A nomád harcművészetekről

1998 őszén Kistarcsán, a volt internáló tábor területén újraindult az Ezüst Nyíl, nomád harcművészeti tanfolyam. Első hallásra talán szokatlan, hogy nomád harcművészetekről van szó és nem japán vagy kínai, esetleg indiai küzdőművészetről, pedig a lovas-nomád népeknek, köztük a magyaroknak is megvolt a maguk harcművészete.
Jómagam már tizenhét éve foglalkozom a régi magyar és más lovas-nomád nép harcművészetének hatásával és gyakorlásával.
Igaz, hogy az idők során sok minden elpusztult, elfelejtődött a régi magyar harcművészetből és ami megmaradt belőle arra enged következtetni, hogy milyen lehetett. Azt ugyanis, hogy pontosan milyen volt nem tudhatjuk, talán azért sem, mert a mostoha történelmi körülmények miatt nem is alakulhattak olyan harcművészeti központok, mint Távol-Keleten.
A kutatás négy fő forráscsoportra támaszkodik.
Az első az a kevés közvetlen hazai technika, ami megmaradt. Ilyen például az 1918-ig Kolozsváron, Szabadkán és Budapesten működő szablyavívó iskola. A budapestiek könyvet is kiadtak róla a század elején, mely fényképeket is tartalmaz. Az összecsapások közepesen nehéz huszárszablyákkal történtek, igen komoly, a kendósokéra emlékeztető védőfelszereléssel. Ami ennél még érdekesebb, hogy jobb és bal kézzel egyaránt tanítottak vívni. Az állások, a fegyverek alakja leginkább az üzbég és török harcművészetre emlékeztetnek, amelyek a mai napig élők Üzbégföldön és Közép-Ázsia meg a Kaukázus török népei között.
A második forráspont ami felhasználható az eszközös-fegyveres néptáncok. A magyar botos tánc ugyanis kétféle. Az egyik felében a botot botként, a másikban kardként, szablyaként használják. Igen érdekes ez a kalotaszegi (györgyfalvai) botoló amely tisztelgéssel kezdődik vagy az a szatmári páros  tánc amelynek a végén az egyik küzdő fél a másik fejét „levágja”. Aki kevéssé foglalkozott harcművészetekkel látja, hogy ez esetben egy eltáncosodott formagyakorlattal állunk szemben. A szatmári vagy somogyi fokosos és baltás táncok a pásztorok, a kanászok és a betyárok virtuspróbája mellett fegyverforgató gyakorlatként is szolgáltak.
A harmadik forráspont a pusztai nomád népek ma is létező pusztakezes, vagy fegyveres harcművészete. Ilyen a mongol „bökő”-sasbírkózás, a kozák íjkász krüssz lovasbírkózás, a tatár kirpirász, vagy a mongolok, a tibetiek, újgúzok nyilazó versenye. Kaukázusi grúzok a mai napig gyakorolják sajátos kerek pajzsos, szablyás harcművészetüket.
Végtére maradnak maguk a fegyverek, hiszen formájuk, nagyságuk, súlyuk alapján következtetni lehet az első három forráscsoport segítségével ,hogy hogyan használhatták. Régészként és leletkutatóként volt alkalmam több száz népvándorlás kori közép és újkori magyar és keleti nomád fegyvert megvizsgálni és némelyiket kipróbálni.
Az edzéseken fából készült szablyákat, fokosokat és tompa nyilakat használunk de minden egyes alaklomkor bemutatok egy-egy „igazi” szablyát, íjat , fokost. A gyakorlatokon kívül mindig mesélek a gyerekeknek, mert jelenleg egy gyerekcsoport van csak. A régi vitézekről, híres íjászokról, betyárokról való történetek pedig a magyar múlt egy-egy kicsiny részével teszik érdekesebbé a gyakorlatokat. Sajnos a magyar legendákat, mondákat sem iskolában sem a tömegkommunikáción keresztül a gyerekek és a felnőttek sem ismerhetik meg.
Az érdeklődőket minden kedden várom délután az edzéseken.
Az Ezüst Nyíl tevékenysége a következő Vörösmarty idézettel jellemezhető:
„A lelkes eljár ősei sírjához
És a régi lángnál gyújt új szövétszeket”

Hidán Csaba László