Érdekes helyzetben volt 1945 januárjában Indokína, ez a távol-keleti terület, ahol a Vichyben született határozatokat ugyan azonnal alkalmazták – csak a határozatok itt is súlyos következményekkel jártak a zsidókra és a szabadkőművesekre –, de a szerző szerint “oázis”-nak számított akkoriban azon a vidéken, ahol az élet szinte mit sem változott az előző esztendőkhöz képest. A helyzet azonban hamarosan itt is kezdett bonyolódni, és ennek egyik oka a japánok által a francia csapatokra mért csapás volt, amelynek következtében ez utóbbiak szinte teljesen megsemmisültek.

E vereség okait vizsgálva Saint-Mleux a következőkre hívja fel a figyelmet. 1945 elején Decoux admirális, aki addig még szembe tudott szállni a japánokkal, egyrészt abban a hitben ringatta magát, hogy valamiféle személyes tekintélyt vívott ki előttük magának, másrészt erősen bízott egy kompromisszumos béke elérésében, s végül – az amerikai Nimitz admirális helyzetelemzésével egyetértve, aki bombázni akarta Japánt – azt tartotta, hogy Japán csak akkor fog “engedni”, ha lénye legbelsejében érzi fenyegetve magát. MacArthur tábornok stratégiai terveiben azonban más szerepelt: ő a Fülöp-szigetek felszabadítását szorgalmazta. Roosevelt elnök MacArthurt támogatta. A japánok az amerikai katonai lépések alapján alakították ki saját elképzeléseiket, amelyekhez tartották is magukat, így számukra a legfontosabb, döntő momentum a Fülöp-szigetek esetleges amerikai felszabadítása lett. Ezzel kapcsolatban figyelmeztették is a franciákat – Decoux-t –, ha ez megtörténik, felülvizsgálják indokínai politikájukat. Decoux azonban ezt a figyelmeztetést nem vette figyelembe, csakúgy, mint a Juin tábornok által az Indokínában állomásozó haderők vezetőihez intézett azon figyelmeztetést sem, mely szerint nagyon nagy a valószínűsége egy japán támadásnak. A francia elhárítás pedig ennek a támadásnak a várható dátumát is tudni vélte: 1945. március 9-e vagy 10-e. Sabattier tábornok kivételével ezt sem vették komolyan a hadvezetők...

A franciáknak – katonai vereségük mellett – erkölcsi-politikai fiaskójukkal is szembesülniük kellett. “A helyi népek, különösen pedig a vietnamiak szemében, az indokínai franciák legyőzettek, mégpedig sárgák által; legyőzettek úgy, hogy egy lövés sem esett... Semmivé vált, szertefoszlott a gyarmatosítottak komplexusa”, megkezdődött a fehér ember megaláztatása. A japánok elhozták a függetlenséget Vietnam, Kambodzsa és Laosz számára. De Gaulle tábornok ugyan kiadta Sabattier-nak a parancsot: “Indokínában egy darab területet minden áron francia fennhatóság alatt kell tartani!” – ezt a parancsot azonban Sabattier már nem tudta teljesíteni, a japánok elől Kínába menekült.

A franciák mégsem adták fel indokínai politikájukat. 1945. március 24-i nyilatkozatukban egy “Indokínai Föderáció” tervével álltak elő, ami nem érte el a kitűzött célt, sőt, gyakorlatilag leállította Indokína politikai fejlődését az 1945–1946-os esztendőkben. Miért? Azért, mert nem vette figyelembe a kétezer éves Vietnam egységre törekvő elhivatottságát, illetve mert Franciaországnak tartotta volna fönn a tervbe vett föderáció külképviseletét, ezzel már jó előre kizárva az egyes államok függetlenné válásának lehetőségét.

1945 nyarán az események fölgyorsultak. Augusztusban a Viet Minh felkelésre szólított föl, majd ellenőrzése alá vonta a közszolgáltatásokat, s 20-án Tonkin már a forradalmi bizottságok kezére került. A kapcsolatteremtés Indokínával csak közbülső területeken volt lehetséges: Kun Ming és Kalkutta lesznek ezek a területek. Maguk a vietnamiak is keresték a kapcsolatokat a franciákkal Vietnam függetlensége ügyében. Ezalatt a francia Messmer és Cédile eljutott Indokínába, ahol az előbbit a Viet Minh, az utóbbit a japánok ejtették foglyul. Saigonban, Hanoiban – ahol már a Viet Minh zászlói lobogtak – a franciákat ellenséges légkör fogadta. Bao-Dai, az utolsó vietnami császár lemondott. 1945. szeptember 2-án Hanoiban Ho Si Minh-ék kikiáltották a Vietnami Demokratikus Köztársaságot és a függetlenséget. A mostantól állandó zaklatásoknak kitett franciák biztonságára japán katonák vigyáztak!

1945. szeptemberében fordulat állt be az események menetében. A szövetségesek megérkeztek Indokínába, az volt a feladatuk, hogy a kb. hetvenezres japán haderőt lefegyverezzék. Saigon a Viet Minh kezéről visszakerült régi “tulajdonosai”-hoz. S ekkor indult el föltartóztathatatlanul a tragédiák sorozata. A franciák súlyosan bántalmazták a vietnamiakat, mire Gracey tábornok visszarendelte a katonákat kaszárnyáikba. Ezt kihasználva, a vietnamiak vérfürdőt rendeztek a franciák között; a helyzet teljesen elmérgesedett. A hanoi Viet Minh 1945. szeptember 23-ától, azaz Saigon francia visszafoglalásától számítja az indokínai háború kezdetét – állapítja meg a szerző.

A Saigonba október 5-én francia egységek élén megérkező Leclerc tábornok az ottani franciákhoz intézett beszédében felszólította őket, “a lehető legnagyobb fegyelemmel viseltessenek a vietnamiak irányában”, mert “az indokínaiak, akiket egy gyászos propaganda rövid időre megtévesztett, nem az ellenségeink.” Átmeneti sikereik láttán a franciák az hitték, visszaállíthatják a térségben szuverenitásukat, ám számításaikban hamarosan csalatkozniuk kellett. Észak-Indokínába bevonultak a kínaiak, s a franciák helyzete mindenütt minden szempontól meggyöngült. A kínaiaknak határozott céljaik voltak Észak-Indokínában, legelőször is szemet vetettek a japánoktól zsákmányolt hadfelszerelésekre, azután úgy döntöttek, megpróbálják összevásárolni a Tonkinban található francia érdekeltségű vállalatokat, társaságakat. Politikai terveikben szerepelt, hogy kiemelt szerepet juttatnak a kínabarát vietnami pártoknak azért, hogy azokat kínai befolyás alá vonják. A kínai támogatás segítségével a Vietnami Demokratikus Köztársaságnak sikerült hatalmát Tonkinra és Észak-Asszámra kiterjesztenie. A franciáknak ezek után csak a tárgyalások maradtak – a vietnami Ho Si Minh-nel!

Leclerc nagyon jól látta és érzékelte az indokínai helyzetet, ami nem kedvezett a francia stratégiai terveknek. Új nyilatkozatot kért De GaulIe-tól, amit az elutasított, mivel a párizsi gazdasági és politikai vezetők számára Franciaország visszatérése Indokínába természetesnek tűnt. Egyedül Laurentie kormányzó látta a Franciaország előtt tornyosuló nehézségeket. 1945 júniusában ő mint keresztülvihető megoldást, felvázolta a “Franciaország körül erős csoportot alkotó államok függetlenségének a perspektíváját”. Sainteny szintén a hanoi vezetés elismerése és a tárgyalásos megoldás híve volt. Leclerc még október közepén is erőfitogtatást javasolt, ugyanennek a hónapnak a végén már ő is új állásponttal és javaslattal állt elő: tárgyalni kell Ho Si Minh-nel. D’Argenlieu admirális november elején még tartotta magát a március 24-ei nyilatkozathoz, december végén már nyílt háborús veszélyre hívta fel a figyelmet, s tanácsa, hogy tárgyalni kell Ho Si Minh-nel! Hosszú és részletes dokumentumban fejtette ki véleményét de Gaulle-nak; gondolatmenete józan, reális, tanulságos: “A Ho Si Minh vezette hanoi kormány nem kívánja a szakítást a [Francia] Köztársaság kormányával... Hogyan lehet föl nem ismerni vagy alábecsülni azt a szinte planetáris méretű folyamatot, amely az emberiséget olyan politikai és szociális formációk felé vonzza, melyekben az elnyomottak nyögését azonnali odafigyelés kíséri, és melyekben a gyarmati rendszer eltűnésre ítéltetett?... “ Javaslatai: “új formula” elfogadása, amely magában foglalja a Francia Unión belüli függetlenséget, az Indokínai Föderáción belüli függetlenséget. “D’Argenlieu Paul Mus-nek adta át a dokumentumot, aki továbbította azt De Gaulle-nak. Mus mesélte később, hogy a tábornok figyelmesen végigolvasta a dokumentumot, majd letette az íróasztalára, felállt és így szólt: “Visszamegyünk Indokínába, mert mi vagyunk az erősebbek!”

S a tanulmány szerzőjének befejező gondolata: “Ezen a napon de Gaulle tábornok tévedett.”

André Saint-Mleux a XX. század közepe egyik legneuralgikusabb pontjának történetét, történelmét elemzi, azét az Indokínáét, amely a II. világháború befejezése után szinte azonnal egy új világháború kirobbanásának veszélyét hordta magában. A szerző óriási, precíz dokumentációval dolgozik, aránylag objektív pozícióval kiindulva tárgyalja a Franciaország számára fontos tényeket, azok eredetét, következményeit, igyekszik nem engedni az “olcsó birodalmi” történetírás csábításainak, nem hallgatja el – amint azt Decoux-val vagy a korabeli politikai vezetés állásfoglalásaival kapcsolatban mi is jeleztük – a végzetes következményekkel járó, téves, elbizakodott, hibás döntéseket sem. Rámutat tágabb történelmi összefüggésekre is pl. Kínával, Angliával, az USA-val kapcsolatban.

André Saint-Mleux: Indochine 1945: de l’amiral Decoux ŕ l’amiral d’Argenlieu (Indokina 1945: Decoux admirálistóI d’Argenlieu admirálisig). 308–335 o. in: Mondes et cultures. Comptes rendus trimestriels des séances de L’Académie des sciences d’outre-mer. Tome LVII–2–3–4. 1997, Tome LVIlI–1–1998. Párizs, 1999. 584 o.