A szlovén történelem új tükörben

 

A szlovén önállóság kivívása óta eltelt közel egy évtizedben a szlovén történészek újra és újra nekiveselkednek, hogy a korábbinál újabb megközelítésekkel értelmezzék a szlovén történelem többé-kevésbé ismertnek tekinthető tényeit. Az egyik legújabb, a szlovén parlament által támogatott, ilyen tematikájú gyűjteményes kötetben 31 történész vizsgálja meg az 1848 és 1998 közötti időszak eseményeit és folyamatait. Írásaik közül most három tanulmányt mutatok be.

A szlovén történetírás egyik legjelentősebb élő alakja, Vasilij Melik akadémikus, az Egyesült Szlovénia 1848-ban markánsan megfogalmazott igényének máig ható továbbélését elemzi. Először arra a kevésé ismert tényre hívja fel a figyelmet, hogy a – több osztrák örökös tartományban és két magyar megyében élő – szlovénok egy közigazgatási egységbe egyesítésének igényét tükröző szintagma már a XVIII–XIX. század fordulóján működő Valentin Vodnik szlovén költőnél is megtalálható, közismertté pedig egy másik költő, Koseski 1844-ben megjelent verse által lett. A gondolatot politikai programként az 1848-as forradalom idején aktívvá váló kisszámú szlovén értelmiségi csoport fogalmazta meg. Tekintettel arra, hogy a szlovénok csak Krajna tartományban voltak egyértelműen többségben, Stájerországban, Karintiában és a Tenger-melléken pedig, tartományonként csupán a lakosság kb. egyharmadát tették ki, kezdetben volt is némi bizonytalanság, hogy pontosan mit is követeljenek maguknak; Karintiát egyesek kihagyták volna, Stájerország esetében pedig felmerült, hogy a nemzetiségi határok mentén kellene felosztani. Ez utóbbi megoldást valamennyi nemzetiségileg kevert történelmi tartományra kiterjesztette volna az 1865-ben megfogalmazott maribori program.

1866-ban a már 1848-ban is aktív Matija Majar, majd 1898-ban Etbin Kristan, a nemzet személyi autonómián alapuló gondolatát vetette föl. Eszerint a (szlovén) nemzet nem a területi elv alapján jön létre, hanem az egyéni állásfoglalása alapján, függetlenül attól, hogy az egyének hol élnek. “A lakosság tehát kétszeresen lenne megszervezve: egyszer a gazdaság és a területi igazgatás szerint, másodszor pedig kulturálisan és nemzetiségileg, nemzetiségi hovatartozás alapján.”

Az Egyesült Szlovénia elképzelését, Melik szerint, a szlovénok gyengesége, a szövetségesek hiánya, valamint az erősebbek részéről tapasztalható meg nem értés miatt nem sikerült megvalósítani. A külső támogatást ezért a szlovénok a szlávság, majd egyre inkább a délszlávok körében kezdték keresni. Ez utóbbi irányzat már 1848-ban felbukkant, és 1908 után egyre erőteljesebbé vált. Az első világháború után megtörtént az, amitől sokan már korábban féltek, a szlovénok lakta területeket felosztották. A Jugoszláviához tartozó területen kívül rekedtek az Ausztriához kerülő Karintia, illetve az Olaszországnak jutó Tenger-mellék szlovén lakosai. A Jugoszláviában élő szlovénok kezdettől fogva folyamatos küzdelmet vívtak a szerbiai centralizáló törekvések ellen, az autonóm szlovén politika megvalósítása érdekében. Ennek megvalósulásához hosszú idő után, az 1974-ben kidolgozott jugoszláv alkotmány alapján jutottak el, ez a megoldás azonban Szerbiának nem felelt meg. A Szlovénia és Szerbia közötti feloldhatatlan ellentétek miatt Szlovénia az önállóság útjára lépett. Melik szerint ezzel megvalósult az említett Majar legfőbb törekvése: saját tartományában mindenki úgy érezhesse magát otthon, ahogy neki tetszik, a szlovénok szlovén módon.

Peter Vodopivec a szlovén nemzeti emancipáció szemszögéből vizsgálja a szlovén értelmiségiek, mindenekelőtt a liberálisok szerepét. Hangsúlyozza, hogy az értelmiség modern fogalmát a Dreyfus-per idején alkotta meg Bernard Lazard, s ettől kezdve azon szellemileg és politikailag “független” írókat és filozófusokat tekintették értelmiséginek (entellektüelnek), akik különleges felelősséget éreznek azzal a csoporttal kapcsolatban, amelyben élnek, s nyilvános szerepléseikben “az igazság és a jog” szószólóiként lépnek fel. Amikor azonban a szlovén történetírásban értelmiséginek nevezik az 1848-ban és a későbbiekben politikai szerepet vállaló iskolázott réteget, akkor ezen azokat értik, akik politikai hovatartozásuktól, személyes motivációiktól és nézeteiktől függetlenül, aktívan bekapcsolódtak a szlovén politikai, társadalmi, kulturális és nemzeti életbe, s meghatározták annak irányát. Vodopivec kiemeli, hogy a sajátos szlovén fejlődés következtében, a szlovén gazdaság szerkezete az 1850-es, 1860-as években erőteljesebben mezőgazdasági jellegű volt, mint az évszázad elején. Ebből a paraszti társadalomból nőtt ki az az erős művelt polgári réteg, amelyet a németek a Bildungsbürgertum fogalmával jelölnek, s amely a szlovén nemzeti tudat és politika dinamikus tényezője lett.

Vodopivec ezen az alapon vitatkozik a kommunista ideológus, Kardelj ide vonatkozó nézetével. Szerinte nem állja meg a helyét Kardelj állítása, hogy a szlovén nemzeti mozgalom a burzsoázia azon tevékenységének eredménye lett volna, amellyel ez a szlovén nyelv érvényre juttatásának követelését felhasználva egységesíteni akarta a szlovén területet, annak érdekében, hogy minél egységesebb piacot biztosítson magának. Vodopivec ezzel szemben, Melik írásaira hivatkozva úgy véli, hogy miközben Szlovéniában kialakult a nemzeti polgárság már említett értelmiségi része, aközben éppenséggel a szlovén gazdasági – vállalkozói és kereskedő – polgárság (németül Wirtschaftsbürgertum) hiányzott, s ennek már a kortársak is tudatában voltak. Ezen nem változat az a tény sem, hogy a XIX. század legvégén létrejött a szlovén gazdasági polgárság vékony rétege, amely a XX. század elején úgy-ahogy bekapcsolódott a szlovén nemzetpolitikai életbe. Igaz ugyan, hogy egyesek túlhangsúlyozták az írók, a nyelv és az irodalom szerepét a szlovén nemzettudat formálódásában, ugyanakkor az is tény, hogy a katolikus, a liberális és a szociáldemokrata politikai táborok vezetői nem gazdasági erejük, hanem műveltségük alapján kerültek pozíciójukba.

A szerző fontosnak tartja, hogy az 1848-as forradalom elvei között, a jól ismert nemzeti vonatkozások mellett, a szlovén közvéleményben kevésbé emlegetett liberális-demokratikus követeléseket is hangsúlyozza. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a XIX. század második felében a konzervatívok és a liberálisok között elsősorban nem a programok tartartalmát illetően volt eltérés, hanem inkább abban, hogy az előbbiek óvatosabbak, az utóbbiak pedig radikálisabbak voltak a nemzeti programot, valamint az egyházat illető kérdésekben. Tekintettel arra, hogy mindkét tábor fontosnak tartotta a nemzeti kérdés megoldását, a XIX. század második felében másfél évtizedig tartó csendes béke volt közöttük. E béke másik alapját az adta, hogy a szlovén polgárság és a politika élet még kevéssé volt differenciált, nem rendelkezett éles profillal. A katolikus politikai elitnek azonban a társadalmi és politikai kérdésekben ezzel együtt is határozottabb és erőteljesebben képviselt nézetei voltak, mint a liberálisoknak.

Vodopivec szerint nem volt teljesen megalapozatlan az a múlt század fordulóján kialakult vélekedés, hogy a szlovénság szociális alapját a szlovén paraszt jelenti, míg a polgárság és az iparosodás előretörésével megnövekedett az elnémetesedés veszélye. Annál is inkább, mert a már említett értelmiségi jellegű polgárság zöme arra törekedett, hogy lojális (osztrák-német) állami hivatalnok legyen. Érdekes jelensége a szlovén politikai életnek, hogy amíg a katolikus párt vezetését a századfordulón sikerült belülről demokratizálni, addig a demokratikusabb irányultságú szabadelvű értelmiségiek már az első világháború előtt szakítottak a liberális párttal és más irányzatokhoz csatlakoztak. A szerző szerint az, hogy a szlovénok érett nemzetként léphettek be 1918-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba, kétségkívül a szlovén értelmiségiek tevékenységének köszönhető. Ugyanakkor azonban elhanyagolták az erőteljesebb demokratikus tradíciók kiépítését. Sőt, a szlovén pártok a következő két évtizedben sem igazán váltak nyitottabbá, demokratikusabbá, modernebbé. Ezzel is magyarázható, hogy az értelmiség egy része, még az egyébként individuális irányultságúak némelyike is, a demokratizálódást ígérő kommunisták felé fordult. Az igazi demokratizálódás ígéretét azonban csak az írók által 1988-ban összeállított alkotmánytervezet nyújtotta, amely megnyitotta az utat egy új arculatú szlovén társadalom előtt.

Metka Fujs muraszombati történész a muravidéki szlovénok nemzeti öntudatának alakulását vizsgálja. A szerző először a magyar Tótság és Vendvidék kifejezést magyarázza el a szlovén olvasónak, ismertetve azt is, hogy az utóbbi kifejezést szlovén alakban (Slovenska okroglina) 1780 óta használják a helyi szlovén szerzők. A Mura-vidéki szlovénok között ez, valamint az 1845 után feltűnő Slovenska kraijna (Szlovén-vidék) – etnikai megjelölést tartalmazó kifejezés – egészen a második világháború végéig élő maradt, ezután szlovén földrajzi kifejezést kezdtek használni. A terület etnikai jellegére utaló elnevezés azonban nem oldja meg az itt, azaz a magyar fennhatóság alatt élő, valamint az osztrák örökös tartományokban élő szlovénok egymáshoz való viszonyát. Az itteniek nyelve ugyanis nagyjából egyforma távolságra állt a szomszédos szlovén és horvát, sőt a távolabbi szlovák nyelvtől is. Olyannyira, hogy az osztrák területen kialakult szlovén irodalmi nyelv termékét le kellett fordítani, hogy a magyarországiak is értsék.

Ez volt az alapja az úgynevezett vend elméletnek, azaz annak, hogy Magyarország ezen részén egy önálló vandál, vagy kelta eredetű lakosság él, amely elszlávosodott ugyan, de kulturálisan a magyarokhoz kötődik. Az itteni szlovénok sajátosságai sokak számára elfogadhatóvá tette ezt az elképzelést. Amíg azonban a tudományos kutatók számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a magyarországi szlovénok és az osztrák fennhatóság alatt élők egyazon nemzet tagjai, addig a magyar politikai életben, történetírásban és a néprajzban az említett sajátosságokat arra igyekeztek felhasználni, hogy a magyarországi szlovénok különállását hangsúlyozva, őket a magyar nemzet elszakíthatatlan részévé nyilvánítsák. Mindezt bonyolította, hogy ezt az elképzelést egyes magyarországi szlovén értelmiségiek is támogatták. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a nemzettudat alakításában fontos szerepe volt a papságnak, illetve, hogy a magyarországi szlovénok körében komoly választóvonalat jelentett, hogy egyesek katolikusok, mások pedig protestánsok voltak. Míg a katolikus papság egyre inkább a Murán túli szlovénokkal kereste a kapcsolatot, akik mind katolikusok voltak, addig a protestáns papság, amely az ottaniak között nem találhatta meg hátországát, egyre inkább bezárkózott saját, archaikus vonásokban gazdag nyelvjárásába, és elfogadta a vendséget mint nemzeti meghatározást. “Az önálló nemzet teóriája ugyan a nemzeti identitás bizonyos formájának megőrzését jelentette, de azokban az években, amikor a Magyarországon élő népeknek mind a nagy, egységes magyar nemzet részeivé kellett volna válniuk, terméketlen volt. A ‘vendek’ és a magyarok ezeréves kulturális kapcsolata melletti kiállás csak kiegészítette az asszimiláció hivatalos programját...”

A magyarországi szlovénok iránti érdeklődés a “Szlovénia” területén élő szlovén tudósok között a XVIII. század óta érzékelhető. A Monarchia két részén élő szlovénok közötti eltávolodást mutatta azonban az a tény, hogy a XIX. század második felében szervezett szlovéniai nemzeti mozgalomban a magyarországiak egy kivételtől eltekintve nem vettek részt. “A Monarchia két részén élő szlovénokat politikailag nem lehetett összekapcsolni.” A kulturális kapcsolatok azonban megmaradtak. A gazdaságilag elmaradott területről a múlt század végén tömeges volt a kivándorlás, de a paraszti lakosság döntő többségében továbbra is szlovén maradt. Szlovén nemzettudatuk megőrzéséről az Ivanóczy körül csoportosuló helyi katolikus papok gondoskodtak. Az Ivanóczyt követő Klekl plébános jó kapcsolatban volt a XX. század kiemelkedő szlovén politikusával, a néppárti Anton Korošeccel. A Mura-vidéki szlovénok 1919-ben először Magyarországon belül, majd Jugoszláviában szerették volna kialakítani sajátosságaikat tükröző autonómiájukat. Ez utóbbi törekvés ugyan teljes ideológiai összhangban volt a katolikus Szlovén Néppárt azon törekvésével, hogy a szlovénoknak Jugoszlávián belül autonómiát biztosítson, az autonómia megvalósulásának hiánya miatt azonban a Jugoszláviához került Mura-vidéki szlovénok nemegyszer szemrehányást tettek Kleklnek, amiért őket az új hazába juttatta. Bár az 1941-es Mura-vidéki magyar bevonulást a magyarokon és a németeken kívül a magyar iskolázottsággal bíró evangélikus lelkészek egy része is jóindulattal fogadta, az autochton szlovén lakosságot nem tudták maguk mellé állítani.

Stane Granda–Barbara Šatej (szerk.): Slovenija 1848–1998: Iskanje lastne poti (Szlovénia 1848–1998: a saját út kutatása), Maribor, Narodni dom – pokrajinski muzej, 1998. 15–20., 77–85. és 124–136. p.

Szilágyi Imre