Az ideális császár

Az ókori Róma történetének kései szakaszában, a dominátus kialakulását követően a korábbinál is meghatározóbbá vált az uralkodó személye az állam eredményes működésének szempontjából. Wulf Raeck a képzőművészet egyes alkotásai alapján vizsgálja tanulmányában az eszményi uralkodó ideáljának a kortársak által megfogalmazott elemeit.

A Theodosius-missoriumnak nevezett, ma Madridban található ezüsttányér három frontálisan ábrázolt ülő alakja három császár, akik közül a középső az uralkodásának tizedik évfordulóját ünneplő Theodosius. A domborműves tányérnak nemcsak datálása, hanem az ábrázolás egyes elemeinek jelentősége, szerepe is vitatott. Az ifjú Arcadiusként azonosított, Theodosius bal oldalán található figura bal kezében egy glóbuszt tart, jobb kezét pedig mellkasa elé emeli. Ez a kéz- és ujjtartás, amelynek számos irodalmi (Apuleius, Quintilianus) és képzőművészeti emléke van, a szónokokra, a szónoklatot tartó személyekre jellemző “beszédgesztus”. Kérdéses, vajon a kortársak látván ezt az ábrázolást, mire gondolhattak. A szónoki, retorikai képzés az ókori oktatás legmagasabb fokozata volt, amely mintegy magába foglalta és betetőzte a képzés egész folyamatát. Ez készítette fel a római polgárokat a sikeres közéleti szereplésre, a politikai pályára és alkalmassá tette őket a hivatalok betöltésére. A képzettség követelménye és a hivatalok betöltése közötti összefüggés még a késő ókorban is létezett, ahogy azt Libanios (or. 4.20, ep. 64,1224F) Eutropius szíriai helytartóval szemben megfogalmazott kritikája is jelzi.

A “beszédgesztus” erre a képzésideálra, a tökéletes képzés követelményére utal. Különös jelentőséget nyer ez a szimbolika a későcsászárkor politikai viszonyai közepette, amikor a régi birodalmi elitet felduzzasztó és a legmagasabb állami méltóságokat elnyerő, barbár származású vezetők híján voltak a kívánt műveltségnek. A trónoló császár képén a “beszédgesztus” ábrázolása így nyeri el jelentőségét. A képzés fontossága gyakran a hivatalos címek rovására teret kap az állami feliratokon, és az uralkodó dicséretének is állandó elemévé válnak a képzettségére és műveltségére történő utalások.

Különösen a gyermekcsászárok esetében, akiktől már Tacitus is óvott, válik az uralkodó dicséretének részévé – apologetikus szándékkal – a kiemelkedő műveltségre való utalás. A gyermekkorú hivatalnokok ábrázolásának egyik jellegzetes eleme a “beszédgesztus”, amely a felnőtt hivatalviselők ábrázolásából származik. Legismertebb példája egy Stilicho által vásárolt, ma Monzában található elefántcsontdiptychon. A gyerekcsászárok ikonográfiájában a “beszédgesztus” eleme nem a felnőtt kollégák ábrázolásából ered, hanem célzottan vették át a hivatalnokok ábrázolásairól. A “beszédgesztus” tehát státusszimbólum és egyben ikonográfiai kifejezője a tradicionális római elit elkülönülésének a felkapaszkodott, nem római méltóságviselőkkel szemben.

A madridi ezüsttányér datálására a dombormű és a felirat alapján több kísérlet történt. A főalakot hagyományosan I. Theodosiusnak tartják, a feliraton említett tizedik évfordulót pedig 388-ra teszik. Jobb oldalán II. Valentinianus, bal oldalán fia, Arcadius látható. Egy másik datálási kísérlet 421-re keltezi a missoriumot, ami az ábrázolás stílusa alapján is hihetőbb, s így a három fő alak II. Theodosius, Honorius és III. Valentinianus. Ebben az esetben azonban 3-4 évvel későbbi, mint II. Theodosius 408-as trónralépésének tízéves évfordulója. A magyarázat szerint a missorium jelenete, amelyen a középső, domináns alak egy oklevelet ad át egy tisztviselőnek, III. Constantinus császárrá emelésének megerősítése II. Theodosius által. III. Flavius Constantinus volna a meghajló tisztviselő. Őt éppen 421-ben Honorius társuralkodóvá és augustussá emelte a birodalom nyugati részében, főképp nővérének és egyben Constantinus feleségének, Galla Placidiának az ösztönzésére. Galla Placidia arra törekedett, hogy férjének új státusát keleten is elismerjék vagyis, hogy II. Theodosius is elismerje. Törekvése sikertelen maradt, de az elismerésnek ezt a soha nem realizálódott aktusát ábrázolja a missorium, amit tehát nem II. Theodosius adott ki, hanem Galla Placidia hamisítványa, hogy férjének császári méltóságát legitimizálja.

A 421-es keltezési javaslat azonban nem tartható. Az oklevelet átvevő alak egyáltalán nem mutatja a császárábrázolások jellegzetességeit, sokkal inkább tisztviselőként ábrázolták (alázatos meghajlás, elrejtett kéz stb.). Másrészt a feliraton megjelölt Theodosius uralkodásának tízéves évfordulója, amennyiben II. Theodosiusról van szó, 411-re esett. II. Theodosius ugyanis 402. január 10-én lett augustus és később is innen számítva ünnepelték uralkodásának évfordulóit, a tizenötödiket pl. 415-ben. Ennek megfelelően a 421-es datálás nem tartható, valószínűbbnek tűnik, hogy I. Theodosius uralkodásának tízéves évfordulója idején készült a missorium.

Raeck, W.: Doctissimus imperator – Ein Aspekt des Herrscherideals in der spätantiken Kunst. Mit einem Anhang zur Datierung des Theodosiusmissoriums (A művelt császár – Az uralkodóideál megjelenése a későantik művészetben, Függelék a Theodosiusmissorium datálásához), Archäologischer Anzeiger 1998/4 509–522. p.

Takács Levente