KÜLDJÖN EGY DEDIKÁCIÓT!

Küldjön Ön is, kedves előfizetőnk, olvasónk, szerzőnk! Vegye le könyvespolcáról egyik-másik dedikált kötetét, csináljon róla fénymásolatot, írja meg röviden a történetét, s juttassa el az Irodalomismeret most induló új sorozatának.

«ÖRÖKSÉG»-KONFERENCIA CSONGRÁDON

1990 óta sikeresen mûködõ Csongrád megyei Tagozatunk Fábiánné Szenczi Ibolya szervezésében 2002. március 22–24-én a Magyar Irodalomtörténeti Társaság kilencvenes jubileuma alkalmából Örökség címen gazdag programmal tette emlékezetessé Csongrád város irodalmi múltját. Fábián Györgynek, a Batsányi Gimnázium igazgatójának megnyitó beszéde után Juhász Gyula és Móra Ferenc emléktáblájának felavatására került sor, majd továbbképzõ elõadások hangzottak el (Kelecsényi László Zoltán, Fábiánné Szenczi Ibolya, Újváriné Vonó Csilla, Kissné Kovács Adrienne, Praznovszky Mihály, Kovács Sándor Iván). A résztvevõknek arra is alkalmuk nyílt, hogy felkeressék a jugoszláviai Szabadkát, ahol Dér Zoltán író kalauzolásával Kosztolányi Dezsõ- és Csáth Géza-emlékhelyeket látogattak meg, s megkoszorúzták a város két nagy magyar írószülöttének sírját.

Kedves csongrádi kollégáink a Társaság jelképeivel díszítették elõadótermüket a minden kényelemnek megfelelõ új diákotthonban, s szemléltetésre kerültek az Irodalomismeret íróarcképes felnagyított borító oldalai: a falakról Bán Imre, Benda Kálmán, Hubay Miklós, Klaniczay Tibor, Németh G. Béla tekintett ránk.

A legnagyobb meglepetés azonban akkor ért bennünket, amikor a széles «terülj asztalkám»-ra begurítottak két óriástortát: egyiken a Társaság Tinódi-címeres emblémája, másikon a Csongrádi Tagozaté a Tisza fölött repülõ madárral, kirakva marcipánból, csokoládéból. Ilyet bizony még nem láttunk, nem kóstoltunk; ilyen kultusztörténeti eseménynek még nem voltunk tanúi!

Az elhangzott elõadások közül Kissné Kovács Adrienne írását és Fábiánné Szenczi Ibolya Miloš Crnjanski címû magyar–szerb nyelven megjelent múzeumi ismertetõjének szövegét közöljük.

Szenczi Ibolya írásának fájdalmas aktualitást kölcsönöz, hogy az 1993-ban felavatott csongrádi Crnjanski Múzeumot (ott volt akkor a szereplõk között Bori Imre magyar professzor Újvidékrõl, Vujicsics Tihamér szerb–magyar író Budapestrõl, a csongrádi szobrászmûvész Tóth Béla pedig Crnjanski-plakettet csinált), ismételjük: a csongrádi Crnjanski Múzeumot Csongrád városvezetése minap megszüntette. A történteket nem kommentáljuk. Csak szégyeljük magunkat.

Fábiánné Szenczi Ibolya

MILOŠ CRNJANSKI

A Csongrádon született szerb író, költõ, Miloš Crnjanski a világirodalomnak is olyan elismert, nagy alkotója volt, aki munkásságával az angol, német, francia, olasz, horvát irodalmat is gazdagította. A világvándor írót Odüsszeuszként hajtotta a megismerési vágy, méltán tartják õt «az élet és irodalom örökös vándorának». (Legismertebb alkotása: Örökös vándorlás, az Odüsszeiát is fordította.)

Miloš Crnjanski 1893. október 26-án született. (Szülei a Szentháromság tér 27. számú ház belsõ udvarában béreltek egy kétszobás lakást Heringer Györgytõl.)

Carnojevic naplója címû regényében így idézi születésének körülményeit az író: «Ágyúk dörögtek. Valaki a születésnapját ünnepli. S hogyan születtem én? Apám jókedvûen dalolt és bankókat ragasztott a tamburás homlokára. Dermesztõ hidegben, a hóval befútt tér közepén egész éjszaka a tüzek körül állt a néptömeg, s várta, hogy megvirradjon, és képviselõt válaszszon. Mondják, másnap ott kellett hagyják ezüstveretes puskáját meg a kutyáit, kövér nótáriusait, s elmennie valahová messzire, a Tiszára. Azt mondják, ott egész nap körmölt, éjszaka meg tivornyázott; részegen hozták haza szánkón. Csak öt évvel késõbb születtem meg én. És akkor egy fehérnemûs kosárban bepólyáztak, anyám meg egész éjjel altató dalokat énekelt, legszívesebben ama keleti Gyöngyfûzésbõl valót. Egyre holmi égõ falvakról meséltek nekem, meg vörös fezes emberekrõl, akik folyton öltek, öldököltek. Egy éjjel arról meséltek: hogyan húzzák karóba az embert.

Ö6tödnapra aztán a gyereket meg kellett keresztelni, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Elindultak hát, kemény hóviharban, szánkón. Mondják, egyetlen csepp könnyet sem ejtettem. A Tiszán farkasok kergettek meg bennünket, a jég pedig recsegni-ropogni kezdett alattunk. Valahol messze, egy régi görög cincár templomban kereszteltek meg. Anyám sírt. Egy elõkelõ, nemesi származású hölgynek lett volna a feladata, hogy a keresztvíz alá tartson, de nem jött el. Talán megijedt a farkasoktól. Így aztán, mivel tovább várni nem lehetett, az egyetlen pravoszláv férfit, az egyházfit kerítették elõ, akit Bazurnak hívtak. Könnyekig meghatottan a váratlan tisztességtõl, amely érte, õ tartott a keresztvíz alá, és sírt, mert egy árva fillérje sem volt, amivel keresztfiát megajándékozza. A gazdag cincárok és szépséges görög asszonyok, akik szívesen emlékeztek a görög diákokra, felismerték apámat is, s meghívták otthonukba. A hóban pedig mindenfelé a mi elhagyott templomaink fehérlettek.»

1983. október 31-én a szentesi görögkeleti templomban keresztelték meg Miloš Crnjanskit. Apja, Toma Crnjanski a hódmezõvásárhelyi református gimnázium tanulója volt, majd Surján község jegyzõje. Innen helyezték Csongrádra járásbírósági jegyzõnek. A Crnjanskiak dél-szerbiai õsei már a XVII. században megtelepedtek a Bánátban, a családi nevüket a Torontál megyei Crnja (Cernya, Cserna) településrõl kaphatták, ahonnan a közeli Ittebe községbe költöztek, amelynek 1740-es összeírásában egy Miloš Crnjanski családfõ is található. A Crnjanski vezetéknevet a múlt század végéig «ószlávosan», valamint a könnyebb ejthetõség kedvéért is Cerjanskinak, illetve Csernjanskinak mondták. A magyar nyelvhasználatban pedig elõkelõen még Czrnyánszky is használatos volt. Így õrzõdött meg a csongrádiak emlékezetében is. Anyja: Vujic Marina, Toma Cerjanski második felesége. Miloš Crnjanski 1893 és 1896 között élt Csongrádon. Nem sok emléke maradhatott meg a városról, de mûveiben a «bús szikesek, szûrkellõ füzesek» vidékeként jeleníti meg. «Édesanyám sokat beszélt nekem arról, hogy a csongrádi magyarok a világ legjobb és legbecsületesebb emberei.» 1896 és 1912 között Temesvárott töltötte gyermek- és ifjúkorát, itt járt elemi iskolába. Személyiségének alakulására, munkásságára meghatározó erejû volt tanítója, Dušan Beric egyénisége. Gimnáziumi tanulmányait Temesvárott a piaristák iskolájában végezte. Latinul, görögül, franciául, angolul tanult. Festészettel is próbálkozott. Elsõ írásai 1908-ban a Golub (Galamb) címû ifjúsági lapban jelentek meg Zomboron. A fiumei Kereskedelmi Akadémián folytatott tanulmányokat, majd Bécsben történelmet, filozófiát, mûvészettörténetet hallgatott. Bécsben érte a szarajevói merénylet híre. Szegeden a pályaudvaron tartóztatták le, a frontra vitték. 1915 tavaszán kórházba került. Ezredével Galíciába vonult, majd Bécsben kórházi szolgálatot teljesített. Szegeden, Komáromban, Esztergomban tartalékos tiszti iskolát végzett, majd az olasz frontra került. 1918 végén jelent meg Álarc címû drámája. Zágrábban a Knjizevni jug címû folyóirat íróihoz csatlakozott. Miloš Crnanjski jól ismerte a Nyugatosok költészetét, Ady Endre munkásságát Belgrádban népszerûsítette. Az 1919-ben megjelent Szent Vajdaság címû prózakötet, az 1930-ban kiadott Férfias elbeszélések, valamint az 1921-es keltezésû Carnojevic naplója és Szerbia címû poémája megteremtette írói hírnevét. 1922-ben a belgrádi egyetemen bölcsészdiplomát szerzett. 1923 és 1928 között középiskolai tanár, majd a belgrádi Politika címû napilap belsõ munkatársa lett. Miloš Crnjanski mind az epikában, lírában, drámában a világirodalom élvonalába emelkedett, és a poéma mûfajban is jelentõs mûveket alkotott (Strazsilovo, Napjaink éneke). Az 1928-ban megjelent Bazsalikom címû antológiában (Debrecen István – Szentteleky Kornél) négy Crnjanski-vers is szerepel. 1928 és 1945 között a királyi Jugoszlávia diplomatájaként több európai fõvárosban dolgozott. Berlinben, majd Rómában sajtótanácsos; Lisszabonban keres menedéket, Londonban diplomata, majd emigráns. A diplomata- és emigráns-évek alatt született alkotásai: 1929: Örökös vándorlás címû regényének elsõ kötete; 1930: Szerelem Toscanaban (útleírás); 1931: Könyv Németországról (útleírás). Az 1938 és 1941 közötti római sajtótanácsosi korszakának élményanyagát tükrözi A hiperboreusok között címû regénye. 1954: Válogatott versek, Párizs, szerb nyelvû bibliofil kiadás. 1958: Éjszakai szállás (dráma). 1959: Itaka és kommentárok (versek). A Szerb Irodalmi Társaság kiadta az Örökös vándorlás I–II. kötetét. 1962-ben írt Lamentáció Belgrádért címû vallomásos költeményét a dél-afrikai Johannesburgban adták ki szerb nyelven. 1967-ben magyarul is megjelent az Örökös vándorlás Újvidéken és Budapesten. Az 1963-ban kiadott Jugoszláv költõk antológiájában (Végh György–Lator László) magyarul is olvasható négy Crnjanski-vers. Az 1960-as évek végén írta az Egy csepp spanyol vér címû regényét. 1964-ben költözött haza Jugoszláviába, a régi emlékek Belgrádjába. London regénye címû «prózában megírt hattyúdalában» a hazátlan emberek sorsát, érzésvilágát mutatja be. Mûveit 14 nyelvre fordították le. A munkásságáért kapott számtalan hazai és külföldi díj közül az 1986-os elismerést emelem ki: a francia kiadók neki ítélték a legjobb külföldi regény díját Örökös vándorlás címû regényéért. «Az élet és az irodalom örökös vándora» 1977. november 30-án halt meg visszavonultságában.

Kissné Kovács Adrienne

Alkotók, mûvek, korszakok közelhozása

Néhány gondolat a régi magyar irodalom középiskolai tanításáról

Hogyan tanítsuk a régi magyar irodalmat? Most e kérdéskörbõl mindössze egyet, a közelhozást, ennek lehetõségeit, útjait vizsgálom. Ma a középiskolás diák nem feltétlenül tudja, hogy szüksége van az irodalomra. Hát még a régi korok irodalmára! Annál inkább érdemes foglalkoznunk vele!

Megdöbbentõ élményben volt részem a Magyartanárok Egyesületének március 9-i rendezvényén (OSZK). Az egyik elõadó saját drámai kérdésfeltevésére – «Lehet-e még irodalmat tanítani?» – hosszasan taglalta, miért lehetetlen; és legjobb, amit tehetünk, ha lassítjuk az irodalomtanítás «kihalásának» folyamatát… Lehet-e irodalmat tanítani? Én máshogyan válaszolok a kérdésre. Lehet modern irodalmat, lehet régi irodalmat. Az, hogy a gyerek nem tudja tanulmányai elején, mivégre is az irodalom, nem baj; de ha mi sem tudjunk, mit kezdjünk vele, akkor tényleg aktuálisak a fenti tartalmú elõadások.

A régi magyar irodalom világát sok minden elválasztja diákjainktól. Hogyan lehetséges ablakot nyitni, hogyan lehet valóban kinyitni számukra? Csakis közös tanár-diák elmélyüléssel, közelhozással, «közelléttel.» Ez minden korszak irodalmára vonatkozhat, de különösen fontosnak tartom a régi magyar irodalom tanításában. Sok lehetõség létezik, most sorra veszem azokat, amelyek a tanítási gyakorlatomban az évek során eredményesnek bizonyultak. Döntõ, hogy találjunk egy szálat, amely a diákot éppen ahhoz az alkotáshoz közelíti. Az életmûvekbõl, mûvekbõl mintegy belülrõl következik az, hogyan próbálhatunk élõ kapcsolatot létrehozni pl. egy Balassi-vers és 15–19 éves tanítványaink között.

Diákjaink számára elsõ pillantásra a régi magyar irodalom tanulmányozása nem tûnik másnak, mint birkózásnak a szöveggel. Jó, ha ezt tudjuk. Ha érdekessé tesszük, tudatosítjuk azt, hogy egy-egy régi vers megismerésével egy korszak nyelvével is találkozhatunk, a mû lenyomatként õriz valami egészet a múltból – ez is fogékonnyá teheti õket. Mindjárt érdekesebb nekik Balassi verse, ha idejekorán megtudják, mit jelentett a XVI. századi nyelvben a «mezõn széllel járnak,» «arcul reá térvén» és sok más kifejezés. Az már igazán rajtunk múlik, hogy száraz-felsorolásszerûen vagy máshogyan adjuk elõ.

A gyerekek szeretik, ha van valami feltárható «rejtély» az alkotásban. Szívesen megkeresik ugyanitt a mezõ és a szép szó arányos és jelentõs elhelyezését.

Minél távolabbi a korszak, annál közelebb kell hozni a gyerekekhez. A kép mindig segít. Nincs emlékezetesebb, mint amikor valaki értõ módon bevezet minket egy kép világába. Próbáljuk ezt tudásunk-tehetségünk legjavával megadni tanítványainknak. A közelkerülés után jöhet a szöveg mélyebb vizsgálata! A Balassi-arcképet együtt szoktuk megnézni a legapróbb részletekig. Amit csak lehet, szemléltetek. Az építészeti iskolások (a budapesti Schulek Frigyes Szakközépiskolában tanítok) nagyon szeretik nézegetni a Corvina-lapokat, a kinagyított hasonmásokon még épületrészeket, díszítményeket is felfedeznek. Ha a mai gyereket elsõsorban a kép érdekli, akkor ezen át kell közelíteni. Mutassuk meg, amit csak lehet.

Engem még sohasem hagyott cserben a kéziratok-hasonmások közeli megmutatásának hatása. Az írásra figyelnek. Hadd betûzzék a kéziratokat! Gyûjtöm a hasonmásokat, szinte minden órán lenne mit megmutatni (nincs mindig idõ). A régieknél különösen fontos, hogy éljünk azzal a hatással, amit én a kézírás erejének nevezek. (Sosem tudhatjuk, épp mi fogja meg a diákokat. Az Ómagyar Mária-siralom ból az én szakiskolásaimat az érdekelte a legjobban, hogy milyen kicsi a kódex és benne a 700 évet túlélt, félig lekapart lapocska.)

Az egyéniség, az életfordulatok, az alkotók fiatalkori élményei általában érdekesek lehetnek a tanítványoknak.

Számomra is tanulsággal szolgált, hogy egy-egy korszakot ismételve, érettségire készülve a 18–19 éves tanítványoknak mi mindent lehet még elmondani, ha más szinten, máshogyan, más megközelítéssel gondoljuk át a számukra 15 évesen megismerteket. (Kikeresték az összes javasolt Balassi-motívumot. Nem gondoltam volna, örültem.) Ha az ismétlés más szintû és szempontú, már nem volt hiábavaló az órát megtartani.

Az «ablaknyitogatásnak» nagy-nagy szerepe van. Balassi és Zrínyi a középiskolai anyag? Kit lehet/lehetne még becsempészni vagy legalább felhívni rá a figyelmet? Bornemisza és Pázmány magától adódik. De én még Lépes Bálint említésének lehetõségét is megkeresem a tanításban. (Stilisztikai példatáramban gyakran idézek kevéssé ismert szerzõket. Legalább hallják a nevüket és mûveik egy-egy részletét.)

Azt tapasztaltam, hogy nagyszabású mûveknél az volt a legeredményesebb, ha egy pici részlettel kezdtem, vagy arra irányítottam már a kezdet kezdetén a figyelmüket. Egy-egy kifejezésre – ha nem túlzás: mikroszkopikus közelséggel tekintve – még képesek rácsodálkozni a gyerekek. Sok példám van a Szigeti veszedelem bõl, most csak egyet idézek (XII, 46):

Látom, igazán szolgáltam istenemet,

Hogy ma megláthatom én jobbik lelkemet,

Meggyõzetett gyõzte gyõzödelmeseket

Azért én elõdben viszem rab fejemet.

Ha épp ezekkel a sorokkal sikerül a diákot közel hozni, akkor jöhetnek a nagyobb kérdések. Jöhet maga az eposz.

A tanítványaim jó rajzosok és értenek az építészettörténethez. Vétek volna készen adni nekik, amibõl szívesen felkészülnek, aminek szívesen utánanéznek. Minden korszakbevezetõ órán az övék a fõszerep, mert idõben elõkészítem, megbeszélem velük, ki mirõl, melyik építészeti, képzõmûvészeti alkotásról szeretne beszélni. A reneszánsz és a barokk kort is így vezetjük be. Mivel szívesen rajzolnak a gyerekek, sok rajzot, szépirodalmi illusztrációt, címlaptervet õrzök. A végvári életrõl különösen szép munkáik is vannak.

Janus Pannonius búcsúversének több fordítását is el szoktuk olvasni. Minden visszapillantásban van valami költõi – egyszer ezt találtam mondani, és a tanítványok megjegyezték.
A búcsúteli visszanézés más, mint az egyszerû körbetekintés. Ha ezt megéreztetjük velük, már nem volt hiábavaló az óránk.

Hogyan lehet a szûkös tananyagot tágítani, többet elolvastatni? Ennek is sok útja van. Egy közülük: korábban megkapott lista alapján több Balassi-verset elolvasnak/elolvashatnak a gyerekek. Órán késõbb idézek belõlük; akkor kitalálhatják, felismerhetik.

Szoktam az elsõsöknek a corvinák azonosításáról, visszavásárlásról, a visszakerülés kalandjairól mesélni (pl. egyik corvinánk azonosítása a visegrádi tájkép alapján egy iniciálén). Érdekli a gyerekeket, hány hiteles corvina van a világon, Magyarországon.

Mivel korszakokon ível át, amit tanítunk, nem baj, ha késõbbi alkotókat is segítségül hívunk. Ki kitõl tanult? Ki kit tart szellemi elõdjének? Késõbbi klasszikusaink közül ki kit szeretett a régiekbõl? Ady Csokonai-szeretete, Babits Zrínyi-verse, Juhász Gyula, Áprily Lajos régi költõket megidézõ versei mind-mind segítõtársaink lehetnek.

Egy-egy «közelhozó» megoldásunk beválhat késõbbi évszázadok irodalmának tanításában is. Pl. Csokonai költészete kapcsán a korabeli diákköltészetrõl érdemes beszélnünk és néhány fénymásolt lapot kézbe adnunk Bán Imre – Julow Viktor Debreceni diákirodalom a felvilágosodás korában címû kötetébõl.

Múlt és jelen. Még azt is elmondhatjuk minden évben, hogy kik kapták a Balassi-emlékkardot, a díj mit jelképez, és felolvashatunk a díjazott mûveibõl egy kis részletet.

Amit itt felsoroltam, összeszedtem, része napi munkámnak; mindannyian megküzdünk azért, ami végül eredményessé válik. Ha lehet, sokféleképpen, mindig egy kicsit máshogyan
– amíg bírjuk energiával.

Dobos István

KONFERENCIÁK HAJDÚ-BIHARBAN NÉMETH LÁSZLÓRÓL

ÉS BARTA JÁNOSRÓL

A Társaság Hajdú-Bihar megyei Tagozatának 2001. évi tettei közül két centenáriumi emlékülést és konferenciát érdemes kiemelni.

Május 4-én, a Debreceni Akadémiai Bizottság (DAB) székházának nagytermében Németh László, a tanár, az író, a tudós, a 20. század polihisztora címmel Németh László születésének századik évfordulója alkalmából emlékülést rendezett a Tagozatunk, továbbá a Debreceni Akadémiai Bizottság Irodalomtudományi Munkabizottsága és a Debreceni Egyetem Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézete. Imre László megnyitója után Dobos István a Tagozat elnöke vezette az emlékülést, amelyen a következõ elõadások hangzottak el: Fekete Károly: Németh László és a protestantizmus , Bertha Zoltán: Németh László eszmevilágának filozófiai alapvonásai, ifj. Dr. Sipka Sándor: Az orvos szerepe Németh László életében, Barta János: A történelmi személyiség kérdése (Németh László II. József-élménye), Nagy János:
A kert-Magyarország, Beck Mihály: A tudománytörténet szerepe a középiskolai oktatásban, Vecsey Beatrix: «Hogy lehetõségeinkhez méltók legyünk» (Németh László pedagógiai nézetei), Görömbei András: A minõség forradalmára.

Tagozatunk 2001. október 3-án emlékezett meg Barta János (1901–1988) egyetemi tanár, akadémikus, a DAB egykori alelnöke, iskolateremtõ tudós születésének 100. évfordulójáról. Ebbõl az alkalomból emléktáblával jelölték meg a Múzeum utca 4. szám alatti épületet, ahol Barta János több mint három és fél évtizeden át lakott. Ezt követõen a DAB székházban tudományos ülésszak keretében idéztük fel a nagy tudós életmûvének idõszerûségét.

A következõ elõadások hangzottak el: Németh G. Béla: Barta János, az ember és a tudós, Korompay H. János: Horváth János és Barta János, Berta Erzsébet: Barta János és a német irodalom, Beke Albert: Barta János tanítványai körében az 50-es évek elején, Nagy Miklós: Barta János és a XIX. századi magyar regényírás kérdései, S. Varga Pál: A «nagy téma», Arany , Imre László: Az ismeretlen Madách és Barta János pályakezdése, Takács Judit: Barta János és a Vajda-kutatás, Görömbei András: Barta János Ady-élménye, Márkus Béla: A Baumgarten-díjas Barta János és Babits, Dobos István: Barta János és a Kosztolányi-kérdés, Aczél Géza: Az avantgarde dilemmái Barta János életmûvében, Oláh Szabolcs: A líraelmélet és Barta János kora, Kun András: Az iskolateremtõ Barta János, Takács Miklós: Barta János polémiái az 1950–60-as években.

Ami a tagozat 2002. évi terveit illeti, társrendezõként részt veszünk az MTA Irodalomtudományi Intézetének Reneszánsz Osztálya és a Debreceni Egyetem Régi Magyar Irodalmi Tanszéke mellett a 2002. május 23–25. között megrendezésre kerülõ régi magyar irodalmi kutatások soron következõ Religió, retorika, nemzettudat (Tudományos ülésszak Klaniczay Tibor halálának 10. évfodulóján) címû országos konferenciájának munkájában. Szeptember 20-án kívánjuk a Debreceni Egyetem Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézetével és a DAB Irodalomtudományi Munkabizottságával közösen megvalósítani a száz éve született Illyés Gyula munkásságát elemzõ konferenciánkat, amelyre több hazai intézmény munkatársa mellett külföldi elõadók meghívását is tervezzük.

Hárs József

LEVÉL A KURSANECI EMLÉKOSZLOPRÓL

Érdeklõdéssel olvastam az idei kettõs szám 177–178. lapján Kiss Farkas Gábor és Laczházi Gyula cikkét a kursaneci Zrínyi-emlékoszlopról. Most végre részletes ismertetõ jelent meg errõl az emlékrõl. Magam 2000-ben adtam be egy pályamunkát a Gyõr-Moson-Sopron Megyei Szülõföldünk címû pályázatra, amelyben Soproniak a reformkor országútjain címen (jelige: «...olyak valánk mint a patkánok, nem volt rajtunk egy száraz folt») leírtam a 18 éves Fabricius Endrének (a polgármester fiának) és társának szünidei vándorlását 1841 júniusában. A fiú szorgalmasan írta leveleit apjának. Ezek egyikében esik szó a fenti emlékrõl. Munkámból ezt a részt idézem. (Maga a pályázat – mivel országos pályázatra is elküldték – azt hiszem, hogy a Nemzeti Múzeumban található meg).

Olcsó pénzért két nap alatt Csáktornyára (ma Èakovec) értek. Rázott a kocsi, és «szörnyû hévség» uralkodott, ezért itt egy napot pihentek. Megváltoztatva útitervüket nem Zágráb felé, hanem Varasdra indultak. Keresztülmentek azon az erdõn «a' hol Zrinyi Miklósnak a vad kantól elszabatása miatt épült emlékköve áll.»

Itt álljunk meg egy pillanatra. A Zrínyi-kõrõl eddig még csak a Pallas Lexikonban sikerült találnom valamit. Azt hiszem, érdemes citálnom:

«Zrínyifalva (Kurzsanec) kisközség Zala vm. csáktornyai járásában (1891) 328 horvát lakos. A z.-i erdõben (a Dráva közelében) áll Zrínyi Miklós grófnak a költõnek kõszobra, melynek feliratából az tûnik ki, hogy Zrínyit vadászat alkalmával a vadkan ölte meg, míg Gróf
Zrínyi Miklós a költõ halála c. mûben E. Dervarics Kálmán minden kételyt kizáró adatok nyomán bebizonyította, hogy Zrínyit 1664. nov. 18. esti 5–6 óra közt bécsi kormány által felfogadott Póka István vadász orozva lõtte agyon.»

A cikk szignója TH–V, amely a feloldás szerint nem más mint Th irring Gusztáv. Hogyan lett az emlékkõbõl ötven év múlva kõszobor? Híres-neves statisztikusunk sajnos nem volt mûvészettörténész, s ezért nem tulajdonított különös jelentõséget a kõnek mint mûalkotásnak. Igaz, Fabricius Endre sem. Viszont mindketten voltak annyira megbízható tudósítók, hogy az emlék létezését bízvást elfogadhatjuk. Ma persze már országhatár választ el minket a kurzsaneci erdõtõl. A magyar útikönyv az emlékrõl már nem, csak a hajdani eseményrõl ír. Felületesség? Vagy belesüllyedt a vizenyõbe?

Ö6rülök, hogy a cikkhez valami kis adalékot hozzá tudtam tenni. Ez a levélidézet annak bizonyítéka, hogy a német anyanyelvû diák jó útravalót kapott a soproni evangélikus líceum tanáraitól és apjától is, aki diákkorában a Líceumi Magyar Társaság egyik alapítója volt.

H. J. elõfizetõ

Sopron, Deák tér 21–23.

KORREKCIÓK 2002/1. SZÁMUNKHOZ

Visszhang- rovatunkban Bíró Zsófia dolgozatának nem az a címe, hogy «Weöres-tanulmány» (219–225), hanem: «Epistola ennen magamhoz» – Weöres Sándor egyik «Psyché»-versének stilisztikája. A «Toldi-díjasok» helyesen Toldy-díjasok, és nevük is van, mind a kitüntetetteknek, mind a laudátoroknak: BÍRÓ FERENC (Margócsy István), KELECSÉNYI LÁSZLÓ (Laczházi Gyula), TÓTH BOLDIZSÁRNÉ (Szabó Ferenc). A Weöres-glosszát (Weöres egybegyûjtve, alig javítva) ugyancsak Bíró Zsófia írta. A Babits-táblát lemosó szerzõ pedig Tóth Franciska. És Csuka Judit sem Csuha – mint ahogy a szerzõk névsorában olvasható.

Az olvasók és a névtelenül maradtak elnézését kérjük.