FORGÁCH SIMON

(1669–1730)

Apja országbíró, nagyapja nádor volt. Gróf Forgách Simon Rajkán született. Bécsben nevelkedett, a császári seregben szolgált, 1701-ben már tábornok. 1704-ben azért küldték a kurucok táborába, hogy akadályozza meg a Habsburgok trónfosztását, s érje el, hogy a magyarok elismerjék Józsefet királyuknak. Feladatának teljesítését meg sem kísérelte, pedig Rákóczi később is úgy gondolta: “Ha akkor felfedte volna nekem szándékát, bennem is, a nemzetben is nagy hajlamot talált volna e terv pártolására” (Emlékiratok). A Forgáchról harmadik személyben szóló, de valószínűleg általa írt latin emlékirat szerint a császár és tanácsadói nem bíztak benne, “az udvar fogságra akarta vetni Forgáchot, ő azonban megszökött ez elől, s egyenesen Rákóczihoz menekült”.

Forgách nemcsak a bécsi udvarral, de kuruc környezetével is összekülönbözött. Bercsényivel – bár unokafivérek voltak – ki nem állhatták egymást. Az esztergomi ostrom idején ez a nézeteltérés nyílt ellenségeskedésig fajult. Rákóczi emlékezése szerint mindketten belebetegedtek egymás lejáratásába. Nem sokkal ezután, mivel a fejedelem azért küldte tárgyalni tábornokát Pozsonyba, hogy biztosítsa a városnak a szabad szüretelés jogát, ám Forgách megsarcolta a pozsonyiakat, Rákóczi letartóztatta Forgáchot, és a szabadságharc végéig Krasznahorka várában őriztette. A szatmári békekötés után Forgách is követte a fejedelmet Lengyelországba, majd Rodostóba, 1722-ben visszatért lengyel földre, és ott is halt meg.

Ahogy katonaként nem tudta érvényesíteni képességeit, íróként sem aratott igazán sikert, pedig tehetséges volt. 1705. évi Emlékiratában Zrínyi követője, amikor “az hadakozásrul s mostani operatiokrul” értekezik. Ő adta ki a II. Rákóczi Ferencnek dedikált Áfiumot Kolozsvárott 1705-ben. Fogságában írt Discursusaiban is “vitéz Zrínyi Miklós opinióját” ajánlja megfontolásra “az hadakozásrul”. A saját kezűleg lemásolt Áfiumot és Vitéz hadnagyot annyira becsben tartotta, hogy mindig “tarsolyában” volt. Thaly Kálmán még látta a múlt század végén “eredeti, aranyozott bőrkötésben a gróf unokájánál: […] gr. Forgách Aloyziánál Pozsonyban”. Négyesy óta többen is kutattak Forgách aranyozott kötésű Zrínyi-másolata után, de senki sem találta.

Ha csonkán is, előkerült viszont Forgáchnak a lengyelországi száműzetés idején készült életírása. Az Emlékiratoknak elnevezett írás (talán más címet kellene találni neki, hiszen már 1705-ben írt Forgách ilyen címmel egy hadtudományi traktátust) értelemszerűen Forgách szempontjából ismerteti a szabadságharc és a lengyelországi emigráció eseményeit, nézőpontja, akárcsak a Discursusok és főképp annak Az Austriai Házrul szóló fejezete, Rákóczi-párti, Habsburg-ellenes. “A herceget [Rákóczit] az Isten nagy bölcsességgel, körültekintéssel és józan ésszel ajándékozta meg” – jelenti ki Forgách, immár mindenkitől elhagyatva, lengyelországi magányában is. Forgách szerzőségét valószínűsíti a Zrínyi és Bethlen Miklós műveire való több utalás, a korábbi Forgách-írásokra jellemző tömör, exemplumokkal színesített stílus. Meghökkentő, hogy a szabadságharc kezdetének és Rákóczi Magyarországra jövetelének leírása mennyire emlékeztet a fejedelem Emlékirataira, s a herceg bécsújhelyi forgásának s az ellene szóló vádiratnak az ismertetése is összecseng a Vallomásokkal. Várady Sternberg János azt gyanítja, hogy Forgách olvashatta Rákóczi műveinek vázlatait, vagy legalábbis beszélgethetett róluk a fejedelemmel.

Az Áfiumhoz írt előszó szerint Forgách azért adja ki Zrínyi művét, mert “oly nyomorult sorsra jutott a szegény árva magyar nemzet, hogy senki a […] hadi disciplináról nem is gondolkodhatott, sőt arról álmodozni sem mérészlett”, s mert van “kinek dedicálni ezen Vitézségre való jó tanácsú munkát”, Rákóczi személyében. Az oráció ezzel az előszóval 1705-ben egyszerre szól az osztrákok ellen küzdő magyarok biztatásaként és a thökölyánus törökpártiak ellen. Sajnos a fejedelmen kívül aligha akadt más, aki Zrínyi Forgách közvetítette üzenetét megértette.

Csillag István