Portrék a “Barokk

Nagy Levente

SZALÁRDI JÁNOS

(1616–1617 k.–1666)

Ha beszélhetünk tipikus értelmiségi sorsról a XVII. századi Erdélyben, a Szalárdié mindenképpen az. Alacsony sorból küzdötte fel magát az erdélyi hivatalnok-kisnemesek közé, és ennek megfelelően mindig épp esedékes “patrónusának” volt kiszolgáltatva.

Szülőhelye a Bihar megyei Szalárd. Lehet, hogy a jó hírű váradi kollégiumban tanult, és I. Rákóczi György finanszírozta tanulását. A fejedelem 1646. évi adományleveléből az is kiderül, hogy Szalárdi “a külhoni akadémiákat dicséretes és jeles szorgalommal látogatta”, ámde az adománylevél valószínűleg hamisítvány, mert Szalárdi nevét egyetlen külföldi egyetem matrikulájában sem találjuk, a krónika szövege sem vall külföldi iskolázottságára, az életrajzi adatok is ellentmondanak külföldi peregrinációjának. Vajon ki és miért hamisította az adománylevelet? – tesszük fel először a kérdést. Netán maga Szalárdi, aki épp ez által neveztetik ki I. Rákóczi György bizalmas titkárává, majd részesül félév múltán birtokadományban.

Az öreg Rákóczi 1634-ben vette udvarába és tette a gyulafehérvári levéltár őrévé. 1638-ig kancelláriai írnok, majd a fejedelmi levéltáros (conservátor) volt. “A fejedelem leveleire gondviselő belső titkos deák” így ír munkájáról: “Az szegletben pedig mindenféle leveleit költöztetvén [a fejedelem], midön derekas dolgaitól üresülne, maga is oda gyakran feltekintelvén, ott szellőzvén, mulatozván, néha az levelek között is kereskedik vala. Az hol Szalárdi János conservátorának [...] elég nyughatatlansága volt, napestig ott lakván, az egybezúródott leveleket disponálván és minden titkos írásokot ott vivén és vitetvén végbe, s némely szorgos írásokkor ugyan maga asztalárul parancsolván ételt-italt neki oda felvinni.” Trócsányi Zsolt szerint a látszatra alacsony hivatali rangfokozata ellenére, I. Rákóczi György uralkodásának utolsó szakaszában Szalárdi az egész fejedelmi kancellária munkáját irányította. Ez nagyban emeli krónikájának történeti értékét, hiszen bizalmas állása folytán a legtitkosabb iratokba pillanthatott be.

Életrajzírói szinte egybehangzóan állítják, hogy krónikaírónk bizalmi állását az öreg Rákóczi György halála után is megtartotta. Ezzel szemben 1657 után egyre nyilvánvalóbb Szalárdinak ahhoz a II. Rákóczi György-ellenes literátuskörhöz való tartozása, melynek egyik vezéregyénisége Medgyesi Pál volt. Medgyesi két “Jajj”-át Szalárdi beiktatta krónikája szövegébe, és magasztaló sorai tanúságot tesznek erős puritánus szimpátiájáról. Az 1657-ben Váradon életbe lépett új városönkormányzati formának, mely Kálvin genfi városköztársaságának tudatos másolata, az egyik szellemi szülőatyja Szalárdi volt. Az így megszervezett váradi “városállam” nem sokáig működhetett. 1660. július 17-én a török körülzárta Váradot, majd 42 napnyi kemény ostrom után, augusztus 28-án el is foglalta azt. Szalárdi tevékenyen kivette a részét a várvédelemből (ennek leírása krónikájának egyik fő fejezete): ő esküdött fel először, július 8-án lelkesítő beszédet tartott, “nyavalyás lábaival” irányította a Veres-bástya védelmét, és ő mondta tollba azokat a feltételeket, amelyekről a védők a vár átadása fejében hitlevelet kértek, valamint ő fogalmazta, rögtön a vár feladása után, Debrecenben azt az emlékiratot, mely az ostrom eseményeit írja le, kérvén Wesselényi Ferenc nádortól, hogy a váradi menekültek számára adjon menedékjogot Magyarországon.

Szalárdi nem sokáig maradt Debrecenben. Előbb Husztra és Nagybányára ment, majd 1664-ben Kolozsváron telepedett le. Értelmiségi tisztségekben ekkor sem szűkölködött, de anyagiakban annál inkább. Életének utolsó két évében – amellett, hogy krónikája kinyomtatása érdekében kilincselt – “kicsiny salariumocskánk [fizetésecskénk] kiszolgáltatása” végett ostromolta levelekkel Teleki Mihályt.

Egyműves író: mindent, amit írt vagy feljegyzett, beledolgozott krónikájába. A Várad elestéről szóló emlékirata is csak úgy maradhatott fenn, hogy több másolat is készült róla. Krónikájának kiadatása ügyében már 1664 telén felvette a kapcsolatot Bethlen Jánossal, aki azonban határozottan visszautasította Szalárdi kérését. Valaminő rivalizálásra és irigykedésre gyanakodhatunk, mert Szalárdi Bethlen levelére fogalmazványként (nem tudni, hogy elküldte-e) a következőket írta: “Hiszem az őkegyelme írásának [a Bethlen Jánosénak], mind a már meglöttnek s mind ezután leendőnek ez semmi akadályára nincsen, s ez nem is terjed tovább 1662-nél.” Ezután próbálkozott Szalárdi Telekinél. Azzal kecsegtette, hogy a kiadásból származó haszon három-, sőt négyszeres is lehetne, és még a konkurenciával is zsarolni próbálta: “Mindazonáltal uram ha ebbéli jó affectiom és hűségem az említett levél szerint ugyan repulsát [visszautasítást] kezdene szenvedni, (melyet nem remélek) [...] hiszem Istent, találkozni fog, ha itt benn nem, ott kinn Magyarországban olyan nemzet szerető igaz hazafia, ki ha egyébbé nem, csak abból való szép jövedelme reménségére nézve is pénzét reá fordítani, károsnak nem állítja.” Boldvai Mártontól tudjuk, hogy a felföldi nemesek valóban tettek lépéseket a krónika kinyomtatásának ügyében. (A Vitnyédy Istvánnal jó kapcsolatban álló Keczer Ambrus pl. Szarka nevű lovát adta el 100 tallérért, ami “papiros vételére deputáltatott [rendeltetett]”.)

Miért nem használta ki vajon Szalárdi a kínálkozó lehetőségeket? Vajon csupán a Szakály Ferenc emlegette “Magyarország-ellenes transzszilvanizmusa” miatt? Az is említésre méltó, hogy míg Szalárdi hiába igyekezett támogatókat szerezni, addig Paskó Kristóf értéktelenebb “siralma”, valamint Biharpüspöki János verses históriája Várad elestéről (melynek egyetlen példánya a múlt század elején még megvolt a nagyenyedi református kollégium könyvtárában, aztán nyoma veszett) rekordidő alatt jelent meg.

Szalárdi Magyarország-ellenessége nem annyira egyértelmű, mint azt Szakály állítja. Egyik Telekihez írott leveléből (1664) az derül ki, hogy a törökpárti Szalárdi ekkor nem annyira Erdélyért, mint inkább a török ellen harcoló Magyarországért aggódott: “Úgy is van uram, mint kegyelmed írja, ez mostani állapot az szegény hazára nézve, bizony sokkal külömben vagyon, mint Bocskai, Bethlen és Rákóczi becses emlékezetű fejedelmek idejében volt. De ellenben az ott kinnvalóknak mostani állapotjokra nézve gondolván azt állíthatja, úgy tetszik, akárki is, soha oly megszomorított utolsó veszedelemhez közelebb nem forogtak.” Miért ír így Szalárdi, akinek példaképei épp az említett fejedelmek? Talán az “»impassibilité«, a szenvetlenség, az elfogulatlanság első magyar irodalmi képviselőjé”-re (Féja Géza), valamint “az elbeszélt eseményekkel való manipulálás »művészetét«” nem elsajátító Szalárdira (Szakály Ferenc) mégsem illenek minden fenntartás nélkül a fenti minősítések? Gyanút foghattunk már az 1646-os adománylevél esetében is, alkalmazkodókészségének pedig ékes bizonyítéka, hogy még példaképeit is képes éppen aktuális nézőpontból látni.

A kilencedik könyv Medgyesi Pál két prédikációját tartalmazza, melyekben Medgyesi azt a kilenc bűnből álló lajstromot állítja elénk, mely véleménye és a korabeli közgondolkodás szerint Izráel és természetesen Erdély pusztulásának is alapvető oka volt. “Izráel (és Erdély) – romlásának tehát sem több, sem kevesebb: kilenc bűn volt az oka. Éppen annyi, ahány Szalárdi János Siralmas krónikája fejezeteinek száma. [...] Túlzás nélkül mondhatjuk: ez nem lehet a véletlen játéka. Tudatos történetírói szerkesztésnek vagyunk tanúi” (Tarnóc Márton).

Medgyesi Újfalvi Imre “prognosztikonja” alapján jósolta-siratta sorozatos “Jajj”-aiban Erdély elkövetkezendő veszedelmét. Szalárdi is hitelt adott Újfalvi előrejelzéseinek, melyeket strófába szedve krónikája szövegébe iktatott. Ezek után nem csoda, ha irodalomtörténészeink furcsállották, hogy egy másik, korabeli nagyhatású látnok, Drabik Miklós próféciáiról egyetlen szava sincs Szalárdinak. Főként, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Drabik jóslatait az a Comenius adta ki, aki Medgyesi Pállal együtt Rákóczi Zsigmond belső köréhez tartozott Sárospatakon. E rejtélyes elhallgatásnak azonban véleményünk szerint egyszerű a magyarázata: miképp Comenius a Gentis felicitasban, akképp jóslataiban Drabik is lépten-nyomon II. Rákóczi György majdani magyar királyságáról jövendölt. Ezzel szemben, mint már említettük, Szalárdi a Rákóczi-ellenes körnek volt a tagja.

Szalárdi halála (1666 augusztus) után krónikájának kiadásra előkészített szövege a nagyenyedi kollégium tanárához, Nadányi Jánoshoz került: “Szegény Szalárdi János uram, úgy adta volt Nadányi uram kezébe, hogy őkegyelme is mutatná aziránt való jó akaratját a patrónusok szerzésében, az ő kegyelme halálával penig ezenben maradván, csak tenné bé a Collegium bibliotecájába addig, amíg Isten mutatna olyan patrónust, kinek munkája által terjedhetne világra” – írta Boldvai Márton Telekinek 1670-ben. Az eredeti kéziratról több másolat is készült a XVII–XVIII. században, aztán eltűnt. Állítólag a második világháború után valahol Felvidéken még látták. Néhány évvel ezelőtt egy személyes beszélgetés alkalmával Szakály Ferenc említette, hogy az autográf változat (szintén csak állítólag) a turócszentmártoni levéltárban található. Sajnos már neki sem volt alkalma megszerezni azt, így ő is a Kaprinai-gyűjteményben található másolat alapján készült Kemény Zsigmond-féle kiadás szerint dolgozott. Nemcsak a filológus, hanem a regényíró Kemény is felfigyelt rá, hisz a “szép személy” Tarnóczy Sára, Péchi Simon és a szombatosok tragikus történetét a Siralmas magyar krónikából merítette.