Görögország története

 

 

Néhány cseh szerző, a görög történelem különböző korszakainak szakértői az utóbbi évtizedekben (egyikük már meg is halt), egy a mi fogalmaink szerint tudományos népszerűsítő munkát állított össze Görögország történetéről. Az ókori részt Pavel Oliva, a klasszikus korszak régi szakértője, a bizánci történetet a bizantinológus Vladimír Vavřinek és az időközben elhunyt Věra Hrochová, a kultúrtörténeti alfejezetet Růžena Dostálová írta. Az utóbbi két szerzőnő írta az oszmán korszakot tárgyaló fejezetet is. Az újkori, érdemben politikatörténeti fejezeteket a XVIII. század végétől Pavel Hradečný készítette. A XX. század kultúrtörténetét önálló fejezetben Růžena Dostálová írta, aki a korábbi fejezetekben is a kultúrtörténetet tárgyalta.

A könyv az „Államok története” sorozatban jelent meg. Ez rögtön felveti a kérdést, mikor kezdődik egy (mai) állam története, milyen területre terjed ki, és mennyire függ össze az ország nevét adó nép (nemzet) történetével. Nálunk a pártállam idejében megszoktuk, hogy a kérdésre a válasz egyértelmű, az illető állam története az őskorban kezdődik, mert egyébként hogyan lehetne bemutatni a társadalmi formációk törvényszerű váltakozását. És – a legtöbb esetben – ez az illető állam mai területét érinti. (A magyarok ebben a felfogásban rosszul jártak, de ez nem idetartozó kérdés.)

A szerzők is, bár a könyv nagyrésze (vagy egésze) a rendszerváltozás után íródott, nagyjából ezt a felfogást követték. Mindenesetre az újabb kőkorral kezdik a tárgyalást, még ha ennek persze csak néhány mondat is jut. A továbbiakban az ókori Görögország történetét és Bizáncot csak röviden tárgyalják, mintegy 60, illetve közel 50 oldalon. Az az indokolás, hogy ez a két korszak az eddigi szakirodalom alapján jól ismert. A szerzők nem térnek ki arra, hogy mennyiben tartozik bele ez a kettő Görögország történetébe, amelyen egy mai államot értünk. Még rövidebben tárgyalják, alig 30 lapon az oszmán korszakot. Ez talán kevés, mert az egész kérdéskör nem annyira ismert, mint az ókori Görögország vagy Bizánc, ugyanakkor a görög nemzeti fejlődés szempontjából mégis igen fontos, hiszen ennek a végén indul meg a nemzeti újjászületés vagy ébredés (obrození csehül, ahogy a korszakot a cseh történelemben is jelölik).

Ezzel a fogalommal indul aztán az újkori görög történelmet tárgyaló három fejezet, közülük az első az első világháború előtti helyzetig, a második a második világháború alatti megszállásig tárgyalja a görög történelmet, a harmadik pedig az 1944-ben kezdődő zűrzavaros korszaktól és a polgárháborútól 1997-ig. Ha már a korábbi részekben is elsőrendűen az államtörténet vagyis a politikai eseménytörténet állt a központban, ez még inkább érvényes erre a három fejezetre, a gazdasági fejlődés fő mutatói is az eseménytörténeten belül kerülnek elő, a társadalomtörténet alig szerepel, ezért nem ad végül sem egyértelmű képet a könyv az agrárviszonyok alakulásáról. Ez a három fejezet viszont, a korábbiaktól eltérően, nem ad külön kultúrtörténeti alfejezetet, hanem a XX. századi görög kultúrát önálló fejezetben tárgyalja; nagyjából a századfordulótól megint csak napjainkig. Itt esik szó alfejezetekben a közoktatásról és a nyelvkérdésről, eléggé részletesen az irodalomról, rövidebben a képzőművészetről, a zenéről (ez a középkortól) és a filmről. A nyelvkérdés már korábban is előkerült, ami abból adódik, hogy a beszélt nyelv már élesen különbözik az ókori klasszikus nyelvtől, de a nemzeti megújulás óta a közoktatás és a kormányzat is ragaszkodott az ún. kathareuszához, ahhoz a nyelvhez és főképp helyesíráshoz, amely az ókori előzmények és az élőbeszéd közt valamiféle kompromisszum volt. Baloldali kormányok időnként a demokratizmus jegyében elővették a dimotikit, vagyis a valóban beszélt nyelvet, de ez végérvényesen csak 1976 óta került bevezetésre, s azóta is bizonyos fenntartásokkal kezelik.

Cseh könyvről lévén szó, természetesen külön kis fejezet, mintegy 30 lap foglalkozik a cseh–görög kapcsolatok történetével. Kezdődik ez a Medi­terráneum csehországi behatásával az őskorban, folytatódik a Nagymorva Állam görög, vagyis bizánci kapcsolataival. Itt külön kiemeli a szerző, hogy a Konsz­tantinosznál előforduló Nagymorvaország az akkori nyelvhasználat szerint a távolabb fekvő országrészt jelenti, vagyis, ha netán mégis a szerbiai Morava mentén volt a morava állam központja, a mai Morvaország ugyancsak hozzátartozott. A továbbiakban a husziták és az ortodoxia kapcsolatai kerülnek szóba, a humanisták klasszikus ókorimádata, majd az útleírások, a nyelvi érdeklődés az újgörög iránt. A Csehszlovák Köztársaság létrejöttétől már az államközi kapcsolatok, meg a gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok kerülnek előtérbe.

A kulturális alfejezetekről, illetve a XX. századi kultúrát tárgyaló fejezetről még annyit meg kell jegyezni, hogy rengeteg új, ismeretlen adatot tár fel, nevek sokaságát, de inkább csak az irodalomtörténetnél tesz ehhez hozzá valamit a neveken kívül. Az európai áramlatok itteni hatásáról a modern időkben alig esik szó, talán annak jeleként, hogy valóban kevés volt ez a hatás, hiszen az ortodoxiával összefonódó nemzeti identitás, ahogy erről már a bevezetőben esik szó, az Európától való elzárkózást is jelentette.

Nagyon hasznosak a közel száz lapot kitévő mellékletek, először egy viszonylag részletes kronológia a minoszi Krétától (Kr. e. XX–XIII. század) 1997-ig, vagyis a könyv megírásának időpontjáig. Nagyon hasznos az uralkodók és államfők áttekintése, kezdve a fontosabb ókori makedón uralkodókkal, folytatva a római, a bizánci és a bizánci utódállami (latin császárság, Nikaia, Epirusz, Trapezunt, Morea) uralkodókkal. Megvannak a szultánok is Oszmantól VI. Mehmedig (1922), azután a modern Görögország államfői Kapodisztriasztól a királyokon és köztársasági elnökökön keresztül, mindig természetesen az uralkodás, a hivatal betöltése éveinek a jelzésével, de megtalálható itt 1833-tól a miniszterelnökök névsora hivatalba lépésük évének és hónapjának feltüntetésével, a szövegben rövidítésekkel jelzett politikai pártok teljes nevével, s egy kétoldalas táblázattal az egyes pártok fejlődését összefonódásukkal és osztódásukkal. Nagyon hasznos a korszakok szerint tagolt bibliográfia, amely az újkortól kezdve a világnyelveken kiadott művek mellett újgörög műveket is felvesz. (Az újgörög nevek és címek kiejtés szerinti átírása nem következetes, a török nevek esetében viszont az újkortól egyértelműen a mai helyesírást használják. Végül egy angolszász ihletésű, nevekre, helynevekre és témákra kiterjedő index zárja a kötetet, a főszövegben felsorolt személyek életrajzi adatai itt találhatók meg. A könyvet elég sok, jól válogatott illusztráció egészíti ki.

Végül is meg kell mondani, hogy apróbb tollhibáktól eltekintve (pl. hogy Hunyadi János irányította a nikápolyi csatát) megbízható, hasznos összefoglalás ez a könyv, akár kézikönyvnek is tekinthető, persze nem szorosan vett szakemberek, mondjuk ókortörténészek vagy bizantológusok számára, de a gyakorló történészek is jól használhatják „Nachschlagwerkként”. Érdemes volna valamilyen világnyelvre lefordítani.

 

Pavel Hardečný–Růžena Dostálová–Věra Hrochová–Pavel Oliva–Vladimír Vavřínek: Dějiny Řecka (Görögország története). Nakladatelství Lidové Noviny, Prága, 1998. 765. p. (Dějiny států)

 

Niederhauser Emil