XX SZÁZAD

A száműzött Romanovok

 

A Moszkvában kiadott könyv szerzője Sztanyiszlav Alekszandrovics Dumin, aki 1952-ben született, a moszkvai egyetemen szerzett történész diplomát, a moszkvai Történeti Múzeum tudományos főmunkatársa, a történeti-genealógiai társaság moszkvai tagozatának az elnöke, az Orosz Nemesi Gyűlés rendes tagja és a császári Szt. Anna rend I. osztályának lovagja. Ezek után nem is meghökkentő a könyv, meg az, hogy a szerző a Romanovok hagyatékát is felhasználta, jónéhány családtaggal és az orosz arisztokrácia egyéb tagjaival is számos beszélgetést folytatott (oral history), így írta meg könyvét.

A könyv II. Sándor császár, a későbbi III. Sándor mellett egyetlen életben maradt fiának, Vlagyimir Alekszandrovicsnak a családját ismerteti, mert ez jelentette a Romanovok családi törvényei szerint a II. Miklós és öccse, Mihály nagyherceg és családjuk kiirtása után a dinasztia jogfolytonosságát, innen került ki a dinasztia mindenkori feje.

A szerző a család öt tagjának, négy nemzedéknek a történetét mondja el, sok, az eseményeket kevéssé befolyásoló részlettel együtt, egészében a család ezen ágának a története mégsem érdektelen.

A családi ágat alapító Vlagyimir Alekszandrovics nagyherceg egy mecklenburg-schwerini nagyhecegnőt vett feleségül, ebből a házasságból három fiú származott, közülük Kirill Vlagyimirovics az érdekes, ő az első fejezet hőse. Az öccse, Andrej egyideig Kseszinszkajának, a híres szentpétervári táncosnőnek a férje volt. Ksesinszkaját fiatal korában gyengéd szálak fűzték a későbbi II. Miklóshoz. Kirill anyja, Mária ügyesen forgott az udvarban (még jócskán 1917 előtt vagyunk), amikor ezért megdicsérték, csak arra hivatkozott, hogy tudni kell a mesterséget, mármint a dinasztia tagjáét. Kirill és másik öccse, Borisz éppen a mecklenburgi várban vendégeskednek az ottani nagyherceg halála alkalmából, egy toronyban, éjjel lódobogást hallanak. Reggel megtudják, hogy egy régi legenda szerint az elhunyt uralkodó nagyhercegért mindig a túlvilágról jön hintó.

Magánnevelők felügyelete alatt lezajló, kellemes gyermekkor után, Kirill 15 évesen a tengerésztiszti iskolába kerül, annak elvégzése után pedig hadihajókon teljesít szolgálatot, 1904-re már másodosztályú kapitány (a családtagoknak a katonáskodást a közlegénységtől kellett végigszolgálni). Az orosz–japán háború kezdetén Kirill Port Artúrban, a Petropavlovszk zászlóshajón volt tiszt, ezt robbantották fel a japánok. Kirill szerencséje az volt, hogy azon az oldalon ugrott a tengerbe, ahol az elmerülő hajó nem szívta a mélybe. Utána azonban már látni sem bírta a tengert, idővel szárazföldön, a haditengerészeti parancsnokságon szolgált.

Megházasodása kalandos és az orosz udvar fegyelmére jellemző volt. Beleszeretett Viktória angol királynő egyik unokájába, ugyancsak Viktóriába, akinek az anyja azonban II. Sándor császár leánya volt. Kirill és Viktória tehát elsőfokú unokatestvérek. Viktória először 1894-ben a hesseni nagyherceg, Ernst Ludwig felesége lett, idővel azonban elvált tőle, mert a férjét a fiúk inkább érdekelték. Még válása előtt, éppen a századfordulón ismerkedett meg Kirillel. II. Miklós azonban nem engedélyezte a házasságot, mert Viktória elvált, meg az elsőfokú unokatestvéri kapcsolat miatt sem. Végül Kirill anyja lépett közbe. Miklós azzal fenyegetőzött, hogy megfosztja Kirillt a nagyhercegi rangtól, és az ezzel járó apanázstól. Végül hosszú tárgyalások után beleegyezett, hogy a fiatalok (úgy 30. életévük táján) titokban házasodjanak meg, természetesen külföldön, de ortodox (pravoszláv) rítus szerint, Viktória át is tért az ortodoxiába.

Oroszországba csak 1912-ben térhettek vissza, a feszült nemzetközi helyzet miatt. Az első világháború kitöréséhez a szerző azt fűzi, hogy Kirill szerint az angolokkal és franciákkal való szövetkezés természetellenes volt, Németország és a Monarchia lettek volna az igazi, konzervatív szövetségesek. A Londonban még II. Sándor által letétbe helyezett 2 millió fontot a háborúban felhasználták a hadviselés céljaira. A februári forradalom után Kirill nem állt át az új rendszerhez, nem viselt vörös szalagot az egyenruháján. Ezért hamarosan menekülnie is kellett, Finnországon keresztül, itt született meg két korábbi leány után az első fiú, Vlagyimir. A borgói születés miatt hivatkozott később Vlagyimir mindig arra, hogy ő még orosz területen született.

A család csak 1920-ban hagyta el Finnországot, először Németországba, aztán Franciaországba mentek, itt, a bretagne-i Saint-Briac községben vettek egy háromszintes házat, ez lett a család központja. Kirill a családi törvények értelmében önmagát tekintette a jogos családfőnek, ezért 1924-ben bejelentette, hogy felvette a császári címet, kisebb hivatalt is szervezett, készült a hazatérésre, azzal, hogy az új rendszer bizonyos vívmányait majd meg kell tartani. A család egyéb tagjai ettől nem voltak elragadtatva, a többség azt az álláspontot képviselte, hogy a dinasztia tagjai közül az legyen majd a császár, akit az otthoniak akarnak. A világháborúban főparancsnokként leszerepelt, és ezért hamarosan felváltott Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg ambicionálta, hogy ez ő legyen. Ő azonban 1929-ben meghalt. Kirill rendezte a morganatikus házasságokat kötött nagyhercegek utódlását, a Romanovszkij nevet használhatták (a hangsúly a második szótagon), de csak vérbeli hercegi címet használhattak, nem nagyhercegit. 1927 táján Kirill kapcsolatba került az ifjúorosz (mladorossz) emigráns csoportosulással, amely a monarchizmust egyfajta populizmussal akarta ötvözni, idővel fasiszta tendenciákat is mutatott, Kirill szakított velük. 1938-ban, a nagy nemzetközi válság kezdetén halt meg, Viktória már három évvel korábban. Vlagyimir egyik nővére a porosz trónörökös egyik fiához ment férjhez, ez alkalommal a Doornban száműzetésben élő II. Vilmos egykori német császár a háború kitörése óta első ízben öltötte fel orosz rendjeleit.

A következő szereplő, Vlagyimir Kirillovics már nem vette fel a császári címet, a kormányokkal folytatott kapcsolataiban atyja is csak nagyhercegnek nevezte magát, nehogy kényelmetlenséget okozzon a Szovjetunióval diplomáciai kapcsolatban álló államoknak. Vlagyimir ezt a gyakorlatot vette át, de továbbra is élénken érdeklődött a hazai események iránt, különösen a háború kitörése után. 1940-ban a családi ház is német megszállás alá került. A közelben nem egyszer dolgoztak szovjet hadifoglyok, Vlagyimir kisebb összegekkel segélyezte őket. Igaz, hogy zömmel ukránok voltak, de az ő szemében orosz alattvalók, tehát oroszok. 1944 nyarán német utasításra a család Párizsba költözött, sógoruknál, egy Leiningen hercegnél laktak. A német összeomlás után először csak Ausztriába tudtak eljutni, de aztán Spanyolországba települtek át. Vlagyimir 1948-ban nősült, elvette a grúz Bagrationok egyik ágából származó Leonyidát, egy korábbi rendeletével ismerte el a Bagratinok uralkodói mivoltát, persze Oroszországon belül. 1953-ban ebből a házasságból született Mária nevű leányuk. Vlagyimir továbbra is figyelemmel kísérte a szovjet fejlődést, elutasította az 1968-as csehszlovákiai beavatkozást (az 1956-os magyar forradalomról nem esik szó). A kereszténység oroszországi felvételének millenniuma alkalmából számos megemlékezésen vett részt. A Szovjetunió felbomlását nem látta szívesen, hiszen az az egykori birodalom széttagolódását jelentette számára. Több kísérlet után, 1991 novemberében ellátogatott Leningrádba, abból az alkalomból, hogy a város visszakapta eredeti nevét. A következő évre is tervezett látogatást, de 1992-ben meghalt.

Felesége, Leonyida, aki három évvel idősebb volt nála, a forradalom után szüleivel Németországba költözött, de 1929-ben Gorkij segítségével a család hazatérhetett (ekkor 15 éves). Szovjet iskolába járt, de aztán a család helyzete mégis megnehezült, 1931-ben megint Gorkij segítségével elhagyták a Szovjetuniót. Spanyolországban és Franciaországban éltek, Leonyida így ismerkedett meg Francóval, akit nagyrabecsült. Későbbi férjét egyszer már látta egy társasági alkalommal, de nem tetszett neki, mert kövér és bajusza van. 1948-ban mégis szerelmi házasság lett az ismeretségből.

Az egyetlen leány, Mária 1969-ben lett a családi törvények szerint nagykorú. Ekkor engedték el egyetemi tanulmányokra Oxfordba, ahol történelmi stúdiumokat folytatott. Utána férjhez ment egy porosz herceghez, II. Vilmos unokájához. Az 1976-ban fel is vette az ortodoxiát, és ebből az alkalomból a Mihail Pavlovics nagyherceg nevet és címet kapta. 1981-ben született meg az egyetlen fiú, Georgij. 1985-ben a szülők elváltak, az ok ismeretlen. Addig és azóta is Mária számít a család fejének. 1992-ben anyjával és fiával együtt Moszkvába látogatott, később több hónapon át bejárták Oroszországot, 1994 ben pedig megint néhány hetet töltöttek orosz területen. 1995-ben a nagyszülőket, Kirillt és Viktóriát a Péter-Pál erődben temették el (Vlagyimirt 1992-ben eleve ott temették el). A szerző itt rövid kitérőt tesz arról, hogy régi orosz szokás szerint mennyi álcár támadt megint elő, akik II. Miklós valamelyik leszármazottjának nevezik magukat, van olyan, aki szerint a cári család még hosszú éveket élt 1918 után orosz földön.

A legrövidebb, utolsó fejezet az ifjú Georgijról szól, akiről egyébként Ceszarevics Georgij néven hajót is neveztek el. Párizsban gimnáziumban, azután egy madridi angol középiskolában tanult. Miután 1997-ben nagykorú lett, felvetődött, hogy egy orosz tisztiiskolába kerül továbbtanulásra. A könyv megírásáig azonban ebből nem lett semmi.

A könyvet számos fénykép egészíti ki, II. Sándor és fiai képétől kezdve. A második világháború utáni fényképek természetesen már színesek.

Az nyilvánvaló, hogy a család nem éhezett. A kérdést a szerző diszkréten kezeli, az 1920-as évek elején esik szó arról, hogy Kirillnek és feleségének még maradt némi vagyona. A fényképeken látszik, hogy Leonyida és Mária a piacon bevásárolnak (a könyv egy-egy receptjüket is közli), Leonyida Carszkoje Szelóban a Katalin-palotában vörösre festett körömmel látható, rangjának megfelelő öltözetben. A jövő vonatkozásában néhányszor előkerül a könyvben a spanyol példa, a visszatérés a monarchiához, mint megoldás. Ez Vlagyimir életében nem egyszer vetődött fel, Vlagyimir ilyenkor mindig azzal tért ki, hogy szolgálni akarja hazáját, nem ráerőltetni valamilyen államformát.

A kérdés manapság nyilván nem különösen aktuális, Jelcin (aki személyesen is találkozott Vlagyimirral) nyilván nem rajong egy spanyol típusú megoldásért. De ha arra gondolunk, mennyi II. Miklós-kép jelent meg Moszkva utcáin a rendszerváltás utáni időkben, mennyi könyv jelent meg róla és a Romanovokról általában, akkor arra kell gondolni, hogy bizonyos érdeklődés a dinasztia iránt mégiscsak lehet, hiszen egyébként nem adnának ki ilyen könyveket. A II. Miklósról szóló könyvek tele vannak fényképekkel, lányai ugyanis nagyon szerettek fényképezni. A valahogy az országban maradt és már teljesen elfakult gyűjteményt az egyik német patinás gyár állította helyre.

Sztanyiszlav Dumin: Romanovü. Imperatorszkij dom v izgnanii (A Romanovok. A császári ház a száműzetésben). Moszkva, 1998, Zaharov – ACT, 367 o. 4 genealógiai tábla, 36 tb.

Niederhauser Emil