AZ ÍRÓK ÉS A HATALOM

Standeisky Éva könyve ürügyén a szerzővel

Gartner Éva beszélget*

S. É.: Kassák Lajos meghatározó személyiség az életemben. Második gimnazista voltam

– ez a hatvanas évek közepe táján volt –, amikor az iskola könyvtárában megláttam egy nagy alakú, illusztrált könyvet, melynek ez volt a címe: Szerelem, szerelem. Nagyon furcsa versek voltak benne, nem olyanok, melyeket addig olvastam. Ekkor figyeltem föl Kassák Lajosra, és amikor egyetemista lettem, kerültek kezembe igazán a könyvei. Már történészként tudtam meg azt, hogy Kassáknak szerepe volt az 1945 utáni irodalmi és művészeti életben. Magyar–történelem szakra szerettem volna jelentkezni, de ilyen párosítás abban az évben nem volt a budapesti egyetemen. Történelem–orosz szakra vettek fel, de azért becserkésztem magamnak az irodalmat: olyan munkahelyre kerültem, ahol az irodalom és a politika kapcsolatával foglalkozhattam. Ez a munkahely a Párttörténeti Intézet volt. ’71-ben fejeztem be az egyetemet, s az intézetben a koalíciós idôszak kultúrpolitikája lett a témám. A második világháborút közvetlenül követô években kezdeményezôkészség, hit és lelkesedés volt az emberekben. Azt gondolták, hogy a sok szörnyűség után valami újat lehet kezdeni. 1945 után Kassák Lajos és Kállai Ernô – aki nagyon ügyes művészetszervezô volt, és értett a képzôművészetek népszerűsítéséhez – kivitték a XX. századi nagy magyar festôk képeit a gyárakba, és tárlatvezetést tartottak a munkásoknak.

G. É.: Reprodukciókat vittek ki?

S. É.: Nem, az eredetieket. Akkor még olyanok voltak a viszonyok, hogy az eredeti képeket is ki lehetett vinni, és ôk voltak olyan vakmerôk, hogy ezt meg is merték tenni. Könyveket adtak ki és számolócédulán népszerűsítették a képzôművészetet. Az tetszett nekem igazán, hogy eltérôen attól, amiben én felnôttem, vagyis hogy minden államilag szabályozott, mindent felülrôl határoznak meg, volt egy olyan idôszak, amikor az emberek igazán tudtak lelkesedni, és ennek a lelkesedésnek eredménye is lett. Kassák Lajosnak nem csak a lelkesedése és az aktivitása fogott meg, hanem tartása is. A szocializmus híve volt, de hatalmi manipulációba bevonni nem lehetett. Kassák már Kun Bélával is összeveszett, amikor Kun a tanácsköztársaság idején kurzusművészetet akart csinálni, a realizmust, a közérthetô művészetet támogatta. Kassák keményen kiállt saját avantgárd művészete mellett, ami nem jelenti azt, hogy makacs, változásra képtelen ember lett volna, hiszen a harmincas években az ô művészete is átalakult: költészete klasszicizálódott. Mindig részt vett a közéletben, de soha nem lehetett karrierizmussal vagy valamilyen politikai cél kiszolgálásával vádolni. Kassákról több tanulmányt is írtam, persze ezt a szubjektív érdeklôdést össze kellett egyeztetni intézeti feladataimmal.

G. É.: A történész lehet szubjektív?

S. É.: Mindenki szubjektív egy kicsit, de a történésznek vigyáznia kell arra, hogy amit állít, forrásokkal támassza alá, és fôként megfelelô forráskritikát kell alkalmaznia. Ugyanakkor a társadalomtudományoknál nem lehet patikamérlegen kimérni az igazságot, ezért a történész személyisége valamilyen formában benne van abban, amit ír, fôként ha olyannal foglalkozik mint a politika, az ideológia és az irodalom összefüggése. Kassák 1945 utáni közéleti tevékenységét kutatva nem csupán a koalíciós idôszak pártjainak irodalompolitikáját dolgoztam fel, hanem a késôbbi idôszakokat is, amikor Kassák szembekerült a párttal, és kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából. Aztán írtam Kassák és Szabó Dezsô barátságáról is. Az 1910-es években leveleztek egymással. A XX. század végén nehéz elképzelni két ilyen egymástól eltérô személyiséget, ezért engem rendkívül foglalkoztatott a kapcsolatuk. A történelemben sem a csaták, az események érdekeltek...

G. É.: Hanem az emberek.

G. É.: Ezt olyan szépen mondja Ottlik: “ôk írtak a táblára, de ôk is törölték le”.

S. É.: Így van. Amikor kitört a forradalom, és eldördültek az elsô lövések, megrémültek. Sokan közülük összeomlottak, amikor hírek érkeztek arról, hogy emberek halnak meg az utcán. Az elsô megdöbbenés után próbáltak részt venni az eseményekben és alakítani szerették volna a forradalmat. Amikor elbukott a forradalom, és lefogták ôket, a történteket megint más irányban kellett végiggondolniuk. Ezt a krízisszituációt személyiségüktôl függôen különbözôféleképpen oldották meg. Visszatérve a forradalomhoz: elfelejtettem az elôbb mondani, hogy az is rendkívül érdekelt, milyen alkotások születnek forradalmi helyzetben. Itt elsôsorban a líra jöhet szóba vagy a publicisztika.

G. É.: A legnagyobb alkotások, például Illyés Gyula verse, az Egy mondat a zsarnokságról nem ekkor, hanem korábban születtek.

S. É.: Illyés verse csak a forradalom alatt jelenhetett meg, ekkor hatott. Kassáknak a Diktátor című verse is korábban keletkezett. De voltak, akik azokban a napokban is tudtak verset írni.

S. É.: Zelk Zoltán Feltámadás címmel írt prózaverset, Benjámin László költeményének Elesettek a címe. Ezek nem a forradalmi pátosz versei, mint 1848-ban, hanem a kétségbeesésé, mivel a részt vevők nem számítottak arra, hogy vér fog folyni. Engem az foglalkoztatott, hogyan vette át a tételes vallás szerepét egy másfajta hit, egy másfajta tételes vallás, kikbôl lettek elhajlók, “reformátorok”, akik...

G. É.: Nem fogadták el egyháznak a pártot.

S. É.: Amikor az “egyház” összeomlani látszott, sokan megijedtek, mert az írástudók többsége megreformált szocializmust akart. Nem a hitet akarták ôk elvetni, sôt még az “egyházat” sem, csak megreformálni szerették volna azt. Volt egy mögöttes félelem is: visszagondolva a Horthy-korszakra, nem kevesen voltak, akik úgy gondolták: a folyamat nem fog itt megállni, hanem elôjönnek jobboldali, szélsôjobboldali nézetek is, olyanok, melyeket elfojtottak, hiszen 1945 után a Horthy-korszak egyes bűneit – az antiszemitizmust, a zsidóüldözést – nem lehetett kibeszélni. Ezeket visszafojtották, s mindenre rátelepült egy másfajta ideológia.

G. É.: Én, ha visszagondolok a saját emlékeimre, nem éreztem tettenérhetônek azt a félelmet, hogy visszajön a Horthy-korszakból valami. Én a francia és minden forradalom velejárójának a félelmet éreztem, azt, hogy minden forradalomban van lincselés, van gyilkolás.

S. É.: Ha felidézed a Mindszenty-beszédet, emlékezhetsz arra, hogy mennyien félreértették azt, amit a hercegprímás mondott. Sokan azt hallották ki nyilatkozatából, hogy visszavonják az 1945-ös földosztást, visszaadják a gyárosoknak a gyárakat. Pedig Mindszenty beszédében ezekrôl szó sem esett. Mindenki azt gondolta bele Mindszenty szavaiba, amitôl ô maga is félt. És erre a legfőbb bizonyítékom, hogy a menekülôk, az emigrálók között például a társadalmon belüli számarányukhoz képest sokkal nagyobb százalékban voltak zsidók, s nem azért, mintha antiszemita kilengésekre került volna sor a forradalom alatt. 1956-nak éppen az az egyik sajátossága, hogy ilyen szempontból tiszta volt. Persze minden forradalomban elôfordul egy-két antiszemita falfirka, de a forradalom népszerveiben, a forradalmi bizottságokban, munkástanácsokban az antiszemitizmus nem kapott hangot, s pláne nyomdafestéket. Ennek ellenére zsigeri félelmek éledtek fel. Többekrôl is hallottam, hogy a Mindszenty-beszéd hatására hagyták el az országot. Mindszentynek persze komoly tábora volt, s november elején már lehetett látni, hogy sok párt van alakulóban, ezekrôl mostanság kezdenek írni a történészek – forrásuk olykor csak egy-egy röpirat, vagy kései visszaemlékezés. Ha akár egy-két héttel tovább tart a forradalom, a mára kimerevedett kép – tudniillik, hogy mindenki megreformált szocializmust akart –, nagyon hamar megváltozott volna.

G. É.: Könyvedben többször van szó arról, hogy sokkal inkább szenvedtek azok, akik korábban kommunisták voltak. A hatalom elsôsorban ôket akarta büntetni, szokás szerint a nyájtól elbitangoltakkal bánt szigorúbban.

S. É.: Az eretnek mindig veszélyesebb, mint a kívülálló.

G. É.: A hatalom az úgynevezett kommunista írókat akarta büntetni. Ők voltak az igazán megrendültek, nekik volt bűntudatuk, és amikor olvastam a peranyagot, a vádlott kommunista írók megszólalásait, melyeket idézel, az a kérdés fogalmazódott meg bennem: vajon melyik a rosszabb? Ha tényleg ôszintén megrendültek, vagy ha csak mutatták a megrendülést, hogy életben maradjanak? Nem tudom, melyik a szomorúbb.

S. É.: Mind a kettô, valóban. Nagyon sajnálom a börtönbe került kommunista írókat. Lakatos István, aki nem volt kommunista…

G. É.: Boldog ember volt, azt mondta.

G. É.: Úgy érzem, Zelk Zoltán igazán megrendült.

S. É.: Kevésbé érzem a megbánást Háy Gyulánál, Déry Tibornál pedig megjátszottságot érzek.

S. É.: Igen, de az “anyaszentegyház” most azt kívánta, hogy most hibának ismerje el azt, amit tett. Déry megtette ezt szóban, de ugyanúgy gondolkodott, mint a forradalom alatt. Déry cinikus, megkeseredett öregember lett. Neki eleve több ismerete volt a világról, mint társainak, s kevésbé volt naiv, mint ôk. Szerencsére az emberek 99%-a nem kerül olyan szélsôséges helyzetbe, hogy csak a rossz és a még rosszabb között választhat. A dilemma Déry számára ez volt: kitart-e elvei mellett, s akkor kap esetleg húsz évet, vagy megbánja nem létezô bűneit, és megússza jóval kevesebbel. Éppen az volt az ördögi, hogy állandóan éreztették vele, hogy minél inkább bűntudatot gyakorol, annál kisebb büntetésre számíthat.

G. É.: Szóba került, hogy Déryt halálra ítélik?

S. É.: Ez legenda.

G. É.: A népbírák közül többen életfogytiglant szántak neki.

S. É.: A népbírákat eleve úgy válogatták össze, hogy ne legyenek pártatlanok.

G. É.: Vida Ferenc, aki a Nagy Imre-per bírója is volt, hét vagy nyolc évet szánt adni.

S. É.: Végül megegyeztek kilenc évben. Az ítélet a pártvezetés utólagos bosszúja volt, mert Déry, a “kommunista író” lázadni mert a dogmák ellen.

G. É.: Nem volt az ítéletben antiszemitizmus? Mert akkor azt mondták, hogy tulajdonképpen zsidó írókat csuktak le.

S. É.: Bizonyítani a pártvezetés antiszemita indítékait nem tudom. Az úgynevezett “nagy íróperben”, melyben Déry az elsôrendű vádlott volt, valamennyien zsidó eredetűek voltak.

Kádárék a szerintük anarchista, polgári származású entellektüeleket akarták megbüntetni, akik – ôk úgy gondolták – csak befurakodtak a pártba, a munkásosztály pártjába, és fellázították a proletáriátust.

S. É.: Igen, ez számomra is szinte felfoghatatlan. Idézek a pártvezetőségi iratokból is, amelyekben Biszku elmondta, hogy az első fokú ítélet előtt leült, Nezvál Ferenc igazságügyminiszterrel tárgyalni, de már nem emlékszik pontosan, kinél hány évben állapodtak meg. Kádár János Obersovszkyt találta bűnösebbek: “Gáli, vagy hogy a fenébe hívják, azt hiszem, nem az volt ott a fő figura.”

G. É.: Ez ugyanazon az ülésen hangzik el, ahol azt mondják, hogy minden a törvényesség betartásával folyik.

G. É.: Borzasztóan irigyeltelek a könyvedért. Középiskolában tanítottam, most a rádióban dolgozom. Folyton az az érzésem, hogy minden munkám felszínes, mert ma veled beszélgetek, elôtte egy héttel valakivel mással. Megpróbálok mindent elolvasni, de semmiben sem tudok igazán elmélyedni. És sárga irigységgel olvastam, hogy éveket töltöttél kutatással és írással.

S. É.: Én nem vagyok ilyen jó véleménnyel részletekbe menô alaposságomról. Akármilyen sokat is foglalkozom egy témával, úgy érzem, csak a felszíni rétegekig jutok el. Minél mélyebbre megyek, annál inkább érzem, hogy csak egy részét fogtam meg a dolgoknak. Én meg a pedagógusokat irigylem. Azt gondolom, nincs fontosabb annál, mint egy fiatal embert megtanítani az életre. De ennél nehezebb sincsen. Tájékozódni, valahogy élni tudni. S ha megoldhatatlannak tűnô problémáik vannak, feszültségeik vannak, a művészet – a zene, a képzôművészet, az irodalom az –, ami átsegítheti ôket a nehézségeken. Engem a versek segítettek át. Kedvenc költôim Kassákon kívül Vörösmarty Mihály, Berzsenyi Dániel és Babits Mihály. A versek megnyugtatnak, oldják a feszültséget. De ugyanezt teszi egy Beethoven-szonáta vagy egy Schubert-trió meghallgatása, vagy egy kép szemlélése. Például Bosch Utolsó ítéletének egyik táblája a tölcsérszerű napfénykúppal, melybe a meghalt lelkek igyekeznek, vagy Grünewald feltámadt Krisztusa az izzó napkoronggal. A művészetek megértetése, megszerettetése sokkal fontosabb az életben, mint egy szakkönyv megírása.