FALUDI FERENC

(1704–1779)

1779. december 18-án a Vas megyei Rohonc (a burgenlandi Rechnitz) szegényházában meghalt egy öreg szerzetes. Némi aprópénz, olcsó szentképek, könyveinek szerzői példányai maradtak utána. A megboldogult jezsuita egykor jobb időket élt: a római Szent Péter-bazilika magyar gyóntatója volt 1741 és 1745 között. Az Urbs Tiberis-túlparti szívében, az egyházalapító Szent Péter sírjától nem messze, a Piazza Scossacavallin, a Palazzo dei Penitenzieriben, a Gyóntatók Palotájában lakott. Alighanem cellában itt is, de – felteszem – nem rohonci viszonyok között. Jártam egyszer a római magyar jezsuitáknál: rendjük történetének kiváló szakértőivel cserélhettem eszmét. Éles emlékeim: tisztes szerénység, kitűnő könyvtár, a legjobb munkafeltételeket biztosító komfort a mikrohullámú sütőtől a szövegszerkesztőig, és még veteményes ágyás is annak, aki bajlódni szeret vele. Az egyik atya Szegeden volt teológushallgató; a Gianicolo tövében gyönyörű paprikatöveket nevelt. Valahogy így, ilyen körülmények közé képzelem – mutatis mutandis – Faludi Ferenc római éveit. Faludi a magyar fővárosban is szolgált. Aki átmegy a metróval a Duna alatt a pesti Országház mellől a budai oldalra, a Batthyány téren szép, kéttornyú barokk templomot talál: ennek a XVIII. század közepén épült vízivárosi Szent Anna plébániatemplomnak az elődjében volt pályakezdő pap, német hitszónok Faludi 1734-ben. A templomhoz tapasztott épület falán 1942-től megtekinthetni a rá emlékeztető márványtáblát.

Hogy a Batthyány grófok tiszttartójának fia, a Németújvárott (Güssingben) született Faludi Ferenc mindjárt német áldozópapként kezdhette pályáját, tehetségének és jó jezsuita iskoláinak volt köszönhető. Tizenhat évesen lépett a rendbe, és 1773. évi feloszlatásáig szolgálta fegyelmezetten, bárhová “vezényelték”. Kőszegi, soproni, gráci, bécsi tanulmányok után volt tanár Pozsonyban, Pécsett, Linzben, Bécsben, gyóntató Rómában, teológiaprofesszor Nagyszombatban, tanított természettudományi tárgyakat és jogtudományt, igazgatott nyomdát, rendházat, kollégiumot, könyvtárat, s könyvvizsgálóként vállalta a Magyarországra behozott könyvek többnyire “liberális” minősítését. A német mellett latinban, olaszban, franciában volt perfekt, a spanyollal, portugállal is elboldogult; nyelvek és országok új közegében otthonosan mozgott, az irodalmi nyelvhez helyben hozzátanulta az utca és a vidék nyelvét: belehallgatott az egyszerű emberek beszélgetéseibe, közmondásokat gyűjtött, jegyzetelte, rendbe állította Zrínyi verseinek érdekes szókapcsolatait, kifejezéseit. Mindenféle anyaggyűjtést, többnyelvű feljegyzéseket tartalmazó Omniariuma egyik lapján így emlékszik vissza németújvári szánkázására: “La mia slittada in Gyssing.” Most olaszul tanul, olaszul mondja hát a szánkázást, és az idegen közegben németül nevezi meg szülőhelyét, Güssing-Németújvárt.

Pázmány óta Faludi a legtekintélyesebb, a legnagyobb hírre jutott magyar egyházi író, anélkül, hogy hagyományos értelemben “egyházias” lenne. Személyiségét, életszemléletét vonzó hitellel XX. századi magyar katolikus író, Rónay György rajzolta meg, még az úgynevezett ötvenes években, amikor menedék lehetett a Faludi-féle okos állhatatosság. “A világban élő keresztényhez szól, és sosem volt eszménye az a remete, akit egyik szép verse szólaltat meg.” Alteregójának, “eszményi bölcs emberének”, Eusebiusnak a felfogását vallja: ne “remetebarlangokat keressünk magunknak”, hanem kedveljük “az emberi társaságot és nyájaskodást”, amit “a kötelesség, udvariasság, illendőség, emberség megkíván”. Faludinak “láthatólag nem eszményképei a magukat másokért föláldozó s elégető szentek”, az ő Eusebiusa “öszve tudta békéltetni az úri nemes magaviselést a keresztényi kötelességgel”. Műveiben a “nemes ember”, “nemes asszony”, “nemes úrfi” sorra megkapják “a mértékletesen javalló feleletet arra, amitől a XVII. század szigorúbb lelki írói, egy Ágoston Péter vagy Tarnóczy István még óva intették volna lelki üdvössége érdekében a keresztény hívőt”. Faludi nemes ifja “elsősorban arra készül, hogy a világban derekasan helyt tudjon állni […]; a világ dolgai közepett éljen keresztény módra, erényesen, szentül”. Ilyen értelemben “ennek a keresztény humanizmusnak a bölcse és tanítója” Faludi Ferenc (Vigilia, 1954).

Faludi életvitele, rendi és társadalmi kontextusa, műveltségének tágassága, ízlése adekvát volt ezzel az aktív keresztény humanizmussal. Idézzünk az Omniariumból még egy bejegyzést: “Le trombe organo […] in Mondragone non lontano dalla Rufinella” – Vízi orgonák Mondragonéban, nem messze Rufinellától. “Mondragone és Rufinella Frascatinak, a leghíresebb, pompás ború és pompás kilátású Róma környéki nyaralóhelynek két igen előkelő villája” – mutat rá Szauder József. Rufinella “a római jezsuiták megszokott nyaralóhelye” volt, szalonjaiban és termeiben XVII. századi freskók, szökőkút-játékai is úgy elhíresítették, mint később Tivolit. Faludi “mint magas állású jezsuita”, ide volt bejáratos a Collegio Romano nevezetes tanáraival: Cordarával (akinek Caesar-drámáját le is fordította), Nocettivel, a horvát Boskovichcsal (ő egyik latin versében szerepel), Lagomarsinivel együtt. Innen már csak egy lépés a kor legtekintélyesebb olasz akadémiai mozgalmának tagságát, az Árkádiáét elnyerni. A Szauder házaspár Faludi-kutatásainak szép jutalma volt, amikor a kedves Mária asszony férjének római professzorsága idején rátalált Faludi árkádista voltának dokumentumára. (Faludi legkorábban 1743-ban lett arcas, és a Kárpátokra utaló “Carpato Dindimeo” nevet viselte.) “A rufinellai, a Mondragone-beli élmény magas rendű művészeti benyomásokkal egészülhetett ki”: az Omniarium “Masucci pittoré”-ja ismert oltárképfestő a XVIII. századi Rómában, a “Cavaraggio Madonna” utalás is önmagáért beszél. “A Cavaraggio-adat fontosságát” Szauder szerint “csak a Goldoniról szólóké múlják felül”; hiszen a legdivatosabb olasz komédiaírót olvasni, jegyzetelni együttmozgás volt Nyugat-Európa irodalmi ízlésével.

“Vas vármegye füstöt vetett, füstölög” – idéz valahonnan Zrínyi Miklós egy szép, allite-

ráló szólást Mátyás-tanulmányában. Füst akkor szállt fel választott költő születését hirdetve Vas megyében, amikor Berzsenyi, Faludi Ferenc és Weöres Sándor világra jött. Weöresnek perdöntő véleménye van Faludiról; ő nem Bessenyeiben, hanem a költő Faludiban látja az ún. régit követő új magyar irodalom iniciátorát: “Sok prózát írt és fordított, de igazi eredménye kis füzetnyi verse, mindössze negyvenhárom. Vele végződik a nehézkes, nemes, régi magyar költészet, és vele kezdődik a hajlékony, civilizált, új hangzás. Minden későbbi magyar verselés az ő közvetett, öntudatlan neveltje, napjainkig. Súlyban, erőben, kőszerű szilárdságban tán többet ért a régi; de a korigény megváltozott, szeszélyesebb és állhatatlanabb lett, és e folyton mindenhez és önmagához is hűtlen európaiság felé Faludi nyitott ajtót. […] Legelső, sorsdöntően Európába vezérlőnk Faludi. […] Ő az ódon és az új poézis határőre, fél lábbal még az ódonságban.”

Minőségi ódonságról van szó. Faludi kiváló ismerője Zrínyi költészetének. (Talán a Zrínyi Miklós baráti ajándékaként már 1651 nyarán Batthyány Ádámhoz került Syrena-kötet járt kezében, felmenői, esetleg atyja révén.) Hogy a szultán lovának II. énekbeli leírását Faludi fordításprózája többször hasznosította, arra már Szauder célzott (1941, 8). Faludi közmondás-gyűjteménye és a Szépen öszveillő vezetékszók Zrínyi-helyeit A lírikus Zrínyiben soroltuk fel.* Az eposzból szemelt, többnyire travesztált párhuzamokat hadd említsem futólag most is. Faludi Nádasdy-ódájának két sorát (“Újítsuk rajtok sebeket, / Rágjuk apróra szíveket”) korábbi kiadók (Révai, Batsányi) sorra megigazították, rágjuk helyett vágjuk-ra szelídítették a “kannibáli buzdítást”, mígnem a Négyesyt követő 1985. évi kiadás visszaállította. Erre is Zrínyi eposza ösztönözte Faludit (“Arszlán haláláért eleven szüvedet / Kevés leszen rágnom”, VII, 73). A Szakácsének apró igéi, az öl, vág, bont ugyancsak Zrínyiből kerültek Faludi szakácsportréjába (Mehmet áll így bosszút halálos sebet kapott fiáért: “Bont, tör, […] Öl, vág, ront és szaggat”, III, 78–79). A legmerészebb travesztáció a csingolódik átplántálása a Tündérkertbe. A szerelmes Delimán és Cumilla első és utolsó coitióját (“öszvejüvését”), az egybefonódó, érzéki öszvecsingolódást (“Venus triumfusát”!) Faludi a kerti vetemény répafiúval és reteklánynyal képzeli el: “Répa, retek csingolódnak, / Tök és dinnye hasán jár, / Az ugorkák forgolódnak, / Ki-ki mohón lejtőt vár.”

Az istenes agglegény-költők, Beniczky Péter és Koháry István nem írtak szerelmes verseket. Beniczky évszakverse legfeljebb addig megy el, hogy “bús aggodalom” szállott szívére, de hogy miért, azt már Echótól kell megkérdeznünk. A tetten ért imitációk persze szerelmes Zrínyi-vers, a Fantasia poetica követőjére vallanak; a szerelem bántotta hát mégis a tartózkodó Beniczky kapitányt. Az összefüggést Faludi is felismerte, az Erdővel ugyanazt a helyet imitálja, mint Beniczky, a Fantasia poetica első madrigálstrófáját:

Én pedig mint bolond, mint esti denevér,

Járom az erdőket, mert az nagy bánat vér. [Zrínyi]

Elment hó, víz, mocsok,

S fülemüle csacsog,

Echót pökdös denevér,

Az kert virágokkal,

Minden bánatot elvér. [Beniczky]

Ide semmi gond nem fér,

Itt találja nyugodalmát,

Akit bú és bánat vér. [Faludi]

Beniczkyhez képest Faludi annyira szókimondó, hogy szerelmi helyzeteket, jeleneteket konstruál, és erotikája sem csak a kárhoztatáshoz felhasznált kellék. Vargha Balázs szerint “a könnyűvérű szoknyapecér” Amade László és gráci iskolatársa, “a kétéves próbaidőt betöltött jezsuitajelölt” annyira hasonlóan verselt, hogy akár “ki is cserélhették volna egyik-másik költeményüket”. Fontosabb ennél, hogy van köztük tematikai párhuzam is. Faluditól Vargha az Addiót említi. Én a Kisztő énekből emelem ki a női test szépségét leíró strófát:

Alabastrum fejér nyaka,

Piros rózsát nyit ajaka,

Sima márvány picin álla,

Tiszta hónál tisztább válla […]

Faludi a magyar barokk költészetnek egy halott hölgyhöz címzett legkülönösebb szerelmes siratóversében találhatta ehhez az előképet; a feleségéről írta Zrínyi Miklós:

Érdemlette, szépen szólló kláris szája,

Két fekete szeme, aranyas szép haja,

Alabastrum mellye és márvány ajaka […]

Euridice! Eszemben ha jün szép szájad,

Két fekete szemed, aranyos szép hajad,

Két domboru mellyed és szép márvány állad,

Fejér sima hasad, két szép gyönge lábad…

Az Euridicét Orfeusként élővé éneklő Zrínyi férfias erotikáját Faludi “abbé” ha nem is vehette át, a “Sima márvány picin álla, / Tiszta hónál tisztább válla” mégis merészség volt tőle. Beniczky papcenzora még a “csók”-ot is törölte a kéziratból. De versbe merte venni Faludi a szerelmi féltékenykedést, a csókra kebelébe ragadó Szerencsét, az egymást ölbe kapó tüskés táncospárt, a keblüket kitáró rózsákat, Phyllis és Tityrus szerelmi pletykáit, a nimfákat megmarkolászó Satyrusokat, a társkeresők “duettóját”, a szívrabló Ámornak a dévaj Phyllisszel játszott bájos szív-kirakodóvásárát, az “apadt mellét” kifeszítő, “farát ékesítő”, “nősztön nősző” vén kurtizánt és így tovább.

Faludi utolsó kéziratos versfüzete 1777 és 1779 között készült: világi dalokkal kezdődik, alkalmi és vegyes költeményekkel, eklogákkal folytatódik, és vallásos énekekkel fejeződik be. Ezt a szombathelyi “textológiai testamentumot” azonban 1900. évi kritikai igényű kiadásában Négyesy László nem követte híven; ő a vallásos énekeket a világi és alkalmi darabok közé tette. Pedig Zrínyi Feszület-himnusza is lírai versei végére került (a Peroratio már a Syrena-kötet lezárása); Faludi mintha ebben is őt venné mintául. Érdekes a versek számaránya: a 21 világi darab az alkalmi versekkel (8) és az eklogákkal (6) – amelyek sorozata még csonka is maradt – többszörösen meghaladja a többit. Ez megint a Syrena arányaira emlékeztet. Ilyen arányokat talán egyetlen megkomponált magyar versgyűjtemény sem mutat a Zrínyié és Beniczkyé óta eltelt száz-százhúsz évben.

Faludi világias rokokó dalköltészete már nem Balassi és Rimay kezdeményezéseivel, hanem a lírikus Zrínyivel és az őt folytató Esterházy Pál költészetével tart rokonságot. Faludi összegez, kiteljesít, újat kezdeményez. Könnyed, dalszerű, tökéllyel ritmizált, karcsú kompozíciókba rendezett verseket ír. A XVIII. század végén már nyomtatásban is eleven erő volt. Révai Miklós 1786–87-ben két kiadásban is megjelentette költeményes maradványait, 1824-ben a száműzött Batsányi rendezett sajtó alá új Faludi-kötetet. Horváth János azzal magyarázza költői sikerének titkát és diadalmas utóéletét: a régi és a népnyelvi elemeket úgy asszimilálta, hogy “csaknem azon a fokon áll már, amelyre az irodalmi népiesség virágkorában Arany Jánossal érkezett el igazán”. Eklogái rafinált rusztikus báját, kifogyhatatlan stilizáló nyelvi ötletességét Nagyszalonta valóban elirigyelhetné Németújvártól. Horváth szerint leginkább Faludi “versmondattana ér el többször oly tökéletességet, ami Aranyra emlékeztet: »Száz ostorpattanás hallik a völgyekben, / Száz vig kürtölések legelő hegyekben, / A felelő ekhó felkapja, duplázza, / Csak az egy irígység kaján fejét rázza!« (Ecloga prima).” Közbevetem: a dupláz megint Zrínyi szerette szó: Cumilla s Delimán “duplázzák csókokat egymás szája körül”; az Ecloga sexta “Métely juhnak, dér virágnak” típusú felsorolásai pedig A vadász és Echo canzonettabetétjét követik. Amit Weöres Sándor úgy lát, hogy Faludi “az ódon és az új poézis határőre, fél lábbal még az ódonságban”, azt Horváth hasonlóképpen magyarázza: “a hagyományos ízlés két rendbeli követelményét elégítette ki egyszerre: hű maradt a megszokotthoz, sőt annak lényegét pregnánsabban képezte ki (innen régiség-látszata), de formailag felfrissítette”.

Faludi atyánk boldognak mondta magát a versírásban (A hajnal); mi a verseket olvasva vagyunk boldogok. Nem görcsös igyekezet, nem teljesítés kell hozzá, hanem önfeledtség. Adjuk át magunkat ennek a kedves, köpcös, húsos arcú, ritkás hajú, nyájas poétának:

A sötét gondokat magos szegre tenni,

Feladott étkekbül jóizüen enni,

Enni, meg nem csömörleni,

Közbe vigan beszélleni,

Friss borokat inni,

A vizet dicsirni.

Eszem-iszom után könyökére dülni,

Egy fél órácskáig álomba merülni;

Könnyü testtel felserkenni,

Holmi dolgán általmenni,

Nagy labdát ugratni,

Játékkal mulatni.

(Tavasz)

Ilyen életfilozófiát követ az egyik portrévers, a Szakácsének hőse is: “A szakácsnak jól van dolga, / Télen, nyáran könnyen él. / Úr a szakács és nem szolga, / Mikor tetszik, akkor kél.” De ha felkelt, akkor aztán öl, vág, túr, gyúr, s már rendben is szép ebédje: “Fogoly, vadkan, fácánkák, / Tornyos, lapos tortátája, / Pástétom és marcipán, / Mesterséges pogácsája / Megvan nemes asztalán.” Hát mit tenne: “szunnyadozik, / Pipál, kártyáz, eltréfál”. A barokk hősi korszaka a marciális várkapitányokat becsülte. Most a kisember, a konyha kiskirálya maga-

sodik hőssé: “Úr a szakács és nem szolga, / konyhájában kiskirály”. Koronája valami “hálósüveg”-féle: “Uri módon teszi fel, / Kis rojtocska a tetején, / A szakácsnak több nem kell.” Mikes Kelemen elképzelt káposzta-hegyecskéjének ezüstfehér tejfelfedele ilyen tartozék a főfogáson. Minden kedvesen apró, elmetélt, szétporciózott ebben a konyhavárban: a potrohos kapitány köténypáncélban, hármas bontókéssel az oldalán “rakogat”, tesz-vesz a “császármadárkák”, “fácánkák”, “tornyos, lapos tortáták”, “mesterséges pogácsák” között, s elfogyasztási hadrendbe állítja a marcipánvitézeket.

A tücsök “szinte csak az harmattal él” – tájékoztat Apáczai enciklopédiája. A remete sem eszik többet: őnála “édes iz / Egy marok fűgyökér, egy ital forrásviz”. Nem “kisztik” torkát tobzódók “felkészült jóllakási, / A borral töltöző iszákok tombolási”. A remete a Szakácsének párdarabja: épp oly öntudatos, megelégedett a “kemény kősziklák kietlen kebelében”, mint szakácsunk a konyha komfortjában. Vadon erdők közt találja kedvét; együgyű, boldog biztonsága rendíthetetlen; Faludi Ferenc kedves, frivol rímmel jutalmazza vállalt helytállását: “A lelkem öltözik, reméllem, fényességbe, / A csontom itt hever, mig társul megyen égbe, / Egy buzgó gondolat engem itt temete; / Ha kérdik, ki valék: – egy szegény remete!”

Világi dalai közül a Tündérkert és Az erdő különös remeklés, a Faludi-vers jellege ezekkel igazán jól leírható. A Tündérkert bravúros álomvízió: a kerti virágok és vetemények álomként elképzelt vigadozását festi a barokk elhitetés leleményes működtetésével, aprólékossággal, kellemmel, bájjal. Úgy értendő az aprólékosság, hogy a hitelesség fikarcnyi lehetősége sem marad kihasználatlanul. A rózsa festőfűvel kendőzi (kozmetikázza, festi) magát; a tüskebokor a szúrós egressel elegyedik táncba; a kerekded-potrohos tök és dinnye – hiszen se kezük, se lábuk – “hasán jár”, úgy táncol; a karcsúbb uborkák csak forgolódnak, s mohón várják, hogy valamely lejtőn gyorsabban gurulhassanak (Majzer Mónika szerint egyszerűen a lejtő nevű lassú magyar táncot várják); a karóra felfuttatott borsók “poznájakkal” kergetik a mentafüvet, s meg is lövöldözik Mentát a zöld magokkal, és ezen a másik hüvelyes had, a baboké nevet nagyot; a káposzták már otthon levették “redős nagy szoknyájokat”, hogy kényelmesebben rophassák a táncot. “A nárcissus hyacinttal, / Ruta, kapor, pipacs, mák, / Majorán a rozmarinnal / Bársonyvirág, violák // Egymás derekába kapnak, / Megforgatják társakat; / A többinek példát adnak, / Kik kéméllik talpakat. […] // Tüskebokor az egressel / Nagy nehezen táncra kélt, / Távul jártak két lépéssel, / Egyik a másiktul félt. // Egyszer-egyszer ölbe kapván / Megvérezték magokat, / Az útifű tapogatván / Meggyógyittá azokat. // A kalapos gomba magán / Vezet sok pór sereget, / Forgolódik virgonc talpán, / Hippet, hoppot emleget. // Répa, retek csingolódnak, / Tök és dinnye hasán jár, / Az ugorkák forgolódnak, / Ki-ki mohón lejtőt vár.” A hitelesítésnek ez a hétköznapi rétege mitológiai-költői hitelességgel: a barokkban oly népszerű metamorfózis-képzetekkel párosul. Ovidius Metamorphosese szerint Ganymedes változott jácinttá, Adonis anemonává, s Cyparissus, Menta (“Pluto szolgálója”) és Narcissus is nevet adott egy-egy növénynek-virágnak. (Adonis és Menta átváltozásához Faludi szombathelyi versfüzetében latin jegyzeteket illeszt: “vide fabulam” – lásd a mitológiai mesét!) Az “Egy szép virág a kökörcsén” Adonis metamorfózisára céloz, belőle lett anemona silvestris, fehérvirágú erdei kökörcsin: “Egy szép virág a kökörcsén, / Néha hires gyermek vólt, / Elájulván, el is esvén / A lejtő közt majd megholt. // Eztet Venus elragadta, / Csak ő tudja, hová lett, / Talán orvosának adta, / Egyszer már feléledett.” A “Mély álmambul felserkentem” versindítás a vers beszélőjének a reggeli virágoskertben tett sétájával folytatódik (“Egy virágos kertnek mentem”), s erről a kertről mondja a “csudát”, beszéli el a virágok és vetemények táncos vigadozását. “De keveset mulathattak, / Rut forgószél indula, / A többivel elszaladtak, – / Csak álom volt, elmúla” – fejeződik be a Tündérkert. Eszerint akár két álomrétegről is szó lehet: az egyik az, amelyikből a beszélő felébred, a másik az, amelyiket a tündérkertben járva él át. Vagy élnek át a virágok. Az első három versszakot értelmezhetjük úgy is: a Tündérkert a versindításban exponált álmot idézi. Akárhogy is van, Faludi hihetetlent hihetővé tevő mutatványa ezzel a talányossággal még emlékezetesebb. A könnyed táncritmus adekvát ritmikai formát ad a versnek, s nagyban elősegítette népszerűségét és imitálhatóságát.** A két-két nyolcas és hetes sor strófánkénti keresztrímes váltakoztatása – pedig milyen régi, még középkori himnusz-ritmusképlet – a barokk jobbára nehéz és monoton megoldásaihoz képest újszerű.

Faludi két világban él, mert kettőt ismer. Egyfelől a társadalomban és társaságaiban otthonos “udvari ember” alkalmazkodó életét éli, s ennek barokk változatát álmodja: a galantériás, idilli, harmonikus helyzeteket. Másrészt a köznapok érdességének, nyersebb naturalizmusának érzékelője, de ezeknek verseiben nincsen égi mása. Vessük össze a Kisztő és Felelő ének arisztokratikus párvers-portréját a Szerencse allegorikus és a Nincsen neve valóságos nőalakjának alantas vonásaival. A végletek között ott a csábító szépség, amelyet meg lehet szólni: “Visszált hajak, majmos orcák, / Kikben csak a festék szép” (A tavasz); “Ez kendőzik, fürtöt visszál, / Sokszor tükörihez fut” (Phyllis). Faludi finomultabb látásmódját a Tündérkert álomvilága, a naturálisat az Erdő emberiesített tájképe s hétköznapi mitológiája rajzolja ki. Az erdő nimfái és szatírjai olyanok, mint az ember. Amikor Faunus felkel, nyújtózik, vakaródzik, harákol és nagyot köp: “rút torháját kiveti”. (Az Értelmező Szótár példamondata valamelyik naturalista Móricz-műből való, s éppen a mi Faunusunkra áll: “Egy nagy turhát köpött, ennyi volt a reggeli tisztálkodása”, VI, 845.) A duhaj szatírok koslatnak a nimfák után: “Akit benne feltalálnak, / Tenyerekkel megszegik”; azaz megveregetik gömbölydedségeiket. Akárcsak az

Erdő emberei, a hajtók és a pásztorok: ők is felbecsülik a nimfa- és Driades-kínálatot, valóságos táncot járnak velük. Még mintha csingolódnának is: “Dryadesek pásztorokkal / Himbáltatják magokat”, ám ez inkább csak táncos himbálódzás, legfeljebb hinta-palinta egy hajlós faágon. Az Erdő “emberiesítése” azzal lesz teljes, hogy míg a Tündérkertben az álom a valósággal szembesül (“Csak álom volt, elmula”), addig itt a valóságos erdő (az élő természet) a létező várossal (a csinált élettérrel) kerül szembe: “Igy járják az erdő dolgát, / Ide semmi gond nem fér, / Itt találja nyugodalmát, / Akit bú és bánat vér. // Isten hozzád, váras, azért / Bóldog aki ide tér, / Mulatságért, vig áráért / Senki vámat itt nem kér.” Faludi világéletében városlakó volt: Kőszegről az Írottkő erdeibe, Róma kőházai közül Frascati zöldjébe, az erdők “sétáló palotájába” vágyott megpihenni. A természetben való otthonlétel szép szimfóniája az Erdő. Róma szökőkútjait, píneáit muzsikálják majd így körül, amilyen áhítattal Faludi bontja ki a mitológiából a “szép zölddel béborúlt”, nyers illatú rengeteget.

A pipárul “olasz formára” írt “sonetto” a magyarországi szonett-próbálkozások után (van közöttük német és francia nyelvű is) az első épkézláb kísérlet. Turóczi-Trostler József impozáns hátteret festett “a legvirtuózabb román forma” varázsán töprengő Faludi sonettója mögé, a nagy európai “szonettjárványoktól” a “dohányversek”, “pipadalok” divatozásáig (egy XVII. századi pipadalt J. S. Bach muzsikája halhatatlanított). Magyar földön ezek ismeretlenek voltak, csak a tubák passziója volt ismert. Rákóczi, Mikes, Bercsényi vagy Buga Jakab közkuruc mind megszállott dohányosok. Rodostó hajnali miséi után – mint Mikes utal rá – a bujdosók a Szent Tubáknak áldoznak közös dohányzással a fejedelem fogadótermében. Kiss István velencei megfigyelése: az olasz lekukorodó még nagydolga végzése közben is tubákolgat. Hermányi Dienes szerint azzal is civilizálni kell a XVIII. századi Erdélyt, hogy a pipások nem köphetnek a földre. A pipás helyzetébe való belehelyezkedés szinte bensőséges örömű; egyszersmind a gyóntató leckéje:

Hiv társam, dohányos börböncém,

Te tisztitod fejemet,

Te enyhited mellyemet.

Füstecskéd kereng, forog, játszik,

És megvallom, vigasztal,

De alig tünik, s már nem is látszik,

Azért engem meg is csal.

Sőt nem csal, leckét ád elmémnek,

Mert így lész vége életemnek,

Mint a füst oszlik hirtelenül,

Ugy magad is, fontold meg,

Elcseppensz egykor véletlenül!

Kis nyurga füst virágzik hold előtt.

Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok,

elszállok, mint a köznapi bajok –

Elszállok, el, de a lágy remegés

az életért, világot ringat és

A pipa után lássuk a másik p betűs passziót: a politikát. A politia és a politicus Szenczi Molnár és Pápai Páriz szótárban még ’község, városi rend’, ’városi rendhez és igazgatáshoz való’ jelentéssel szerepel. A Faludinak tulajdonított Újdonat új policia címe az ő szóhasználatára vall (ÖPM, I, 1991, 219), és többször szerepel nála a policia mellett a politica is. (A policia viselkedés formát, pallérosodást jelent; ilyen értelemben használja pl. Amade Antal.) A policia-vers a mindenkori politikai, emberi képmutatás, a teliszájú populáris ígérgetés szatírája a tetszés szerint helyettesíthető ü ü ü, Trala trilom tralala ismétlődő vaksorokkal. Hogy Faludi mit ért a policia-politikán (mintegy lendítve a jelentést a mai értelem felé: ’közügyformálás’), azt világosan megmondja a Nemes úrfi befejezésében (Mostani világ). Ez a “mostani” világ a régi: a “fenekével felfordult”, aminek kaotikusságát a magyar régiségben is külön verstípus panaszolja.

A két remete, Critillus és Andrenius Chiron Centaurusszal együtt ravasz rókák hátán nyomakodó sereget lát: “Mind azon agyafúrt lator politicusból áll, mely a mostani világ szokása szerint ezer mesterséggel forgolódik. Nem jár a csapásban, kerüli az igyenes közönséges ösvényt, minden lépése hamis, csavarog, hogy nyoma ne lássék; födi, rejti minden dolgát, hogy rajta ne kapják; tűledtűl hozzádra vetemedik, színét, szavát változtatja, más a cselekedete; ajánlása árulás, hízelkedése megkerülés; amikor igér, nem ád, amikor felbiztat, elhágy” (I, 1991, 290). Faludinak volt annyi esze, hogy nem hagyta veszteg heverni ezt a kitűnő vers-nyersanyagot, ezúttal Graciántól s nem “Dorell Josef”-től fordított prózájában. A Nemes úrfi tehát európai politikai tapasztalatokat közvetít, amit az ötletekkel teli parafrázis, az Újdonat új policia “cenzúrabiztosan”, a vers terjedőbb műfajával közvetít. Faludi, a magyar “El Criticón”, a politikai viszonyok kritikusa, s talán a maga szerzőségét is szándékosan hagyta homályban. Néhány éve egy fiatal költő kérésemre kitöltötte értelmes szavakkal a vaksorokat. Érdekes megoldásokra jutott; lásd az Amade-esszében. Tetszett az Újdonat új policia egy régi fiatal költőnek is: az ifjú Dugonics, aki majd sok Faludi-verset átír a Jólánkában, feljegyezte, vagy maga állította elő egy változatát. (OSZK Q. H. 235.) A legelállóbb azonban az eredeti lettrikus forma: de csak akkor aktuális, amikor két választás között vagyunk Magyarországon.

Újszerűen hatnak Faludi vallásos énekei is. Keveset írt, és mind rövid darab. A hat istenes vers sorrendje magyaros: Szent István királyhoz, Szent Imre hercegrül, Az Úr Jézushoz, A feszülethez, A Szűz Máriához, Szent Emidhez. A lefejezett Emidius (Emidio di Ascoli Piceno, megh. 303) nálunk kevéssé ismert: földrengéskor imádkoztak hozzá az olaszok; mint Faludi is mondja: “A föld indulástul ment”, “Föld rémülvén oltalmunk”. A vallásos versek közül Az Úr Jézushoz kapott megkülönböztetett figyelmet, s joggal. 110 évvel ezelőtt tudós jezsuita tanár, Drebitka Ferenc írt róla mintaszerű összehasonlító tanulmányt. Az Úr Jézushoz ősszövege a Xavéri Szent Ferenc nevéhez kötött spanyol–portugál szonett 1546 körül, amely latinul lett népszerű. Latin prózában s versben a mi Nádasi Jánosunk is közölte, majd Náray György csinált belőle verses magyar fordítást (1695). Világirodalmi karrierje – mint Drebitka antológiája szemlélteti – Angelus Silesiustól és Drydentől Pope és Longfellow átdolgozásaiig terjed. Szörényi László szerint Az Úr Jézushoz “a megszólított Üdvözítő” és “a hívő költő egymásra vonatkoztatott miniatűr portréja. […] Az összhatás Isten és Ember szétválaszthatatlan szeretetkapcsolatának érzékeltetése.” A Faludi-változat zárlata a magyar költői hagyományt idézi.

A “vigan ontom véremet”, és a “Vigan néked én Istenem” Farkasics esküjére (V, 40) és a Peroratio befejezésére emlékeztet Zrínyiből: “Ha vigan nem ontom, a’ hol köll, véremet”; “Vigan burittatom hazám hamujával”. Itt haza és halni kész hőse közötti a “szétválaszthatatlan szeretetkapcsolat”.

Faludi változatos kötetkompozíciójában, lírai verseiben (amelyek között ott az önmegszólító vers típusa is: a Szerencse), ódáiban, virtuóz pásztorkölteményeiben, szonettvállalkozásában, istenes énekeiben (közülük A feszülethez katolikus népénekké lett), Faludi egész új költészetében irodalomtörténet-írásunk nem kevesebbet lát, mint “az európailag érvényes műfajszerkezetű szépirodalom magyar nyelvű megteremtését” (Szörényi László). Ez valóban a magyar Petrarca és Tasso: Balassi és Zrínyi úttöréséhez fogható teljesítmény – figyelmesen asszimiláló, imitatív kapcsolódással Zrínyi “árkádikus” idilliumaihoz s lírai verseihez.

A prózaíró Faludi prózánk korábbi kiválóságát, Pázmányt olvashatta magyarul a legtöbb figyelemmel. Ahogy a nyelvtudós Simai Ödön, a lelkes Faludi-stiliszta kijelenti: “Pázmánynak súlyosan vágó vas-magyarsága Faludi kezében acélossá finomul.” De hogyan és milyen Pázmány-művek által? Faludit Pázmányból a magyar nyelv mestere érdekelte. Addig is, míg a két életmű összeolvastatik, előrebocsátható: prédikációi közül biztosan tanulmányozta A nyelvnek vétkeiről című szentbeszédet. A Nemes ember (1744, megj. 1748) VI. közbeszéde az embermegszólás, a rágalmazás, a nyelv vétkei körül forog: ezekről prédikált Pázmány Péter is (ÖM, VII, 1905, 215–231; vö. Szöveggyűjtemény, I, 1998, 378–379). Csak egy-két példát ízelítőül: “Az embercsúfolás, tréfálás most oly közönséges, hogy sokan azt nem bűnnek, hanem tisztességes múlatságnak és udvariságnak állítják” (P, 226) – “Az emberszólás egyáltallyában már módi-szokás” (F, 89); “Mert, Flagellum lingua, omnibus communicans; oly ostor a nyelv, hogy senkit nem kimél; mindeneket csapdos, sebesít, kékit” (P, 219) – “ártalmas falat a mi nyelvünk: nem nyugszik, hanem ide is, amoda is köszörülvén magát, mérges harapásokat oszt a conversatiókban” (F, 89; előző mondata után!); “Ex abundantia cordis os loquitur; szűből származik a szó, a nyelv a szűnek csapja. Azért amivel szivünk bévelkedik, az foly nyelvünkre” (P, 217–218) – “szivként jár nyelve”, “szivünk gyökerébül származik” (F, 89, 91). Az ugyanitt használt és a közmondásgyűjteménybe is belekerült “bocskorbőr arcák” (F, 90) Pázmánynál szintén meglévő kifejezés. (Lásd Faludi közmondásgyűjteményében is; ugyanott: “Nem jár egy nyomban szive nyelvével.”) Faludi nem teoretikusa a végső dolgoknak, teológiára nem sokat ad, egy halálleírása azonban (I, 160), és az a helye is, hogy a bűnt rossz anyjuk tejével szopják a csecsemők (II, 629), alighanem megint Pázmányra emlékeztet. Ha már a nyelvprédikációt elolvasta, A halálrul és A keresztény leány neveléséről írt prédikációkba is belelapozott. Faludi felfogása a fordításról szintén összevethető Pázmányéval. A bíboros “mintha először magyar embertül, magyarul iratott volna” célkitűzését a gyóntató – fölöttébb szerénykedve – úgy formulázta: “fordításomban néha csak mellette találtam járni a spanyol authornak; ki [milyen] szakadékos, szeges munka az idegen nemzetnek nyelve járását és annak tulajdonát szakasztott úgy magyarosan építeni!” (Gracián, Udvari ember, 1750, megj. 1772). Ugyan ki érzi fordításnak Faludi velős magyarságú fordításprózáját; valamennyi “mintha először magyar embertül, magyarul íratott volna”.

Amit Zrínyitől tanult vagy vett át, az is hagyott nyomot prózai műveiben. A Nemes asszony (1744, megj. 1748) első lapjain (I. közbeszéd) a komédiaházból kitódulók a kocsmában a “Saurus nevű paripárul” kezdenek beszélgetni. Az egyik borissza ánglus “azt támogatta erős esküvéssel, hogy nincsen nálánál jobb futó ló egész Angliában; azután anatomice tagrul tagra, izrül izre az ő száraz fejecskéjét, kidült vidám szemeit, szelelő orrát, tajtékos nyughatatlan száját, magosan költ nyakát, rövid serényét, száraz körmét, vékony inait, széles mellyét, tellyes testecskéjét s a többit dicsőséges szókkal kezdé magasztalni […]” (I, 115–116). Faludi a Szigeti veszedelem szultán lova leírásának sztereotípiáit (II, 32–35) viszi át az angol versenylóra. A méltóságteljes barokk lóképet azonban derűsebbé, köznapibbá teszi, travesztálja. A “fejecske” Zrínyinél is kicsinyítve, de a “véres nagy” szemek nem “kiderült vidámak”; az “orra likjain lángos szellők mennek” így egyszerűsödik: “szelelő orr”, a “szája tajtékot vér, mint vizi istennek” csak “tajtékos nyughatatlan száj” lesz; és lefokozza Faludi az elefánt-széles mellű ló méreteit is “teljes testecské”-vé. Igen, ilyennek kell lennie egy derby-ménnek. A tömörítő, egyszerűsítő, derűssé tevő Faludi azonban – tudván tudva, kit követ – megtalálja a módját, hogy tiszteletet adjon a nagy Zrínyi nyelvének a “dicsőséges szókkal”. Alig odébb (II. közbeszéd) megint egy Zrínyi-hely: “Aemilia azonban küszködött magában mint a bús tenger” (I, 120) – ebből a szép szakaszból kivéve: “Hon az meleg hajnal pirosan feltetszik, / Hon az sötét estve tengerben enyészik, / Hon az Észak-tenger magában küszködik…” (VI, 11). A III. közbeszéd “szörnyű méltósággal” fordulata (I, 131) ugyancsak Zrínyié (“Szörnyü méltósággal kétfelé tekintget” – ti. a szultán, lova nyergéből: II, 38). A IV. közbeszédben a “késmárkon törne” (I, 142) juttatja eszünkbe Zrínyit (V, 37 és idilliumok): ő használja a Késmárkot ’Tátra’ és ’kőszikla’ jelentésben. A VI. közbeszéd a napfelkeltével kezdődik, a festői leírás (I, 165) Zrínyi Hajnal-allegóriáját követi (VIII, 1–4); két soruk szinte szó szerint megegyező: “Ő forrást, ő folyást, erdőt, mezőt ujit” – “füvet, fát, mezőt, erdőt vidámit”. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem Faluditól az egészet: “Égi csudát lát: akkor legszebb a világ, hasad a piros hajnal, lángszín festi nagy részét a fellegeknek, siet a setét éj csillagos táborával, villog a gyöngyös harmat. Jön azonban fényes méltóságban tüzes szekerével a nap, és fél egész világnak terjesztvén sugárit, füvet, fát, mezőt, erdőt vidámit jelenlétével. Nyilik azonban gyenge torka a szárnyos népnek, minden piciny erdei falat dicséri teremtőjét és magasztalja.” Említhetem még a Nemes úrfiból (I, 261) Eusebius gyászát unoka leánya halála miatt (V. közbeszéd): “Mi panaszom lehet benne, hogy akitül vette életét, az Isten magához vette. Hogy pedig virágjában: úgy illett a Paradicsomba.” Zrínyi is ilyen sztoikus, keresztényi beletörődéssel siratja kisfiát, Izsákot, akit a Paradicsomba plántálnak angyalkák (Elegia).

A nemesi viselkedéstan-trilógia mellett a még olvasmányosabb, “szépíróibb” Téli éjtszakák (1766) mutatja Faludi Ferenc elmélyült, tanulmányozó Zrínyi-olvasásának jelét. Mindjárt az I. éjszaka párbaj-jelenetében azt találjuk, hogy “mint a sebes gyik, rajta volt Cassius [ellenségén] pallosával, és markolatig testébe verte” (I, 604). Zrínyinél ez így van: “Mert rámene Dandó, mint ama mérges gyik, / Szablyáját Dervisben vágja hónaljáig” (VI, 63). Faludi ezzel folytatja: “Szinte akkor érkezett egy ismeretlen vitéz fejedelmi születtel, és szörnyű méltósággal, senki se gondolta volna, […] hogy Mauritius légyen. Aliglan lépett a kerékbe, megrázván ebanumfábul hornyolt kopjáját.” A “szörnyű méltóság”-ról már volt szó; a kerék is kedvelt szava Zrínyinek; a kerék rét viadalhelyet jelent (XIV, 101), felnyomozható Tassón át Vergiliusig; hebanum csid (dárda) a Szigeti veszedelem Hajnal-vitézének fényes kezében kettő is villog (VIII, 2). És most megint, “szörnyű méltósággal” szultáni ló-sztereotípiák következnek, Mauritius paripájára alkalmazva: “Nem győzte az udvar dicsérni perzsiai jól termett lovát; annak magosan költ nyakát, száraz fejét, széles mellyét, vékony lábát, kis körmét.” Az öreg Faludi húsz évvel korábban a Nemes asszonyban még “izrül izre” tíz tagra osztotta Zrínyi lólaudációját (fejecske, szem, orr, száj, nyak, sörény, köröm, inak [láb], melly, testecske). Mostanra már csak a kiemelt öt maradt, a jelzők is megcsappantak. A Téli éjtszakák érettebb szószüret, sűrűbb zamatú őszi próza. De nézzük a viadal végét. Mauritius legyőzi Cassiust, s “kezdé sisakját bontogatni ellenségének, hogy fejét venné, és Angelicának ajándékul bémutatná, de ime az utálatos Vince helyébe maga tulajdon szerelmes szép öccsét, Cassiust találá halva!” (I, 605.) “De mit csinál Mauritz illyen látatban?” – kérdezhetnénk Zrínyivel, akinek most idézett sorában (XII, 100) természetesen Delimán szerepel; Delimán, aki a végzetes bőrpohár átnyújtásával megölte Cumillát, tulajdon szép szerelmét. Mauritius is azt teszi, amit az eposzok előírnak: “kiönté árját bánatjának, ezernyi ezer panaszokkal búsitván az egeket forró siralmi között, ütögetvén mellét, átkozza vala karját és kardját, mely jó öccsén, szive másán hóhérkodott.” Ha ez szolidabb dühöngés is, mint a Delimáné (XII, 109–111), a két jelenet párja egymásnak.

A Téli éjtszakák ötödik fejezetében ismerjük meg Irene és Kazimir történetét és Árkádiát (II, 659–690). Kazimirt elrabolják, de Irene azt hiszi, szerelme magára hagyta. Tépelődésiben eszébe jut Ariadne: “Te is, szerencsétlen Ariadne, megemlegetheted a tengert, mikor a parton hagyott Theseus, a háládatlan Theseus, és tőled elszökött!” Mind jobban belehevül, Ariadne szerepét veszi magára, és el is játssza. Faludi csak az előbb, a negyedik éjszakán meséltetett az Adriai Syrenákról – Zrínyi természetesen most is fejében jár. Az Arianna sirásából már a Szépen öszveillő vezetékszók közé felvette a “fojtó vér” összetételt (II, 802; vö. Arianna sirása, 15), ez most “szoritá szívét” és “dodogó szívvel” variációkban kerül elő; az “Üti fejér mellyét” szintén ugyanaz: “verte tiszta mellyét (II, 659–660). De megvan néhány lappal odébb a különös kulcsszó is: “Körömzseli körmével kegyes orcáját”; Thirsisről mondja ugyanezt: “körömséli sima arcáját” (I, 665). És beletéved még az “ötödik éjszakába” egy visszadatált névtelen török szereplő a Szigeti veszedelemből: a híres Szkenderbég mellé egy Zrínyinél feltűnő (III, 86) epizodista: “Mikor a török még Budát bírta, híres volt a pécsi olajbég” (II, 670). Faludi tehát maga is átéli, értelmezi Zrínyi tragikus idilljével az Irene–Ariadne (vagy most már Arianna)-paralelát; mintegy prózás parafrázisát adja – különösen a monológgal – a Zrínyi-versnek. A történet persze úgy halad, ahogyan a Téli éjtszakáknak alakulnia kell. Mindenesetre Faludi-Ariadne is az Arianna-Zrínyire jellemző hősies választás: a történtek elviselése mellett dönt: “szárazon, vizen addig keresem, míg életem halad”. A Zrínyi-hangot és a Zrínyi-élményt Faludi úgy szőtte bele az Irene-históriába, hogy szinte észrevehetetlen, mint általában a jó imitáció. De hallgassuk meg erről őt magát, az előbbi Dardanus-történetre érti, ám rászabhatjuk Irene-Ariannára is: “Nem volt unalmas, sőt ízt adott többre. Egy kis enthusiasmus vagy poétás álom keverte magát belé, de nem vesztegette meg se erejét, se rendit a históriának, sőt ékesítette” (II, 644).

És a Gyöngyösi-hang? Miért nem az ő áradó könnyedsége, derűt keltő travesztációi, csillogása színezik inkább a Faludi-költészetet és a Faludi-prózát? Hiszen a Faludi-pálya Gyöngyösi kultuszának tetőpontjaival esik egybe; a rajongó Dugonics még a XVIII. században kanonizálja Gyöngyösit kétkötetes kiadásával. Az européer Faludi műveltsége, ízlése fölötte járt kortársaiénak; Kazinczy és Arany előtt ő már biztosan tudta, hogy Zrínyi a magyar Tasso, és látnia kellett, hogy lírája mennyire olaszos szabású. Ehhez az előtte legmagasabb magyar szinthez igazodott. Zrínyi költői nyelvének “összehányt szikladarabjai” között szemesen rálelt a jóízű magvacskákra; amit csak lehetett, betakarított belőlük a maga csűrébe. Mint Pázmánnyal, Gyöngyösivel is össze kell olvasni. Nem keresve én csak néhány Gyöngyösi-foszlányt leltem nála a Kemény János emlékezetéből: “rakva különbféle drágakövekkel, amelyek megütközvén a nappal, mindenfelé szikrákat hánytak” (Téli éjtszakák, II, 604); “Vastag inas kezek” (Szépen összeillő vezetékszók).

Korábban Faludi prózája nagyobb figyelmet kapott, mint költészete. A csak fél emberöltőnyi régiségű “spenót” Faludi prózáját és “kötelességszerű” magyar iskoladrámáit: a Caesart és a Constantinus Porphyrogenitust veszi előre. Felvilágosodáskori irodalmunk monográfiájában is: a költő Faludi a moralista “szolgálóleánya”. Az életművet a Történetek a Szűz Máriárul megtalálásával gazdagító Szörényi László úgy véli: “prózája semmiben sem marad el stilisztikai tudatosságban költészete mögött” (ezzel messzemenően egyetértünk), és mindjárt felteszi a kérdést: “Miért van hát, hogy mégsem övé az a köpönyeg, melyből minden magyar prózaíró előbújt?” Válasza: “Talán azért nem, mert alighogy virágzott, Bessenyei felléptével új szempontok merültek fel követelő igénnyel a magyar próza előtt: a világiság és a tudósság követelménye. Ez a két követelmény egyszerre tette elavulttá azt a késő-barokk kultúrát, melynek legjobb kezdeményeihez kapcsolódott Faludi. Hiába jutott el az épületes moralizálástól […] a szórakoztató fikciós cselekményvezetésig, egycsapásra kikapcsolódott korából. […] ez a végletekig finomított nyelv túlságosan hozzá volt kötve egy határozott stílus- és műfajeszményhez, s ennek hanyatlásával törvényszerűen kellett homályba merülnie.”

Gracián, “a zordon spanyol jezsuita, […] akiben később Schopenhauer kedvét lelte” (Szerb Antal) már a Nemes úrfiban jelenlévő: a Neander ébresztő álma című 7. fejezet és a Mostani világ című “megszerzés” (pótlás, megtoldás) El Criticón (A kritikus) című “allegorikus regényét” veszi mintául; ez a “felfordult világ” a rókaháton lovagló hazug politikusokkal és egyéb fantasztikus helyzetekkel. Gracián, az Oraculo manual, az “udvari ember” kézikönyve magyarul: újabb sikeres próba a nyelvművész Faludinak; most életvezetési tanácsok, bölcsességek tömör maximáit kell magyarul visszaadnia. Ezt a lakonikus stílust Zrínyi próbálgatta a Vitéz hadnagy centuriáiban, s most Faludi viszi véghez diadallal.

A különösen olvasmányos, szórakoztató Téli éjtszakák filológiája sem egyszerű: válogatás egy spanyol novelláskönyv (Antonio de Eslava, Noches de invierno, 1609) német fordításából (Matthaeus Drummel, Winternächte, 1666). A nyolcadik éjszaka Párizs-leírásában Faludi az olasz–francia Charles Cottolendi fiktív párizsi leveléből ad hű fordítást (1710). És az utolsó kuriózum: a negyedik éjszaka Dardanus-törénete Shakespeare Viharjával rokon. (Eslava itt egy olyan XVI. századi spanyol lovagregényt követ, amelynek angol változata Shakespeare-hez is eljutott.)

Faludi művészi becsvágyú prózaíró. Íz és könnyed erő van benne. Alteregóját, Eusebiust karakterizálja így a Nemes úrfi V. közbeszédében: “Az sem múlt el, hogy valami tisztességes tréfával ízt és erőt ne adna beszédjének; mindazonáltal csendesen és úgy hintegette, mint a fűszerszámot, ritkán, óva, kémélve” (I, 259). Tökéletes elbeszélés-módszertani önarckép. Hogy csendesen hintegesse ízes-erős fűszerszámait, össze kellett azokat gyűjtenie; kellő alkalommal így gazdálkodhatott vélük. Két ilyen feltöltött kamrája is volt Faludi atyánknak. Az egyik az elegy-belegy dolgokkal teli Omniarium, “a legszemélyesebb jegyzőfüzet” (Uray Piroska); ez a többnyelvű “Misthaufen”, kincses szemétdomb. (Ez a német szó az Omniarium legelső szava.) Mint amatőr régész a római Monte Testección (a kidobott amforák, cserépdarabok “csúnyafej”-szemétdombján), úgy kutakodhatunk benne. Vannak ebben a tömött papírkosárban idézetek, saját versek, szószedetek, feliratok, könyvjegyzetek, mitológiai tudnivalók; van itt olasz tűzijáték-szókincs, rövid színtan, olasz–magyar receptgyűjtemény, metamorfózis-katalógus (éppen a virágok átváltozásáról); vannak rejtélyes témacímek, emlékeztetők (a beszélő füvek, holland csipkék, gombostűgyár, ecethordó csappal és ebbel, velencei énekesek, felszarvazott férj Pécsett), gyógypor-használati tudnivalók, költőnő-nevek (Schurrmann, Dacier, Westhonia) stb. stb. Nagy részük vonatkoztatható az életműre, vagy még magyarázatukat várják.

Egyedülálló segédeszköz-tár (vagy a maga nemében “műalkotás”) Faludi másfél nyomtatott ívnyi, kb. 1000 tételből álló közmondás- és kifejezésgyűjteménye (II, 785–809). Amit Zrínyiből vett, azokat már igyekeztem összeállítani (biztosan nem teljes a lista). Ami a Baranyai Decsi adagiumos könyvéből (1598; ha ugyan ezt ismerte) és Szenczi Molnár szótárából (1611) való, vagy amit más íróktól vett át, még elkülönítendő. A “Bocskorbőr az arcája” pl. mind Molnárnál, mind Pázmánynál megvan, ugyancsak Pázmánynál emlékszem ezekre: “Farkaskaszára vetni”; “Kaptabűzű vargainas”; “Harcoló írások”; “Szeges írások”. Némelyik közmondás vagy szókapcsolat “félperces novella” (“Olyan az atyafiság köztök: egyik a dombra rakott, a másik a völgybe; a víz mind a kettőt öszvemosta”), némelyik “abszurd” (mint pl. a “Víz dob” – vízdob?). Legtöbbjük alliteráló vagy rímes, verses ütemezéssel olvasható-írható, azaz versiculus:

A szél csipő mérges fullánkja a télnek” (II, 598). A humor ebben éppen úgy jut érvényre, mint Mikesnél: egybekapcsolódó fokozással, ismétléssel: a bundára jön a szűr, a szélre a tél. A Téli éjszakák harmadik meséjében a “Rak / S ront” van eloldva remekül; Mikes is irigyelhette volna tőle: “Helyén hagyom a példát; […] az asszonyok közül az egyik rak, a másik ront. (A régi időkről beszélvén) az egyik szoptatja atyját, a másik öli” (II, 633; a fogoly apját szoptató s ezzel a haláltól megmentő lány ismert exempluma).

Faludi művei (nem számlálva ide az önmagukban lapidáris, aforisztikus Gracián-fordításokat) lépten-nyomon tele vannak versiculusokkal, adagiumokkal (hogy szójátékairól, kicsinyítéseiről, szóteremtő merészségéről és meghökkentő ötleteiről***** most ne szóljunk). Versiculus-adagium mániáját egy kis ad hoc gyűjteménnyel szemléltetem. “Tüznek, viznek viszen, kivül, belöl gyötör” – mondja a kétségbeesésről (I, 45); “velősödött a vétekkel” (I, 62); “nemen s nevén”, erejét s velejét” (I, 137); “felütőt s leütőt játszik velünk a szerencse” (II, 636) – csinál maga is szójátékos versiculusokat; “kótyavetyére küldöm keresményeteket” (I, 152) – alliterál közmondások módján (“kótyavetye kinek kell” – mondja egy könyvjegyzetében Zrínyi); “té-tú” (értsd: ’tél-túl, ide s tova’), “esszel, okkal, móddal, halkkal” – produkál megint maga egy négybetűs és egy négyszavas változatot (I, 164); “vert megverte a veretlent” (I, 193) – kommentál egy haditudósítást; “vak vezeti a vakot” (I, 272) – variálja a “világtalant”, és rímel is rá odébb a “vak vezér”-rel s a “vakmerő vak”-kal (I, 272, 291); “vásznát szőni, verni, varrni” (II, 714) – szövi bele Penelopét is a versiculusok Deáknéénál régibb és jobb vásznába.

Az adagium, a versiculus: az egy-két szavas kiemelő tömörítés eszköze. “Amit az ember kicsiny helyen megfordíthat, annak széles feneket ne kerítsen.”

Kovács Sándor Iván