Napokig halogatta a riport elkészítését. Szerénysége tiltotta volna a bemutatkozást: nem művészet ez, mondta, csupán olyan munkák, amiket szeretek, amik nekem tetszenek. Érdekelhet ez egyáltalán valakit?
Amikor aztán a kert sarkánál a Szőlőskirály rám kacsintott – kiszáradt törzsből faragva, szőlőlevél koronával a fején – már tudtam, nem hiába jöttem. Sokak érdeklődésére tarthat számot az, amit itt láthatok.
A köztiszteletben álló pedagógus, Kiss Péter, amint a házába invitált, rögvest megakadt a szemem a szépen faragott étkezőpadon, a polcon sorakozó fűszertartókon, míves fatányérokon. Aprólékos munkával faragott rá csipkés mintákat, hagyományos és egészen sajátos motívumokat. Aztán a szekrényből előkerültek sorra kisebb-nagyobb munkái: kupák, poharak, tálak, fokosok, remekművek mind egytől-egyig.
Milyen szerencse, hogy itt, Kistarcsán könnyen juthatott strucctojáshoz, gondoltam, amikor az áttört mintás, leheletfinoman megmunkált tojásokat mutatta meg Péter. Az egyiken a honfoglalás kori motívumok futottak körbe, körülölelve községünk címerét. Egy másik strucctojáson – miként a tojás, ugye, termékenységi szimbólum is – ógörög ihletésű faragások közt termékenységi jelenetek rajzolódtak ki.
Megcsodáltam a festményeket a falon, rabul ejtett különös színviláguk. Valami különös varázs van abban, ha mások lelkében a magunkéval találkozhatunk. Ezt éreztem itt én is, ahogy elém tárult a sok szép munka: az anyag iránti szeretetről, a művészet tiszteletéről, roppant kézügyességről, fantáziáról és belső harmóniáról beszéltek nekem.
Föltűnt, hogy a képek közt sok az önarckép. Sötét tónusú képek ezek, messze tekintő, gondolkodó szemekkel. A leghálásabb modell ő maga, mondta Péter: mindig kéznél van, jól ismeri, s talán érzelmeit így rögtön a vásznon arcára festheti.
Persze hogyan is láthattam volna Péter minden munkáját, kincsét: sok-sok darab messze földre vitte el a szépet, hirdetni a jó barátságot.
Kitárult előttem a kis műhely ajtaja is, kíváncsi voltam a saját maga készítette kicsiny szerszámokra, melyekből az elsőt még apja borotvájából csinálta, amelyek mindegyike speciális minták faragásához valók. Hiába, az ember a maga kiokoskodta, mesterkedte szerszámokkal tud igazán jól és szépen dolgozni.
Az alma nem esett messze a fájától: Péter fia, Balázs, aki harmadéves főiskolás, szintén a vizuális művészet elkötelezettje: az ő kezét dicséri sok-sok számítástechnikai program doboza, cd-k borítója, különleges számítógépes rajzaival nemzetközi pályázatot is nyert.
Természetesen nem múlhatott el az idő úgy, hogy szó ne esett volna az iskoláról. Péter kissé elkomorodott, amikor az iskolai rajzoktatást említettem. Kevés az idő, kicsi a hely, a gyerekek legtöbbje nem is veszi komolyan ezt a tantárgyat. Szomorú dolog ez, hiszen ez által nemcsak ők lesznek szegényebbek. Pedig az alkotás örömét, az önkifejezés módjait ilyenkor lehetne nemcsak elsajátítani, de egy segítő kéz irányítása mellett megszeretni is, meglátni az anyag kínálta lehetőségeket, az anyagban rejlő művet.
A ház előtti kiszáradni készülő vén diófában nekem is megmutatta Péter a Korpuszt, kitárt karjai most még nekem láthatatlanul meredtek az ég felé, legközelebb talán már megformált alakban fogok rácsodálkozni. S hogy min dolgozik most éppen? Maradjon titok: a jövőben mindannyian megláthatjuk majd.

Halmos Mónika