Francia Szomáli Part története

André Baccard, e cikk szerzője, bírói minőségben több afrikai országban dolgozott. Volt vizsgálóbíró Guineában, munkaügyi bíróság elnöke Kongóban, fellebbviteli bírósági tanácsadó és békebíró Maliban, főügyész Csádban, igazságügyi tanácsadó a Középafrikai Köztársaságban, de gyakorolt hazájában, Franciaországban is, La Rochelle-ben, Nanterre-ben, Párizsban.

Az 1896. május 20-án dekrétummal létrehozott Francia Szomáli Part története meglehetősen mozgalmas volt. Tartozott Egyiptomhoz, majd az arabokhoz és a törökökhöz. 1183-ban a franciák itt le akarták rombolni az iszlám szent helyeit, e terveikben Szaladin szultán csapatai akadályozták meg őket. A XVI. században a portugálok vágták el az itt átvezető fűszerutakat. 1797-ben Napóleon az Indiába vezető kereskedelmi utak elzárásával akart csapást mérni az Egyiptomot megszállásuk alatt tartó angolokra, de az Abukiri-öbölben a francia flotta vereséget szenvedett. Napóleon azonban tovább látott a napi vereségeknél, már ifjú korában felmerült elképzeléseiben egy, a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel összekötő csatorna gondolata; ennek megvalósulása 1854-ben kezdődött, amikor Muhammed Szaid Franciaország akkori alkonzuljának, Lessepsnek kizárólagos engedélyt adott a csatorna megépítésére és kihasználására. A munkálatok 1869-ben fejeződtek be. Az egyiptomiak és a franciák között létrejött megegyezés viszont alapvető érdekeikben sértette az angolokat, akik 1882-ben megtámadták Alexandriát, majd az egész országot elfoglalták s gyakorlatilag angol gyarmattá tették.

A XIX. század második felében az európai ipari nemzeteknek a kapitalizmus világméretűvé válásával megindult terjeszkedési politikája szükségessé tette ezen nemzetek számára, hogy határaikon túl stratégiai földrajzi pontokhoz jussanak, amelyek azután hozzáférhetővé tették számukra a nyersanyagokat, és elősegíthették külső felvevő piacok föllelését. Így voltak ezzel a franciák is, nekik Adennel szemben, az afrikai partoknál volt szükségük egy ilyen pontra, amelyen keresztül kijuthattak az Indiai-óceánra, azon áthajózva pedig elérhették a Távol-Keletet. Elképzeléseiket egyrészt az angolok, másrészt saját tehetetlenségük hiúsította meg több alkalommal. Az előbbiek annyiban, hogy 1839 januárjában megszerezték maguknak Adent, és két kapitányuk is számukra előnyös szerződéseket kötött Choa királyával. „Franciaországban hiányzott a régióban a kellő merészség”, annak ellenére, hogy pl. 1858-ban Abu Bakr a franciákra hagyta a partvidéket egészen Obockig, a Vörös-tenger partján. Ezután a franciáknak 1862-ig kellett várniuk, amikoris a tadjourai szultán unokatestvére írt alá szerződést velük az Obock és Ras Ali–Doumeira közötti síkság átadásáról. Az angolok továbbra sem voltak hajlandók meghajolni a francia jelenlét előtt: Egyiptom – természetesen angol „közreműködéssel” – vonta fel zászlaját a partvidéken. A franciákat annyira lekötötték bel- és külpolitikai nehézségeik, hogy nem reagáltak ezekre az eseményekre sem! 1875-ben az egyiptomiak – miután elfoglalták Zailát és Harrart –, súlyos vereséget szenvedtek Aoussa ostrománál.

Obockban ez idő alatt főleg francia kalandorok telepedtek le; a városkával a francia Tengerügyi Hivatal sem sokat törődött, mondván, nem profitábilis... 1881-ben, egy incidens után a helyi lakosságnak lett elege a letelepedett szélhámosokból, ekkor sok francia tért vissza hazájába. A francia jelenlét 1883-tól erősödött meg, miután Franciaországban Jules Ferry lett a tanács elnöke, majd a külügyminiszter; ő jelentette ki: „Franciaország nem hiányozhat a világ felosztásánál.” 1883 decemberében Léonce Lagarde-ot bízta meg a kormány Obock felderítésével, a terület határvonalainak kijelölésével, 1884-ben ugyanőt Obock parancsnokává nevezték ki; ettől kezdve az ő kezében összpontosult a régió és Franciaország kapcsolatainak intézése, fejlesztése. 1884–1885-ben szerződések sorozatát írták alá helyi uralkodókkal Obock területének francia felhasználásáról. 1887. szeptemberében Lagarde-ot kinevezték „Obock gyarmat és függő területeinek” kormányzójává; az általa kormányzott terület magában foglalta Ras Doumeirát, Ras Akit, a Mucha- és Mascali-szigeteket, a protektorátusi területeket Ras Alitól Layadáig; a főváros Obock lett. Itt, a források öntözte fennsíkon telepedtek meg a kereskedelmi vállalatok. 1884–1885-ben a kapucinusok Obockban missziót alapítottak, iskolát nyitottak, míg az irgalmas nővérek az általuk alapított árvaházba fogadták be a Lagarde által felszabadított fiatal rabszolgákat. Kávéházak nyíltak, szálloda létesült. Az itt-tartózkodó európaiak egyik kedvenc időtöltése a nyüzsgő kikötői élet figyelése volt, de szívesen halásztak, vadásztak, kertészkedtek, sőt olvasgattak a helyi kis könyvtárban. Tadjoura a Choa felé induló karavánok fontos állomása lett, ahová 1885 októberében Rimbaud is megérkezett. Djibouti (Dzsibuti) 1888-ban még mint piac szerepelt, később kikötőt kapott, kereskedelmét a karavánforgalom lendítette föl, s volt még egy nagyon fontos „aduja”, bővében volt víznek.

1889 januárjában új hódítók jelentek meg a Vörös-tengeren, az oroszok. Tadjourában szálltak partra – ugyanis hajóval érkeztek –, a várostól nyugatra vonták fel az orosz lobogót; a franciák azonban kiűzték őket onnan. Ugyanebben az évben Lagarde és a tadjourai szultán szerződést írtak alá a rabszolga-kereskedelem megszüntetéséről, a rabszolgaság eltörléséről, ez utóbbi azonban csak az 1930-as években vált véglegessé. Az olaszok is megjelentek a vidéken. Menelik 1896-ban szétverte csapataikat. 1897 januárjában Dzsibuti Etiópia hivatalos kereskedelmi piacává vált, Franciaország pedig garanciát kapott arra nézve, hogy érdekeit semmi sem fogja keresztezni Etiópiában. Nagyon jelentős szerződést írt alá Menelik és Lagarde 1897 márciusában: ebben döntöttek a határkérdésekben, a francia missziók áthaladásának engedélyezésében, Etiópia függetlenségének és területi integritásának elismerését illetőn, valamint arról, hogy Etiópia a francia kormány megkérdezése nélkül nem enged át területeiből.

André Baccard részletesen földolgozta e távoli, számunkra meglehetősen ismeretlen területek Francia Szomáli Parttá válásának történetét úgy, hogy közben nem feledkezett meg apróbb mozzanatokról sem, pl. a lakosság időtöltéséről, foglalkozásáról stb... A cikket két oldal térképvázlat kíséri és egészíti ki, ami nagyon hasznos a vidék és a hozzá tartozó, kapcsolódó események követése szempontjából.

André Baccard: La fondation de la Côte française des Somalies (Francia Szomáli Part megalapítása). 171–202 o. In: Mondes et cultures. Comptes rendus trimestriels des séances de l’Académie des sciences d’outre-mer Tome LVII–2–3–4–1997; Tome LVIII–1–1998. Académie des sciences d’outre-mer. Párizs, 1999. 584 o.

Kun Tibor