Az USA és Latin-Amerika a XX. században

Mark Gilderhus a texasi Texas Christian University történelmi tanszékének Lyndon Baines Johnson professzora. Korábban három kötete jelent meg, kettő az Egyesült Államok és Latin-Amerika viszonyát vizsgálta a Wilson-kormány idején, a harmadik pedig, mely immár három kiadást ért meg, az amerikai történetírás történetével foglalkozik. Negyedik, most ismertetendő könyve e két irányvonalat ötvözi: egyszerre mutatja be az Egyesült Államok és Latin-Amerika viharos kapcsolatait a huszadik században és ad rendkívül alapos és meggyőző historiográfiai áttekintést. Ez egyébként korántsem véletlen, a Scholarly Resources egyik legfontosabb célkitűzése éppen az, hogy egyszerre nyújtson a kutató, a hallgató és az érdeklődő laikus olvasó számára könnyen kezelhető, ugyanakkor rendkívül alapos szakirodalmat. Gilderhus kiváló és érdekes könyve mindezen céloknak megfelel.

Gilderhus a kötetet a bevett szokásokkal ellentétben nem az 1898. évi spanyol–amerikai háborúval, hanem az első pánamerikai konferenciával kezdi. Ez egyben jelzi is a szerző alapvető célkitűzését: egyaránt ír az amerikai és a latin-amerikai oldalról. A kötet alapvetően revizionista (újbalos) szemléletű, ám visszafogott hangvételével és mindkét oldal álláspontjainak bemutatásával túl is megy a hagyományos revizionista kereteken.

Gilderhus könyve hat fejezetből áll, és a felhasznált irodalom azt mutatja, hogy a szerző a kéziratot valamikor 1999 első felében zárhatta le, ez leginkább a kubai rakétaválság elemzésekor tűnik ki. Az első fejezet az 1889 és 1913 közti időszakot mutatja be, a második a Wilson-korszakot és a húszas éveket, a harmadik pedig a második világháború végéig tárgyalja az eseményeket. A kötet nagyobbik felét a három 1945 utáni fejezet teszi ki: ezek az 1945 és 1959, az 1959 és 1979 közti időszakokat mutatják be, valamint az 1979 óta történteket. A kötet fentebb ismertetett tagolása érdekes, hiszen elválasztja egymástól például Theodore Roosevelt és Woodrow Wilson korát, ám egyszerre tárgyalja a Reagan-korszakot és a hidegháború utáni eseményeket. Ugyanakkor hangsúlyozni kell azt, hogy a szerző az általa használt periodizálást meggyőzően vezeti elő.

A hat fejezetet megelőzi egy rövid – hat oldal terjedelmű – bevezetés, melyben a szerző kijelöli a kötet legfontosabb szempontjait: (1) egyszerre kívánja bemutatni az amerikai külpolitika céljait és megvalósítását, valamint az ezekre adott latin-amerikai válaszokat; (2) a történetet két, világosan körülírható preferenciákkal bíró régió kölcsönhatásaként mutatja be; (3) s szemben a Samuel Flagg Bemis által képviselt állásponttal (mely szerint az Egyesült Államokat erős ideológiai és politikai hagyományok kötik Latin-Amerikához) úgy érvel, hogy a történet az északi kolosszus hegemóniai törekvéseiről, valamint a politikai és a gazdasági hatalom egyenlőtlen elosztásáról szól. Ezt az érvrendszert következetesen végig is viszi a köteten, és bemutatja a gazdasági segélyek és a politikai beavatkozások azon különös kombinációit, amelyek ezt az újvilági kapcsolatrendszert alapvetően meghatározták.

Az első fejezetben (Terjeszkedés, birodalom, és katonai beavatkozás, 1889–1913) a századfordulón kialakult „új diplomácia” kapcsán paradigmaváltásról beszél, s ennek legfőbb okait az Egyesült Államokban a századforduló során létrejött pszichés és gazdasági válsághelyzetben, valamint az európai gyarmatbirodalmak kiépülésében látja. Az új diplomácia a gazdasági célok minimális politikai elkötelezettséggel való realizálása, melyet eleinte (pl. a második Cleveland-kormány idején) még „improvizatívnak”, egyes esetekben egyenesen „következetlennek” tart. Ezt követően világosan és érthetően, a különböző történetírói vélemények ütköztetésével bemutatja a korszak klasszikus válsághelyzeteit az 1891. évi chilei konfliktustól a venezuelai aranybányák ügyén át a spanyol–amerikai háborúig, majd elemzi Kuba további sorsát, a Panama-csatorna megépítésének diplomáciai hátterét, valamint azt, ahogyan Teddy Roosevelt átértékelte a Monroe-doktrínát (Roosevelt corollary, 1903). Szerinte Roosevelt célja nem az amerikai hegemónia kiépítése, hanem az európai érdekek kizárása volt: nem volt ínyére például az, hogy egyes európai államok katonai erővel próbálták meg behajtani (egyébként jogos) pénzügyi követeléseiket. A fejezetet, számomra furcsa módon nem Wilson, hanem Taft értékelése zárja, pedig előbbi több esetben is roosevelti módszerekkel élt a tízes évek során.

Gilderhus a második fejezetben (Forradalom, háború és terjeszkedés, 1913–1929) tárgyalja Wilsont, érvelése a következő: ebben az időszakban a világot számos forradalom rázta meg (Mexikó, Kína, Oroszország), s Wilson ezekre válaszként új amerikai külpolitikát dolgozott ki, melynek az volt a lényege, hogy egyfelől a nagyhatalmaknak együtt kell működniük a nemzetközi béke és biztonság védelmében (kollektív biztonság), másfelől pedig ebben az Egyesült Államoknak a korábbinál nagyobb szerepet kell játszania. A wilsoni liberális kapitalista világrendet azonban az amerikai kongresszus elutasította, s így jött létre az a különös helyzet, hogy az Egyesült Államok kimaradt a Népszövetségből. Gilderhus Wilson latin-amerikai kalandjait a háború kontextusában elemzi; majd rámutat arra, hogy a nyugati félteke szolidaritása első komolyabb megnyilvánulásának időszaka nem a második, hanem az első világháború kora. Ez az első, általam olvasott amerikai diplomáciatörténeti munka, amely felsorolja, hogy melyik latin-amerikai állam milyen álláspontot képviselt a háború idején. A békekonferencia kapcsán pedig rámutat arra a paradox helyzetre, amely a második világháború után is felmerült: hogyan lehet a globális és a regionális integrációt összeegyeztetni? Erre a választ először a Népszövetség alkotmányának 21. cikkelye adta meg, ezt azonban a katonai intervencióktól tartó latin-amerikai politikusok nem támogatták. Ezután Gilderhus elmondja, hogy a háborút követően az Egyesült Államok átvette az európai hatalmak szerepét a térségben, s 1929-re a legnagyobb tőkebefektetővé vált. Ez az Egyesült Államok számára előnyösnek bizonyult, ugyanakkor új problémákkal szembesítette a latin-amerikai térség országait, hiszen a kölcsönöket gyakran, kimondva-kimondatlanul politikai feltételekhez is kötötték, ráadásul több esetben is amerikai „pénzügyi tanácsadók” vették át az egyes államok gazdaságirányítását. (Magyar viszonylatban talán nem ismeretlen Jeremiah Smith neve, aki amerikai pénzügyi szakértőként, de a Népszövetség képviseletében dolgozott Magyarországon a húszas évek elején.) Emellett elemzi még a Dominikai Köztársaságban, Mexikóban és Nicaraguában lefolytatott amerikai katonai akciókat is. A fejezet zárásaként felidézi, hogy a rendszeresen összehívott pánamerikai konferenciákon az egyes latin-amerikai országok egyre hangosabban követelték a be nem avatkozás elvének kodifikálását. Ez azonban már a jószomszédi viszony kérdésköréhez tartozik.

A harmadik fejezetet (Válság, háború és a jószomszédi viszony, 1929–1945) a szerző azzal az érdekes és megalapozott érveléssel indítja, hogy a jószomszédi politika (Good Neighbor policy) nem Franklin Roosevelt, hanem már elődje, Herbert Hoover elnöksége idején elkezdődött. Az amerikai kormány, különféle megfontolásoktól vezetve elkerülte a nyílt katonai beavatkozást, s inkább a pánamerikai vonalat erősítette, még akut válsághelyzetekben is. Gilderhus a legfőbb motivációnak a náci-fasiszta érdekek kiszorítását tekinti, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra a mai napig tartó vitára, hogy vajon a jószomszédi politika célja valóban a nyugati félteke szolidaritásának kiépítése volt-e, vagy pedig az amerikai birodalom kevésbé látványos és drasztikus továbbépítése. Hooverrel kapcsolatban elmondja, hogy a jószomszédi politika kifejezés az elnök egyik hondurasi beszédéből származik (1928. november 26.), s hogy Hoover beiktatását követően is elzárkózott a katonai intervenciós tervek elől. Ezután bemutatja Latin-Amerika világgazdasági helyzetéből adódó gazdasági, majd az ezt követő politikai válságát (destabilizáció, a konzervatív, jobboldali erők előretörése, a német- és japán-orientáció egyes dél-amerikai országokban, stb.),Ezután a szerző elemzi a jószomszédi politikát, s ezt az elemzést két vezérfonalra fűzi fel: a katonai beavatkozások elkerülésére akár súlyos kompromisszumok árán is (pl. Mexikó), valamint a gazdasági diplomáciára. Ez utóbbit a Magyarországon alig ismert Sumner Welles külügyminiszter-helyettes képviselte a pánamerikai konferenciákon, valamint a kétoldalú kereskedelmi szerződések preferálása (pl. Bolívia, Venezuela, és az 1938. évi karácsonyi limai nyilatkozat). A második világháború kapcsán kiválóan foglalja össze azt, hogy mit is értünk a nyugati félteke szolidaritásán; bemutatja az északi kolosszus által kijelölt diplomáciai irányvonal elfogadását, az európai gyarmatok más európai államok kezére játszásának megakadályozását (no-transfer resolution), valamint a latin-amerikai államok katonai részvételét a háborúban mind az európai, mind pedig a távol-keleti frontokon. Rámutat továbbá arra, (1) hogy a háború következtében egyszer és mindenkorra átalakult az egyes latin-amerikai országok gazdaságának szerkezete, és (2) hogy az Egyesült Államok nem hagyhatta ki azt a rendkívül kedvező helyzetet, hogy a világ legnagyobb, egyetlen nagyhatalom által sem ellenőrzött nyersanyagpiacát befolyása alá vonhatja. Ez meg is történt, s ezzel a megállapítással Gilderhus tulajdonképpen meg is adja saját álláspontját az „egyenlőség vagy a birodalom továbbépítése” vitában.

A negyedik fejezetben (Hidegháború, függőség és változások, 1945–1959) Gilderhus megkezdi a hidegháború korának tárgyalását. Úgy érvel, hogy a Truman–Eisenhower korszakban a jószomszédi politika fokozatosan átalakult. Ebben két tényező játszott fontos szerepet: a globális hidegháború kialakulása és a State Departmenten belüli személyi változások. Az előbbit aligha kell magyarázni, az utóbbiról pedig csak annyit, hogy a jószomszédi politika két kiépítője – a korábban már említett Sumner Welles és Cordell Hull külügyminiszter – helyett FDR utódai más orientációjú politikusokat vontak be az amerikai külügyek irányításába. Az Egyesült Államok saját latin-amerikai szomszédait természetes szövetségesének tekintette, és a térséget csak egy regionális kollektív biztonsági szerződés (OAS) keretein belül tartotta biztosíthatónak. Ezen túlmenően Latin-Amerika az amerikai külpolitika perifériájára szorult. Ennek következményeként a térség nem kapott a Marshall-tervhez hasonló segélyt, s ez újabb problémákat eredményezett. Az északi kolosszus déli szövetségesei joggal várhattak volna támogatást a háború által eltorzított gazdaságaik problémáinak megoldásához, ez a segítség azonban 1961-ig nem érkezett meg. Ezzel párhuzamosan az ENSZ alapokmánya ismét felvetette a regionális és a globális integráció problémáját, s ehhez társult még az is, hogy a latin-amerikai országok féltek az amerikai intervenciós hagyományok esetleges feléledésétől. A háborút követő demokratizálódási folyamatoknak az egyre mélyülő gazdasági válság szabott gátat. Ebben pedig nagy szerepe volt az amerikai tőkeérdekeltségeknek is. George F. Kennan, a feltartóztatási politika atyja egy 1950-es latin-amerikai útja után egyenesen azt tanácsolta a külügynek, hogy az antikommunizmus szellemében még a katonai diktatúrákat is támogassa. Ezt nevezték el Kennan corollary-nek, a Monroe-doktrína újabb kiegészítésének. Így tért vissza az a huszadik század elejére jellemző amerikai álláspont, hogy a forradalmak – természetesen másféle forradalmak – veszélyének elhárítására a konzervatív jobboldali erőket kell felhasználni. Ez értelemszerűen az amerikai–latin-amerikai viszony megromlásához (pl. koreai háború) és újabb beavatkozásokhoz vezetett. Ezek közül Gilderhus részletesen és tárgyilagosan elemzi a guatemalai eseményeket, s így el is jut a jószomszédi viszony teljes széthullásához: ekkor még csak a CIA, Kubában azonban már amerikai katonák is belekeveredtek egy a roosevelti–wilsoni időket idéző kalandba.

A kötet értelemszerűen leghosszabb fejezete az ötödik, amelynek címe: Castro, Kuba és a feltartóztatás politikája, 1959–1979. Ez a korszak jelenti a visszatérést a hegemóniát akár fegyveres erővel is biztosítani kívánó amerikai külpolitikához. A szerző részletesen bemutatja Castro útját a hatalomhoz, valamint az Egyesült Államokhoz való viszonyát. A Disznó-öbölbeli amerikai kudarc és a rakétaválság elemzése mellett Gilderhus rámutat arra is, hogy a második világháború utáni amerikai elnökök közül elsőként John F. Kennedy mutatott hajlandóságot arra, hogy átfogó gazdasági segélyprogramot ajánljon fel a déli szomszédoknak. Az Alliance for Progress azonban sokkal inkább volt válasz a kubai forradalom által felszínre hozott problémákra, mint hihető kísérlet a jószomszédi viszony felélesztésére. A Kubával szembeni szankciók és a rakétaválság, ezt követően pedig (Johnson elnöksége alatt) intervenciók Panamában és a Dominikai Köztársaságban, majd (Nixon idején) Chilében az erőszakos birodalomépítés politikáját képviselték, s a paritáson alapuló regionális kooperációt az illúziók sorába száműzték. Gilderhus csak Jimmy Carter elnöksége idején lát változást, ám ezt az időszakot is csak részsikerként írja le. Egyértelműen sikerként kezeli a Panama-csatorna ügyének rendezését, ám problémásnak tartja az emberi jogok sorozatos megsértésének eltűrését az Egyesült Államok által támogatott katonai diktatúrákban, a nicaraguai helyzet megromlását pedig a Carter-kormány egyértelmű kudarcának tekinti. A fejezetek tagolása ismét megér egy megjegyzést: véleményem szerint a hidegháború idején csak és kizárólag Jimmy Carter kormánya tett őszinte kísérletet arra, hogy paritásos alapon, az emberi jogok védelmét is megkövetelve alakítsa az Egyesült Államok és Latin-Amerika viszonyát. Ezért nem tartottam volna túlzásnak még azt sem, ha a szerző ezt az időszakot egy rövid, különálló fejezetben tárgyalja, hiszen ő maga mutat rá a kontrasztra mind a Nixon–Ford, mind pedig a Reagan–Bush korszak viszonylatában.

A kötet utolsó fejezete az 1979 óta: a hegemónia korlátai? címet viseli. Ebben Gilderhus részletesen taglalja Carter nicaraguai kudarcát, majd a Reagan-kormány közismert katonai akcióit és az Irán-Kontra botrányt. Bush kapcsán megemlíti, hogy a nyolcvanas évek új kihívásainak megfelelően Noriega megbuktatásának hivatalos legitimációja a kábítószerkereskedelem megfékezése volt – a latin-amerikai katonai intervenciók története során először. Ez egyben felveti az egyik utolsó problémakört, amelyet a szerző részletesen tárgyal: hogyan befolyásolta a hidegháború vége az amerikai-latin-amerikai kapcsolatok alakulását? A latin-amerikai államok szempontjából nézve három érdekes dilemmát is felvet: (1) a szuperhatalmi konfliktus vége a szovjet-amerikai versengés végét is jelentette a nyugati féltekén, ez azonban magában hordozta annak a veszélyét is, hogy felerősödnek az amerikai hegemóniás törekvések; (2) ugyanakkor ez a változás egyben az intervenciók jogalapját kérdőjelezte meg (a Szovjetunió összeomlása után a salvadori gerillák nem jelenthettek, s nem is jelentettek igazán komoly nemzetbiztonsági problémát Washington számára); s végül (3) a hidegháború vége mind a radikális és populista, mind pedig a jobboldali és militarista csoportok alól kihúzta a szőnyeget. Ezt a helyzetet jellemezte Peter H. Smith amerikai történész az új bizonytalanság koraként. A politikai események tárgyalásának zárásaként Gilderhus rámutat Bush azon kísérletére, hogy felélessze az Alliance for Progress szellemét (Free Enterprise Initiative for the Americas, 1990) és a Clinton elnöksége idején hatályba lépett NAFTA-egyezményre is.

A kötet zárásaként elemzi a hegemónia-elméleteket és felvázolja a térség újabb problémáit is. Cáfolja azt az állítást, hogy az Egyesült Államok hegemóniatörekvése a nyugati féltekén a gyengeség eredménye és beismerése, és, Smith érvelését követve, rámutat arra, hogy a hullámzás ellenére az Egyesült Államok végig megőrizte vezető szerepét a térségben. Az újabb problémák között megemlíti a regionális együttműködés kérdéskörét (NAFTA), a környezetvédelmet, a kábítószer-kereskedelmet, és az illegális bevándorlás problémáját. Érdekes módon a kötet gyakorlatilag nem tárgyalja Clinton elnökségét.

A kötettel kapcsolatos fenntartásaimat a fejezetek tagolása kapcsán már felvetettem. Ezen túlmenően túlzottan romantizálónak érzem a latin-amerikai demokratikus hagyományokra tett utalásokat, véleményem szerint ezek csak sokadrangú szerepet játszottak a történetben, s rendszeres hangsúlyozásukat a mai amerikai történetírás túlzottan is önkritikus elemének tartom. Továbbá úgy érzem, hogy az elmúlt másfél év során napvilágot látott levéltári források és másodlagos feldolgozások tükrében a kötet következő kiadásában szükség lesz a kubai rakétaválságról szóló rész átdolgozására is.

Mark Gilderhus könyve ugyanakkor több szempontból is figyelemre méltó munka. Ez az általam ismert első olyan munka amerikai történész tollából, amely következetesen ismerteti a latin-amerikai országok érdekeit és reakcióit az amerikai külpolitikára. Emellett rendkívül imponáló a kötet stílusa, olvashatósága, valamint historiográfiai háttere. Ezt a kötetet fontossága és terjedelme egyaránt alkalmassá teszi arra, hogy magyarra lefordítva egyszerre legyen referencia a kutatók és tankönyv a posztgraduális hallgatók számára. A kötet amerikai fogadtatására jellemző, hogy a hátsó borítón megszokott dicsérő sorok szerzői közül hárman is – egyébként Gilderhushoz hasonlóan – a Society for Historians of American Foreign Relations korábbi elnökei.

Mark T. Gilderhus: The Second Century: U.S.–Latin American Relations Since 1889. (Az amerikai–latin-amerikai kapcsolatok második évszázada) Wilmington, Delaware: Scholarly Resources, 2000. XVI és 284 o.

Glant Tibor