Az ezredforduló küszöbén naponta találkozunk azokkal a kijelentésekkel, hogy utól kell érnünk Európát, meg kell felelnünk az uniós követelményeknek és hasonlók. Azonban arról  ma már kevés szó esik, hogy a századelőn Európa még nem volt egy távoli cél, hanem itt volt a Monarchiában. Itt volt  a mindennapi életben  és itt volt az építészetben is. Nem hiába emeltem ki  éppen az építészetet, hiszen ebből a megközelítésből szeretnék a mi európaiságunkról írni.
 Az Osztrák-Magyar Monarchia építészete hatalmasat alkotott, neves épületei ma is mindennapi közéletünk színhelyei. Ferenc József korának társadalma az ország legtávolabbi tartományaiban is nagyjából azonos volt, és a művészek alkotó fantáziáját tápláló források, sőt a megvalósítás szervezeti és műszaki feltételei is hasonlóak voltak. Így aztán az ország egész területén maradandó értékek jöhettek létre Szegedtől Kecskemétig, Budapesten , Györben és Sopronban, hogy csak a legnevesebb helyeket említsem. A főváros közelsége miatt azonban most csak annak legjelentősebb épületeirl szólnék.
 A századfordulón épült az Országház, a Halászbástya, az Iparművészeti Múzeum, a fasori református templom. Budapest 1871-ben nekiállt a városrendezés nehéz feladatának, közművesítettek, hatalmas bérházépítésekbe kezdtek, megindult a Wekerle-telep építése. A kor nagy magyar építészei közt volt Kós Károly, Steindl Imre, Lechner Ödön, Alpár Ignác.
 Az 1867 után kialakult új politikai helyzet, a közigazgatási feladatok megnövekedése új épülettípusok megvalósítását tette szükségessé. A legfontosabb ezek közül az Országház, melynek tervezője, Steindl Imre így indokolta stílusválasztását: " Én az új Országháznál új stílust nem akartam teremteni, hanem igenis arra törekedtem, hogy a középkor remek stílusába szerény módon, óvatosan, mint azt a művészet mindenkor okvetlenül megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak be. "
 Aztán a magyar állam ezeréves fennállása alkalmából millenáris kiállítást rendeztek, ekkor épült fel a Városligeti-tó szigetén egy történelmi csarnok, mely az eddigi hazai építészeti stílusok jegyeit hordozta. A különös épületegyüttes olyan nagy sikert aratott, hogy az eredetileg faszerkezetű pavilonokat tartós anyagokból építették újjá, mint Mezőgazdasági Múzeumot.
 A XIX. század második felében a Monarchia-szerte megélénkülő színházépítő tevékenységet a városok általános gazdasági fellendülésén túl a nemzeti színjátszás fellendülése segítette elő. Ybl Miklós tervezte az 1875 és 1884 között felépült Operaházat, melynek zárt tömege a klasszikus reneszánsz stílust idézi.
 A Monarchia városaiban számos pénzintézet létesült és építtetett új székházakat. Alpár Ignác tervezte a Magyar Nemzeti Bank épületét, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankot (jelenleg a Belügyminisztérium) és a Szabadság téri Tôzsdepalotát (jelenleg a Magyar Televízió székháza).
 A gyors iparosodás, a lakosság létszámának növekedése új építési feladatokat hoztak. Gyárak, raktárak, vágóhidak, hidak, pályaudvarok, iskolák, laktanyák, kórházak, börtönök épültek.
 A XIX. század építészeinek és mérnökeinek legnagyobb érdeme a folyamatosság iránti érzékük volt. Úgy akarták megoldani az iparosodott kor új feladatait és úgy igyekeztek teljesen új anyagokat használni, hogy közben ne áldozzák fel az építészet egyszer már megszerzett értékeit, egy szerves fejlődés eredményeként létrejött új formavilágot. A század építészei egyaránt tudtak monumentális lépcsőházakat, intim szalonokat, nagyvonalú boulevard-okat tervezni. Csak most kezdjük megérteni, amikor mindez igényként újra megfogalmazódik, hogy milyen összetett feladat a stílusformákkal, a színnel, a megvilágítással, a felületstruktúrákkal, ornamentikával bánni.
 És hát hogyan kapcsolódik mindez  Kistarcsa kalendáriumába? Nem építészettörténeti összefoglalásként, hanem ösztönzésként arra, hogy városaink, falvaink - és így a várossá válás útján álló Kistarcsa is - a múlt üzenetének meghallgatásával és megértésével épüljenek. Az osztrák építészet jelenlegi színvonala és világszerte elismert eredményei nem utolsósorban annak köszönhető, hogy a későbbi évtizedekben is hasznosítani tudták a századforduló építészetének tanulságait. Nem elég a vágy, hogy európai módon akarjunk élni, hanem tevékenyen részt kell vennünk környezetünk alakításában, építésében, szépítésében. Az, hogy ma úgy érezzük, hogy ismét el kell jutnunk az európaisághoz hosszú évtizedek negatív eredménye. De a változtatásokhoz legfőképpen az igénynek kell megfogalmazódnia. Igény a jól tervezett és kivitelezett épületeinkre, hozzájuk tartozó  környezetre, a kertünkre, utcánkra, tereinkre. Igény a rendre, a tisztaságra. Figyelemmel és tenniakarással magunk is úgy érezhetjük előbbre léptünk. Ne csak bezárható lakásaink jelentsék otthonunkat, hanem mint kistarcsai polgárok, egész községünket tekintsük magunkénak.

Tóthné Müller Gabriella
okl. építőmérnök