A Kölcsey Ferenc Általános Iskola 1998. évi tábori kínálatában különleges színfoltot jelentett a Székelyföldre szervezett néprajzi kutatótábor.
Huszonöt fős csapatunkkal egy parányi, alig 180 lelket számláló, de közel 800 éves múlttal büszkélkedő falut kerestünk fel, hogy megismerkedjünk annak múltjával, jelenével, örömeivel és gondjaival. Bede, ez a kicsi Nyárád menti település a marosszéki hegyek ölelésében élte át (és túl) a történelem nagy viharait, nemzetszaggató dúlásait. Lakói idős emberek, kik magukat a „szelíd” székelyek családjához tartozónak vallják magukat.
A fiatalok a munkalehetőség és a jobb megélhetés reményében elhagyják lassan a meleg fészket, melyet a nyolcvanas években a halálraítéltek listájára írattatott fel a „Kárpátok géniusza”. A diktátort kutyaként lőtték le 1989-ben, de „álma” mégis megvalósulni látszik, ha valami nem történik ezért a magyarságát és református hitét oly híven őrző csodálatos faluért.
Bede hálás szívű és vendégszerető lakóinak egy kis műsorral is kedveskedtünk az omladozó vakolatú kultúrházban, amely egyben a szállásunk szerepét is vállalta hét éjszaka erejéig. Székely testvéreink a könnyeikkel küszködve énekelték velünk a magyar és a székely himnuszt; hallgatták népdalcsokrunkat, gyerekeink szavalatait. A legmeghatóbb mégis az volt, mikor átadtuk az ajándékba vitt magyar címeres zászlót.
Másnap a református templomban zsoltárok közös éneklése közben helyezték méltó helyre szerény ajándékunkat. Feledhetetlenül felemelő pillanatokat élhettünk át!
A táborozó gyerekeket gyorsan megszokta, megszerette és befogadta a csendhez és nyugalomhoz szokott közösség. Gyerekeink szinte együtt éltek és lélegeztek a faluval. Együtt sütötték az utánozhatatlan, káposztalevélbe göngyölt kenyeret, a többkosárnyi kürtőskalácsot, vendéglátónk, Koródi Istvánné (Juci néni) anyai szeretete és gondoskodása mellett.
A hét nap alatt beteljesedett a táborunk Nagy Lászlói mottója: „Akik keresik, meglelik egymást.”
Esténként házról házra jártak a gyerekek, gyűjtve az emlékezet virágait: népdalokat, köszöntőket, mondákat, régi szokásokat, történeteket, hiedelmeket. S micsoda kincsekre bukkantunk! Magyari Feri bácsinál, a falu „szóvivőjénél” kezünkbe vehettünk egy 1637-ben keltezett, I. Rákóczi György által aláírt kutyabőrös nemesi oklevelet, amit még Feri bácsi egyik őse kapott a kiváló erdélyi fejedelemtől. A nagy „felfedezés” után hamarosan jött a másik. Az egyik kutatócsoportunk egy néninél megtalálta ezen oklevél párját is: az 1650-ből származó, ugyanannak a személynek szóló pergamenre írt címerleírást. Nagyon nehéz szóban kifejezni azt az érzést, amit átéltünk a történelmünkkel való találkozás e megindító pillanataiban.
Hét nap után fájó szívvel búcsúztunk el ettől a kicsi székely falutól. Olyan kincseket kaptunk az itt élőktől, amit nem lehet pénzre átváltani: szeretetet, a ragaszkodás és a hűség példáját a szülőföldhöz, a magyarsághoz, a hithez. „Vissza fogunk még jönni” – mondogatták a gyerekek a búcsúzás meghatott pillanataiban, s tudom, ez így is lesz. Bede mindig szeretettel vár bennünket foszlós kalácsával, frissen fejt tehéntejével, laktató kenyerével, jó levegőjével, csendjével, nyugalmával. Köszönet és hála a Sorsnak, hogy mindezt átélhettük!
A Bedében eltöltött hét éjszaka után Csíkszentdomokos felé vettük utunkat. Útközben elhelyeztük tiszteletünk virágait Tamási Áron farkaslakai sírján, s megkoszorúztuk Orbán Balázsnak, a „legnagyobb székelynek” a síremlékét.
Csíkszentdomokoson, a Felcsík e szép településén a falu nagy szülöttjéről, Márton Áronról elnevezett iskola tornatermében szálltunk meg. Az iskolával, s annak igazgatójával, Gáll Jenővel megalapoztuk egy későbbi testvériskolai kapcsolat felvételét.
A felcsíki hegyek által koszorúzott Csíkszentdomokosról több kirándulást is tettünk: Csíksomlyóra, Madéfalvára, a Gyilkos-tóhoz, a Békás-szorosba… s még sorolhatnám.
Hazafelé még megálltunk Kolozsvárott is. Dühödt szánakozással olvastuk el a román nacionalista gondolkodás páratlan „gyöngyszemét”: a Mátyás király szülőházán elhelyezett román és angol nyelvű táblát, mely emléket állít a nagy román(!) származású királynak. S ekkor eszembe jutott Juci néni, aki tavaly székelyes huncutsággal így búcsúzott el tőlünk: „Ha Kolozsvárott járnak, menjenek be F. polgármester úrhoz, s adjanak neki egy jó nagy fülest, s mondják meg neki, hogy ezt Juci néni küldte Bedéből!” Kár, hogy sietnünk kellett. A kérés valóra váltását el kellett halasztanunk. Talán majd a történelem megteszi helyettünk.
Reggel hét óra tájban érkeztünk meg Kistarcsára, ahol az aggódó szülőknek könnyezve énekeltük el a Székely dal harmadik strófáját:
„Vándorfecske hazatalál,
Édesanyja fészkére száll,
Hazamegyünk, megsegít a
Csíksomlyói Szűz Mária.”

        Major László,
             a tábor szervezője
         és vezetője

A táborozás megvalósításához nyújtott segítségükért köszönetünket fejezzük ki a következőknek:
Benkő Pál (Benkő Suzuki),
Magyarok Világszövetsége,
Miniszterelnöki Hivatal,
Szilas-Döhler Kft. Kerepes,
Kistarcsa Nagyközség Önkormányzata,
Magyar Nemesfémvizsgáló Rt., Budapest,
Pataki Péterné (Patrona Hungariae),
Vereszki István, zöldség-gyümölcs kereskedő.