol a nagy bazilikák lelki ellátását éppen a szerzetesek végezték. Az ő liturgiájuknak kissé megrövidített változata lett III. Ince pápa ideje alatt (1213–1216) a pápai kúria imádsága, majd ez terjedt el a ferencesek révén egész Európában a XIII. században.

A szerző meggyőző módon bizonyítja tehát Dix nézetével szemben, hogy a zsolozsma kifejlődése nem kizárólag a szerzetesi mozgalom eredménye volt, hiszen a székesegyházi gyakorlatban már előbb is létezett. Az viszont, hogy a IV. században a „magán-ájtatosságot” táplálta, nem csoda, hisz a gyökereknél az újszövetségi közösség áll, ahol a cél a közösségnek Krisztus testévé való alakítása.

A szertartások fejlődésénél nem annyira a külsődleges szempontok a fontosak, hanem a benső lényeg, amit a szerző szépen kidomborít: a Jézus Krisztus húsvéti misztériumában való részesedés. Az egész liturgia a keresztény élet ünneplése, s ez érvényes a zsolozsmára is. Nem több és nem kevesebb, mint annak közös ünneplése, amivé a keresztény ember Krisztusban válik. Így érthető, hogy a fő imaidők a reggel és az este lettek, bár a keresztény liturgia a teljes idő megszentelésére irányul, amikor a kronoszt, a kérlelhetetlenül tovamúló időt kairosszá, tudatosan megélt idővé akarja tenni.

A kereszténység kezdeti szakaszában nem volt kérdéses az imádság kötelezettsége. De az sem jelent még meg, hogy „az Egyház nevében” végezték volna a szertartásokat, mert ez csak az V–VI. századtól érvényesült, amikor a szerzetesek a nagy templomok szolgálatába álltak és már ők feleltek a hivatalos istentiszteletekért. Addig azonban természetes élő közeg volt az imádság, akár a székesegyházban, akár a szerzetesi közösségben végezték. A lényeg az volt, hogy szimbolikusan kifejezzék az élet minden mozzanatának legfontosabb elemét, az Istenhez való tartozást. A szerzetesek a szimbólumot életté változtatták. A legrégebbi és legszigorúbb, IV. század előtti remeték élték a liturgiát, nem pedig végezték.

Így érthető az is, hogy csak sokkal később alakult ki az a tendencia, amely Nyugaton általánossá lett: a liturgia klerikalizálódott, a zsolozsma kötelezővé vált a klérus számára. Taft professzor írásából a tőle megszokott szenvedélyes szavakat lehet hallani, amint a lényegre igyekszik ráirányítani a figyelmet: nem az volt az újdonság, hogy kötelezővé lett a zsolozsma, hanem az, hogy a klérus számára lett kötelezővé. Ezzel pedig éppen a lényeget veszítették el, azt, amire az eredeti hivatása szólt, hogy a keresztény ember egész életét imádsággá tegye. Sőt azzal, hogy a zsolozsma mennyisége elviselhetetlenül nagy lett a világi emberek számára, továbbá az a tény, hogy a nyelve a latin lett, ami már nem volt mindenkinek érthető, el is riasztotta a népet. Itt ismét hozzá kell fűzni, hogy ez csupán a nyugati egyházban volt így, Keleten mindvégig megmaradt a népnyelvűség, s ennek következtében a közös végzés.

A szerző a tanulmány végén visszatér a status quo-hoz. A II. vatikáni zsinat felcsillantotta a reményt, hogy újra a nép imájává lehet tenni a zsolozsmát. Ám csupán három dolgot eredményezett a mozgalom. Az átdolgozott zsolozsmáskönyv a papoké és a szerzeteseké lett. A „néppel való együttvégzés” csak egyes kivételes helyeken valósult meg, de ott sem értették a zsolozsma igazi lényegét. A kidolgozásnál csak a középkor nyugati egyházának gyakorlatáig nyúltak vissza. Mindmáig nem sikerült tehát megvalósítani a kínálkozó lehetőséget: az ősi székesegyházi gyakorlat alapján a nép sajátjává tenni a zsolozsmát a nyugati egyházban.

A liturgiatörténész feladata a gyökerekre rámutatni, hogy életté válhasson az egyház teljes liturgikus gyakorlata, és ne csupán az eukharisztikus liturgiára korlátozódjék. Ehhez próbál Taft professzor segítséget nyújtani. Tanulmánya nem csak a specialistáknak, a liturgiatörténészeknek, nem is csak az elkötelezett keresztény embereknek, hanem a történelem iránt legalább egy kissé érdeklődők számára is értékes olvasmány.

Robert Taft: L’ufficio divino: coro monastico, libro di preghiere o liturgia del popolo di Dio? Una valutazione della nuova liturgia delle ore nel suo contesto strorico (A szent zsolozsma: szerzetesi ima, imakönyv vagy Isten népének imádsága? Az imaórák új rendjének értékelése történelmi összefüggésében). in: Oltre l’oriente e l’occidente. Per una tradizione liturgica viva. Pubblicazione del Centro Aletti 21, Roma, 1999. 283–305.

Ivancsó István

 1. G. Dix: The Sape of the Liturgy, Westminster, 1945.

 2. A katolikus papról, Robert Taft professzorról az ortodox John Meyendorff is elismerően nyilatkozott: „Valószínűleg ő a legjobb szaktudósa a bizánci hagyományú liturgiának”.

 3 Véleményünk szerint van egy negyedik – pontosabban legelső – tényező is, mégpedig az apostoli gyakorlat, mint mindegyik következőnek a gyökere. Taft professzor cikkéből azonban nem hiányzik az említése, mert addig nem megy vissza, s egyébként is minden mondatából a tradícióhoz való hűség árulkodik.

 4. Vö. Regulae fusius tractatae, 37. – Magyarul olvasható: Orosz L. (kiad.), Életszabályok I, Nyíregyháza, 1991. 131–136.

 5. Érdekes, hogy más könyveiben sem enged túl nagy teret a kisázsiai, illetve kappadókiai hagyománynak, konkrétan pedig Szent Bazil regulájának. Vö. The Liturgy of the Hours in the Christian East. Origins, Meaning, Place in the Life of the Church, Karikkamuri [1984]; The Liturgy of the Hours in East and West, Collegeville 1986.; La Liturgia delle Ore in Oriente e in Occidente. Le origini dell’Ufficio divino e il suo significato oggi, Milano, 1988.