Buda Attila

Ki volt Magyar Mór?

Az Irodalomismeret legutolsó 1999/1–2. számában Pienták Attila érdekes írása olvasható Egy Nyugat-részvény margójára címmel. Ebben a szerző korrekt módon összefoglalja mindazt, amit a nyomtatásban megjelent források alapján tudni vagy sejteni lehet a Nyugat anyagi helyzetéről, illetve a hozzá kapcsolt részvénytársaságról. Csakhogy a nyomtatott források ebben az esetben is csupán a valódi összefüggések egy részét tartalmazzák, s némiképpen azt is a közlők szájíze szerint interpretálva. Ezek alapján az sem derül ki, hogy Hatvany és Osvát nevezetes párbaja után a részvénytársaságban központi szerepet játszó Magyar Mór igen furcsa körülmények között öngyilkos lett. Talán érdemes ezért az ő történetével is megismerkedni.*

*

Az első számát 1908-as dátumozással megjelentető lapnak már ez év nyarán elfogytak az anyagi tartalékai. A szerkesztők ugyanis kizárólag az előfizetők által prezentált összegekre alapozták a megjelenését – irodalmi céljaikat és ízlésüket csak ebben a befolyásmentességben látták megvalósíthatónak. Elképzelésüket azonban keresztezte a pénzhiány. Ezért, a kor többi periodikumához hasonlóan, biztos anyagi forrás után kellett nézniük. Ezt Hatvany Lajosban vélték megtalálni, akit már korábbról ismertek, de akinek kapcsolata kezdettől meglehetősen ambivalens volt a Nyugattal; szerkesztői irodalmi felfogásával már előzőleg nem értett egyet, az általuk közölt szerzők színvonalát pedig az első számok megjelenése után azonnal kifogásolta; ámde a lap kiadását előfizetőkkel (azaz helyettük kifizetett összeggel) mégis lehetővé tette. Hatvany, különösen Ady Endrével való első találkozását követően – mely nagyjából a Nyugat kezdőszámának megjelenésével egy időben történt – némi tusakodás után, újabb, kisebb-nagyobb összegekkel alkalmilag segítette 1908 második felében a lapot. Szóvá tette ugyanakkor, hogy a Nyugat ennek ellenére nem nyílt meg előtte úgy, ahogy azt ő jogosnak és szükségesnek gondolta volna. Osvát ugyanis a közleményeket nem automatikusan közölte, Fenyőnek és Ignotusnak is adott vissza írást. Kettejük primátusért folytatott harca egészen 1912 elejéig, a párbajig folytatódott. A személyes viszonyok korábbi eredetű zavarait a pénz megjelenése még jobban összekuszálta. Ennek mind a négy központi szereplő tudatában volt és megoldást keresett: de azok természetesen különböztek egymástól. Ignotus, Osvát és Fenyő abban voltak érdekeltek, hogy Hatvany anyagilag folyamatosan kötelezze le magát a Nyugat mellett. Ignotus az ezt elősegítő akciókban egészen messzire elment Hatvany indulatait és elképzeléseit támogatva, s ma már nehezen lenne eldönthető, hogy ezt milyen és mekkora őszinteséggel tette. Hatvany pedig az őt ért, szerinte igazságtalan és megokolhatatlan visszautasításokat látva éppenhogy egyenes kifizetései csökkentésére törekedett, miközben azért saját írásainak a Nyugatban való megjelenési lehetőségét és részvételét (később: döntő szavát) a szerkesztésben továbbra is jogosnak találta. Mentségére el kell mondani, hogy a neki elégedettséget nem hozó támogatást valójában apja szüntette be, aki nem értette, hogy miért kell pénzelni egy nyereséget nem hozó vállalkozást.

Ekkor mind a szerkesztők, mind Hatvany azt gondolták, hogy a Nyugat további fenntartását üzleti alapokra kell helyezni, s lehetőség szerint létre kell hozni folyamatosságának biztosítására egy kiadóvállalatot is. Elképzelésük találkozásának az volt az oka, hogy Ignotusék ezen az úton látták továbbra is biztosnak az 1908 végén baráti kölcsönként kapott összeget, Hatvany viszont azt gondolta, hogy ha szép szóval nem, akkor majd gazdasági kényszerrel (részvénytöbbség!) fogja akaratát ráerőltetni a szerkesztőkre. De ez az elképzelése sem teljesült.

Hiába szerezte meg ugyanis Gonda Henrik ügyvéd Hatvanytól 1908 közepén a tulajdonosi jogokat, a szerkesztést továbbra is Osvát irányította. Ezt a szerződést még lejárta előtt, 1909 augusztusában felbontották, ekkor Gonda helyébe Thein Zsigmond, a Deutsch Ignác és Fia cég (ez a Hatvany család cukorvállalkozása volt) alkalmazottja lépett. Mivel azonban a pénzek számlálatlanul az egyik oldalról – és sohasem elégségesen – a másik oldalra folytak ezután is, a DIF egyik vezető alkalmazottja szintén a fenntartás üzleti alapokra való helyezését ajánlotta. A század elején érvényes kereskedelmi törvény által lehetővé tett gazdasági formák közül a részvénytársaság nyújtotta erre a legkedvezőbb lehetőséget, egyrészt mert a részvény osztalékra jogosított, másrészt mert a részvényesnek a névérték befizetése után más kötelezettsége nem volt, a részvénytársaság esetleges veszteségeiért nem terhelte felelősség.

A tervezett vállalat mégis csak 1910 augusztusában alakult meg, elsősorban azért, mert kitűzött céljaira (a Nyugat fenntartása és a közölt szerzők műveinek önálló megjelentetése) nehezen nyíltak meg a pénztárcák; alaptőkéjét nem is sikerült teljes összegben megszerezni.

A részvények többségével azonban a Hatvany család rendelkezett (ők írták alá a legnagyobb összeget), ezért a Nyugat Könyvkiadó Rt. elnöke Hatvany Lajos lett, s evvel döntő beleszólást kapott annak működésébe. De nem a Nyugatéba, melyet továbbra is Osvát vezényelt szerkesztői minőségében. Az újonnan létrejött részvénytársaságnak alapszabály szerinti feladatait úgy kellett volna ellátnia, hogy bevételei és kiadásai egyensúlyban maradjanak – miközben nyereség is képződik –, a gazdasági racionalitást azonban megelőzték a személyes érdekek. Hirtelen megnőtt ugyanis a kiadott könyvek száma, új sorozatot hirdettek meg (régebbi kiadvá-

nyaikra alapozva), s mivel Hatvany folyamatosan nem tartózkodott Budapesten, a kiadóban is lassan Osvát hatása érvényesült. Hatvanynak a saját részvénytöbbségére alapozott szerkesztésre vonatkozó ultimátumát Osvát először visszautasította, majd 1911 elején ő mondott le a szerkesztésről. Ezt ugyan a báró egy kézmozdulattal tudomásul vette, ám a Nyugat írói egy-két kivételtől eltekintve másnap a Palermo kávéházban mind Osvát mellé álltak. Az együttes fellépés Ignotust is rendkívüli módon megdöbbentette (vissza is táncolt Osvát mellé), Hatvany pedig belátta, hogy szerzők nélkül lapot nem csinálhat: bejelentette tehát, hogy eladja a részvénytársaságot, és ismét elutazott Berlinbe.

Miután Hatvany elképzelése, hogy eladja a részvénytársaságot, megingathatatlannak látszott, a szerkesztőség tagjai kénytelen-kelletlen vevő után néztek, párhuzamos tárgyalásokat folytatva egyes nagy kiadókkal (Révai Testvérek, Franklin Társaság, Athenaeum) és egyes szerzőkkel is. A kiadókkal való megbeszélések során a következőket igyekeztek elérni: az alaptőke összegének felemelése, hogy ismét pénzhez jussanak, s ezen segítség ellenértékének kipuhatolása. Terveztek emellett alkalmi egyesüléseket is, mindkét vállalkozás által betartandó, kölcsönösen előnyös szerződésekkel, melyek végül mégiscsak a Nyugat fennmaradásának szolgálatában álltak volna, azaz a szerkesztőség és a mellé csatlakozók együttes munkáját segítették volna elő. Ekkor merült fel először Magyar (Mannheimer) Mór neve, aki Ignotus barátja volt. Magyar üzletet látott a Nyugat Könyvkiadó Rt.-ben, s a belépéséről szóló tárgyalások végén (és nyilván a neki ígért biztosítékok hatására) vállalta az alaptőke 400 000 koronára való felemelését, saját részvényeinek paritásával. Ezért a kereskedelmi igazgatóságra tartott igényt, meghatározott havi fizetéssel. A részvénytársaság elnökének Hatvanyt, alelnökének Ignotust kívánta. Az igazgatóság tagjai között Osvát Ernőre, Fenyő Miksára és Ady Endrére is számított, fizetéseik megfelelő rendezésével. Mindezeken kívül Magyar Mór létre akart hozni egy nyomdabizottságot, egy Nyugat-bizottságot és egy könyvbizottságot: mindhármat Hatvany Lajos elnöklete mellett.

A részvénytársaság szervezési ügyeiben most Fenyő Miksa jár elöl, ahogy a könyvkiadás felgyorsításában is, ő tárgyalt például Móricz Zsigmonddal, akinek művei haszonnal kecsegtettek. Hatvanyt is különféle munkák elvégzésére buzdította, ugyanakkor finoman nyesegette túlzó elképzeléseit a könyvkiadás tekintetében. Hatvany azonban, ezek meg nem valósulását regisztrálva, mindenben árulást sejtett, leküzdeni az ebben az ügyben korábban szerzett kudarcait nem tudta, s személyes sértésként értékelte a gazdasági ügyek javítására tett javaslatokat, melyekben az ő érdekeit is igyekeztek figyelembe venni.

A kereskedelmi törvény paragrafusai szerint először 1911. május huszadiki dátummal kellett elkészíteni a részvénytársaság előző évi gazdálkodását összefoglaló jelentést, azt, amelyet más kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági társaságok jelentéseivel együtt publikáltak. Az adatok között tárgyalni kellett a vagyont (aktívum), a terheket (passzívum), e két összeg jelentette a pénzügyi mérleget; emellett a kezdeti években még eredményszámlát is közöltek. Az 1910. évi mérlegszámlán a legszembetűnőbb, hogy az alaptőke összegének mintegy egyharmada a veszteség (a gazdálkodásból következő, elkerülhetetlen veszteségek mellett talán ebbe a kategóriába tartoztak azok az összegek is, melyeket valamely műre előlegként fizettek ki, de már az utalványozáskor lehetett tudni, hogy az sohasem fog megszületni), egyharmada a bizományi áruk tétele (vagyis a könyvkereskedelmi forgalomban lévő kiadványok) és ugyancsak egyharmada az adósok kategóriája. Ők lehettek azok, akik szintén előleget vettek fel valamely, jövőben elkészítendő írásukra, s bár el nem készült az alkotás, a szerkesztők mégis úgy ítélték meg, hogy van remény a megszületésére. Az eredményszámlából pedig az derül ki, hogy a részvénytőke 50%-a feletti összeg származott a könyvkiadásból és a lapárusításból, ez volt a bevétel. A kiadásból azt láthatjuk, hogy a végösszeget az elkerülhetetlen üzleti költségre és a fizetésekre fordították, magyarán: egy év alatt lassan felélték az alaptőke összegét. Aktív üzletmenet esetében persze ennek semmiféle jelentőség nincsen, hiszen a nyereség és a különféle hozadékok ellensúlyozhatják az efféle veszteségeket; emlegették is sokszor a szerkesztők e cél elérését.

geit foglalta magában. Ennek szövege lényegében a felelős szerkesztőt hatalmazta fel továbbra is annak a megállapítására, hogy mit lehet közölni a Nyugatban és mit nem; azzal a megkötéssel, hogy a társszerkesztők is elfogadhatnak közleményeket, de csak úgy “hogy a felelős szerkesztőt működésében ne zavarják.” Első közlemény esetében pedig, meghatározott terjedelem fölött, együttes döntés volt szükséges. A szerződés 1915. június 30-án járt le. Hatvanynak nyilvánvalóan ez a fordulat nem volt, nem is lehetett kedvére való, hiszen ez csak megerősítette a Nyugat szerkesztőségében az eredeti status quot. Be kellett látnia, hogy célját Osváttal szemben sem fenyegetéssel, sem engedékenységgel, sem türelemmel, sem erőszakkal el nem érheti; emiatt egyszer s mindenkorra szeretett volna a lappal szakítani, hiába kapacitálta Ignotus az ellenkezőjére. De 1915 nagyon messze volt még: a főszerkesztő, bár törte a fejét “plauzibilis stallum” (ezek az ő szavai) megszerzésén, lassan kénytelen volt belátni, hogy Hatvany oldalán még nehezebb lesz tervét valóra váltani, mint tisztes távolságban tőle.

Magyar Mór első dolga az üzletmenet fellendítése volt. Ennek érdekében június 8-án szerződést kötött előbbi munkaadójával, a Révai Testvérekkel, általuk kiadott, krúdában lévő könyvek megvételére. Ezeket kiegészítették saját, korábbi köteteikkel és egy újabb, húsz kötetből álló sorozatot hoztak létre A Nyugat könyvei néven. Borítóját és szennylapjait Falus Elek rajzolta, a kötés az elegáns munkáiról híres Gottermayer könyvkötészetet dicséri. A sorozat az akkori félmúlt és jelen reprezentatív hazai és külföldi szerzőinek munkáit tartalmazza Adytól Szomoryig. A Révaitól Mikszáth, Ambrus, Keller és Flaubert köteteit vették át. Rontja az összképet, hogy azok a Nyugat-kiadványok, amelyek e sorozatba kerültek, korábbiak, nem ehhez a gyűjteményhez készültek. Látszik viszont, hogy gyakorlott kéz, Magyar Móré állította össze, aki ismeretei és tapasztalatai alapján minőségi irodalmat és szórakoz-

Miután a folyóirat ügyét rendezték, június 11-én megalakult a Nyugat Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, elődje megszűnésével, de a vállalat tárgyai között nem szerepelt a Nyugat előállítása. Cégvezetői Magyar Mór, Ranschburg Viktor és Molnár Imre voltak. Ranschburg ebben az időben az Athenaeum ügyvezető igazgatói tisztét is betöltötte és további működése is ehhez a kiadóhoz kapcsolódott; feltűnése azt jelenti, hogy ez a kiadó is vásárolt Nyugat-részvényeket. Megváltozott az igazgatóság összetétele, s az alapszabályok is, elsősorban a részvénytőke vonatkozásában. Ennek összegét ugyanis valóban 400 000 koronára emelték fel, részvényösszevonással egybekötve, s a részvénytársaság ismét pénzhez jutott. Ezzel párhuzamosan természetesen megszűnt Hatvany Lajos abszolút részvénytöbbsége.

A részvényállomány arányainak megváltozása következtében Hatvanynak az a szándéka, hogy legalább a vállalatot irányíthassa, de facto dugába dőlt, hiába kapott papíron társszerkesztői jogot. Ehhez ugyanis nemcsak Osvát ellenállását kellett volna legyőznie, de önmagát is, azaz csupán folyamatos jelenléttel bizonyíthatta elképzelései szükségességét, amire becsvágya igen, de kitartása nem volt. Így hát a lapelőállítás a gyakorlatban változatlanul folyt tovább. Hatvanynak immár semmi más lehetősége nem maradt, csak a nyilvánosság bevonása; amelytől céljai igazolását várta, amelynek magyarázatot akart adni tetteiről.

Ezekkel a tevékenységekkel párhuzamosan a szerkesztők megbeszéléseket kezdeményeztek a szerzőkkel is. Ennek keretében kötöttek június 17-én kiadási szerződést Móricz Zsigmonddal, majd pedig Összegyűjtött munkák című tervezett sorozatának első tíz kötetére 6000 korona előleget kapott, első részletként. Decemberben újabb 3000 korona előleget vett fel ugyanezen művekre. Más szerzőkkel is ekkor kötöttek hároméves szerződéseket műveik kizárólagos kiadására, egyösszegű vagy folyamatos előlegek mellett.

Június végén, július elsejei dátummal Thein Zsigmond (külföldre költözése miatt) a Nyugat tulajdonjogát átengedte az új részvénytársaságnak, július 14-én a Révai Testvérek bejegyeztették náluk Magyar Mór cégjegyzési jogosultságának megszűnését, ettől kezdve ő “papíron” is a Nyugat Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kötelékébe tartozott.

Ezek a hónapok azt mutatják, hogy hozzáértő ember kezébe kerültek a Nyugat gazdasági ügyei, aki saját nyereségét a részvénytársaság által létrehozott, elvégzett munka árán kívánta megteremteni, még akkor is, ha kezdetben nyilván csak abból profitálhatott, amit belépésekor készen kapott a részvénytársasággal. A kibontakozás irányába mutat az is, hogy megegyezésre jutottak a nyomda ügyében: megvették a Révai és Salamon-nyomdát. Ezt a XIX. század utolsó évében alapították, székhelye az Üllői út 18. szám alatt volt (Révai-érdekeltség), s a század első éveitől kezdve sok könyv és újság készült itt. A Nyugat először október 16-i számában jelezte a változást. Ettől kezdve párhuzamosan használta eredeti nevét, illetve A Nyugat Nyomdája megjelölést.

Október elején a folyóirat következő számainak Hatvany sugalmazta új témáit ismertette, melyekből azonban semmi sem valósult meg Osvát Ernő ellenállása miatt. Sőt, Ignotus egy októberi levelében arról is tájékoztatta Hatvany Lajost, hogy a Nyugat-könyvtárt el kellett adni az Athenaeumnak. A részvénytársaság igazgatóságában, ahogy már volt róla szó, Ranschburg Viktor képviselte a nagy kiadóvállalat érdekeit, aki valószínűleg annak konkurenciát megtörő igyekezetét is érvényesíteni kívánta. A teljes igazság azonban az, hogy evvel a

Hatvany Lajos 1911 őszén már végleg lemondott a Nyugatról. Belátta, hogy Osváttal szemben vereséget szenvedett, ami egyben azt is jelentette, hogy irodalomszervezési elképzelései is csődöt mondtak. Ignotus is lassan elpártolt tőle, s bár Fenyővel együtt mindketten óvták a nyílt szakítástól, világossá tették számára azt is, hogy Osvát mellett állnak. Ultima ratióként, úgy érezte, nem maradt más lehetősége, mint a nyilvánosság megszólítása, s összeesküvést tervezett Ady segítségével: “Ha én ma még törődöm a Nyugattal, eljátszatom a »Nagy fejedelmet« az első Nyugat-matinén, kihasználva a constellátiót. Ilyen trükkök termik az előfizetőt. Slemiljeink erre nem gondolnak. Fütyülök rájuk. A slemilitás a szerkesztőségből diadalmasan vonult be a kiadóhivatalba. Lesz még rád szükség – rám is. Várjuk ki a sorát – nem tart soká. Ne feledd el, kérlek, hogy a Világ karácsonyi száma a Nyugatra vonatkozó enquétet rendezzen. Eszközöld ki, ha tudod. A kérdéseket magad vesd föl. ” A Világ 1911. december 30-i száma tartalmazta is Ady körkérdését: vitaindítója a Nyugat irodalompolitikájának problémáit összegezte. A Világ a vitának is az Irodalompolitika címet adta a következő alcímmel: “A győzedelmes forradalom aktái.” Adynak többen válaszoltak: Biró Lajos, Ignotus, Kabos Ede, Móricz Zsigmond, Révész Béla. Hatvany Lajos ugyanitt, a decemberi utolsó számban Adynak címzett, nyílt levélben mondta el véleményét, s ebben az írásban néven nevezett mindenkit, akiben céljainak keresztezőjét vélte. E cikk legfontosabb gondolatait már évek óta gerjesztették egymásban Adyval (eleinte Ignotus segédkezésével). Hatvany legfőbb kifogása a Nyugattal szemben az volt, hogy azt eddig Ignotus, az egyetlen “produktív eredetű szerkesztő” helyett Osvát Ernő jóhiszemű és lelkes meddősége, valamint Fenyő Miksa sokat megértő, finom dilettantizmusa szerkesztette. Mindez pedig elsősorban Ady, Móricz és Ignotus kárára történt, akiket a szerkesztők elvágtak “az élet emberei által szállított” és hármójuk körül feltornyosult életanyagtól.

Ebben a vitában Osvát volt az igazi irodalompolitikus, aki a közölt írások sokszínűségével elérte, hogy a Nyugat a konzervatív felfogással szemben álló alkotók terepe lehessen, akik közé ő már A Hét megjelenésével együtt indult írókat se értette bele. Vele szemben Hatvany, akárhogy igyekezett is ezt később cáfolni, kereskedelmi szemléletű volt, a kiadások és bevételek felől közelítette meg a Nyugatot; ami egyébként nem lett volna baj, ha nem ideologizálta volna meg, és ha Osvát egy kicsit is figyelt volna érveire. De Osvátot ez nem érdekelte, s az, hogy végül a maga egyszerre pazarló és szűkmarkú módján képes volt a lap folyamatos megjelenését elérni, mindenképpen őt igazolta. Végigolvasva ugyanakkor az első évfolyamokat, látható, hogy Hatvanynak a közölt szövegek minőségére vonatkozóan volt némi igaza. Csakhogy irodalmon túli céljaitól vezérelve, elhomályosította szemét az indulat és a tehetetlenség. Bármely folyóirat szerkesztőjének ugyanis a rendelkezésére álló kéziratokból a lehető legváltozatosabb lapot kell létrehoznia, akár azon az áron is, hogy bizalmat szavaz egy-egy olyan szerzőnek, aki erre később, valamilyen ok miatt nem szolgál rá, vagy elutasít olyan szerzőket, akiket az utókor esetleg nagyra értékel majd. Új szerzők szerepeltetése tehát nem róható fel sem hibának, de nem tudható be érdemnek sem; ez egész egyszerűen szakmai kötelesség. Másrészről egyetlen szerkesztő teljesítményét és gyakorlatát nem minősíti az, hogy ő maga mennyit ír. Hatvanynak az a véleménye, hogy Ady verseinek erejét gyöngítette volna egy nála klasszisokkal gyengébb költemény, elfogultan előítéletes; bizalmatlan az Ady-verssel szemben, azonkívül elárulja bizonytalanságait a saját Ady-recepciójában. A kritikának (és nem az indulatnak) akkor lett volna igazi létjogosultsága, ha Osvát rideg és hajlíthatatlan makacsságának, az evvel párosult döntésképtelenségnek, s a valóban létező, dacként, ellenállásként és egyes esetekben bosszúként is gyakorolt alkotót-kreáló igyekezetének ellenszerét találta volna meg. De Hatvany ennél a szállóigeszerű aforizmánál tovább nem jutott: “Kevesebb irodalom, több élet!” Csakhogy ez az összegzés, paradox módon, Hatvany csapdája lett, mert eltakarta előle a valóságot. Ha megmaradt volna az irodalom fogalmi és gondolati rendszerében, talán lehetősége lett volna a minőség és a kötelesség ellentmondásait megérteni: azok helyett, akiket Osvát választásaiban kifogásolt, maga sem tudott megfelelő szerzőket állítani. Azt már csak mellékesen kell megjegyezni, hogy Ady Endre jelenléte a Nyugat közleményeiben kiemelkedően megelőzött minden más költőt. Azonban ezekben az években Magyarországon még nem volt oly kiterjedt Ady-rajongás, mint amilyen egy évtizeddel később, halála után termett; éppen ezért gondolta Hatvany, hogy hírveréssel, előadásokkal, nagy példányszámú kötetekkel kell műveit terjeszteni. Ámde a választott módszer rossz volt: az eladatlan kötetek nem csupán a tisztázatlan szerzői jogok miatt halmozódtak fel; a dömping az olvasási kedvet is megtörte.

1912 első napjaiban Osvát Ernő, aki ellen tulajdonképpen az egész cikk íródott, a Világ hasábjain rövid válasznyilatkozatot tett közzé, melyet Hatvany annyira sértőnek érzett, hogy az ügyből párbaj lett, s a “lovagias affért” január 6-án a Fodor-féle vívóteremben karddal intézték el. A szakirodalom ezt a kérdést is többször körüljárta már, de valójában az sem biztos, hogy mi volt a duellum kimenetele. Vannak források ugyanis Osvát, Hatvany, sőt mindkettőjük sérülésére, és van olyan újság is, amely az összecsapás elmaradását jelentette. Dévényi Iván, aki egyetemistaként többször megfordult Hatvanynál, egyenesen a homlokán lévő nagy sebhelyről emlékezett meg, ez azonban a Hatvanyról készült képeken nem látható, bár azokat retusálhatták is. Bele kell nyugodni, hogy a párbaj végeredménye ma már valószínűleg nem állapítható meg.

Felvetődhet azonban a kérdés: komoly, bár egymással szót érteni nem tudó emberek miért ehhez a suta és divatjamúlt gesztushoz fordultak, hogy vitás kérdéseik végére pontot tehessenek? A vetélkedés vágya, a fizikai erő, a szellemi tehetség meg- és felmutatása, a rátermettség bizonyítása az ember ősi ösztönei közé tartozik. Miután a személyes bátorság, a hősies küzdelem vállalása dicsőséget hozott a győztesnek, aki ezáltal a közösségből is kiemelkedhetett, a konfliktusok egyre gyakoribb megoldásául választották a szembenállók a fegyveres összecsapást, a kezdetben vérre menő, később szelídebb, szabályozottabb, majd az 1800-as évek végére némiképp kommercializálódó párbajt. A XX. század egyik legismertebb írói párbaját Herczeg Ferenc vívta egy katonatiszttel, akit úgy megsebesített a hónaalján (!), hogy a szerencsétlen a helyszínen belehalt. Evvel kezdődött tulajdonképpen írói karrierje is, hiszen Herczeg a váci börtönben írta első sikeres regényét, Fenn és lenn címmel. Nem ennyire számontartott azonban a következő néhány eset. 1914. január 27-én Budapesten szintén a Fodor-féle vívóteremben Füst Milán és Klein István intézték el lovagias ügyüket könnyű olasz karddal, harcképtelenségig. Itt Füst Milán egyik segédje Osvát Ernő volt, s az ott történtek összegzése is tőle származik. 1920 szeptemberében Bródy Sándor inzultálta súlyosan Füst Milánt az Otthon Kör kártyaszobájában. A sértett elküldte segédeit Bródyhoz, aki nem volt otthon, s a segédek másnapi találkozójára sem küldött senkit maga helyett. Evvel, bár a párbaj alóli kibúvásával az íratlan szabályok szerint erkölcsi vereséget szenvedett, a konfliktus megoldódott; igaz, hogy Bródy “gyávaságáról” Füst Milán szükségesnek tartotta Rákosi Jenőt, az Otthon Kör elnökét értesíteni. 1935. november 13-án Füst Milán és Kosztolányi Dezső megbízottjai találkoztak, hogy elégtételt szerezzenek a “Kosztolányi Dezsőné részéről történt, Füst Milánnét érintő, elhangzott több sértő kifejezésért.” Kosztolányi Dezső követei elégtételül a bocsánatkérést ajánlották fel, amit Füst Milán segédei elfogadtak, s evvel az ügy a lovagiasság szabályai szerint befejeződött. 1947. november 26-án pedig Déry Tibor kért elégtételt Füst Milántól ezért a sértésért: “bár az előttemszóló volna olyan becsületes, mint Babits Mihály.”

A korabeli napilapokban olvashatók tudósítások más írói párbajokról is, melyeket fegyverrel vagy fegyver nélkül (golyóhúzásos, amerikai párbaj) vívtak. Sérülésekről azonban, még ha a viaskodás fegyverrel történt is, a hírek ritkán szólnak, ami gyanús, hiszen a napi sajtó minden alkalmat megragadott régen is arra, hogy az érdeklődést önmaga iránt felkeltse, s erre a sebesülések, különösen ismert emberek közreműködésével, kiválóan alkalmasak. Igaz, hogy az állami törvények tiltották a nézeteltérések feloldásának ezt a, korábban sok áldozattal járó módját, s bizonyos hallgatás ennek is köszönhető. Mivel azonban a várható büntetés sem tudta megszüntetni az összecsapásokat, arra kell gondolni, hogy az írók párbajai inkább egy rítust testesítettek meg, s akkor éltek az eszközeivel, amikor szavakkal a keletkezett konfliktust már sehogyan sem lehetett feloldani. A résztvevők többnyire úgy ugrottak egymásnak, hogy lehetőleg fizikai fájdalomokozás nélkül maradjon sértett és sértő, miközben a lovageszmények középkori visszfénye megteremtette azt, amire a beszéd már nem volt képes: a felek erkölcsi veszteség nélkül hagyhatták el a pástot. A ceremónia végén nem kellett ugyan összebékül-

niük, de nem is volt szükséges vesztesnek érezni magukat.

Ám akár összecsapott Hatvany és Osvát, akár nem; konfliktusuknak mégis nem várt, halálos áldozata lett: Magyar Mór, aki január 13-án Móricz Zsigmond pisztolyával főbe lőtte magát. A vállalkozásba nagy összeget, teljes vagyonát befektető Magyar Mórról Hatvany később azt mondta, hogy idegbeteg volt, Móricz Miklós is öregségét és neuraszténiáját említette.

A magyarázat mindkettőjük részéről érthető, de korántsem a teljes igazság. Magyar Mór nagy gyakorlattal rendelkező, tapasztalt szakember volt, aki nyilvánvalóan meg tudta ítélni egy vállalkozás kockázatát. Ha a Nyugat Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság cégvezetését magára vette, azt, saját ambícióján kívül csak Hatvany Lajos biztosítékára tehette. (Aki a részvénytársaságon keresztül gondolta Osvát általa szükségesnek tartott megrendszabályozását elérni.) A gazdasági élet szereplői a számukra teljesen kiúttalan helyzetben szoktak öngyilkosok lenni; a párbaj és következményei, amely után Magyar Mór hiába kérte Hatvanyt, hogy béküljön ki Osváttal, ebben az értelemben valóban a végzetes tett kiváltó okai lehettek. Móricz pedig, mint láttuk, többször, nagy összegeket kapott előlegként a részvénytársaságtól, s valószínűleg nem ő volt az egyetlen. (Csak összehasonlításul, szemben a Móricz-féle 6000 koronás tétellel: 1911-ben Babits Mihály egész évi fizetése 2400 korona volt, amihez még 200 korona személyi pótlékot és 800 korona lakbérsegélyt kapott.) A párbajjal természetesen a Móricznak és másoknak előlegül adott összegek fedezete is eltűnt, ráadásul 1911 második felében nyoma sincs annak, hogy például Móricz tervezett életműsorozatából (amire ezeket az összegeket felvette), bármilyen kéziratot is teljesített volna. Egyébként is nehezen érthető meg Móricz viselkedése: vajon milyen gondolatokkal adta kölcsön saját revolverét annak, akitől nagy összegeket vett fel olyan munkákra, amelyek teljesítésével nem nagyon sietett? Lehet, hogy Magyar Mór január 6-a után valóban felfokozott idegállapotba került, és már azt is vizionálta, ami nem is létezett. Lehet az is, hogy mindezt nagyon ügyesen álcázta. De akár így, akár úgy; vajon mit gondolt Móricz, kire akarja Magyar irányítani a fegyver csövét?

Hatvany Lajos igazgatósági tagságának megszűnése március 27-én lett bejegyezve. Május huszadikán elkészült a részvénytársaság újabb mérlege, ezúttal csak az aktívum-passzívum, eredményszámlának nincs nyoma. A teheroldalon a részvénytőke természetesen már 400 000 korona, a hitelezőknek fizetendő összeg pedig valamivel több, mint az alaptőke egyharmada. Vagyonoldalon az adósok tartozásait nagyjából abban az értékben állították be, mint amennyi a részvénytársaság tartozása volt hitelezőknek. Ide könyvelhették el a felvett előlegeket is, amelyek ellenértékeként reménylett valamilyen írás behajtása. Az alaptőke összegének majdnem a fele (46%) a leltárkészlet, s közel egynegyede a veszteség. Összegezve: a mérleg nem mutatta a fellendülő gazdálkodás jegyeit.

A párbaj másik következményeként megszűnt az az érdek, amely a Nyugatot a nevét viselő részvénytársaság keretein belül működtette. A nyár folyamán a szervezeti elkülönülést is megejtették, különváltak egymástól a könyvkiadás és a folyóirat megjelentetésének ügyei és szereplői. A május elsejei Nyugatban már nem található meg a kiadóhivatali igazgató neve, aki 1910 januárjától Faragó Lajos volt. A június elsejei számban arról olvasható értesítés, hogy a szerkesztőség és a kiadóhivatal a Lónyay utca 18. szám alá költözött, ahová már előzőleg az immár Nyugat-nyomda (A Nyugat Nyomdája) nevet viselő Révai és Salamon-nyomda is távozott az Üllői út 18. szám alól, nyilván a zavartalan működéshez szükségük volt egymásra. Június 21-én a Nyugat Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság bejelentette, hogy a Nyugatot Fenyő Miksa tulajdonába adták át. Ezzel szemben július elsejei, félévet kezdő írásában Ignotus azt a bejelentést tette, hogy ő vette át a tulajdonjogot, valamint Osvát Ernő szerkesztői munkáját, azaz a felelős szerkesztést. Ettől kezdve mintegy két éven keresztül egyedül szerepelt kiadótulajdonosként, s csak az 1914. május elsejei számtól tüntették fel Fenyő Miksa nevét is. Osvát helyére Ady is aspirált, s az 1912. július elsejei számtól neve a Nyugat címlapján az Osvát helyén állt. Hatvanyhoz hasonlóan azonban ő is alkalmatlan és képtelen volt rendszeres szerkesztői munkára, így Osvát pozíciói továbbra is megingathatatlanok maradtak. Az ellentmondások avval oldhatók fel, hogy mind Ignotus, mind Ady nyilvánosság előtti fokozott megjelenése egyben ambícióik leszerelését is jelentette. Ady nevének szerkesztőként való feltüntetése pedig egyáltalán nem Osvát akarata ellenére történt; ezt az is mutatja, hogy egy évvel később Móriczot is ebben a titulusban kívánta szerepeltetni; ő azonban avval utasította vissza, hogy olyan laphoz nem adja a nevét, amelyhez teljes munkaképességét nem adhatja. Végül augusztusban a részvénytársaságban cégjegyzési jogosultságot szerzett Salamon József s kiléptek a szerepüket vesztett részvényesek az igazgatóságból: Ignotus, Fenyő Miksa, Osvát Ernő, Helvey Tivadar, Elbogen Károly és Miklós László. A kiadó nélkül maradt Nyugat és a Nyugat nélkül maradt Nyugat Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság (amely valójában már csak a nyomdából állt) a korábbi kiadványokat úgy osztotta meg egymás között, hogy a Nyugat-példányok a folyóirat, a könyvek pedig a nyomda tulajdonába kerültek. Ami pedig az előzményekből is sejthető: a lap szerkesztése, nevének említése nélkül is Osvát Ernő kezében maradt.

Befejezésül még néhány megjegyzés. A Nyugat Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság 1916-ban felszámolás következtében megszűnt, addig azonban saját kiadványokat is megjelentetett és bérmunkát is végzett. 1916 után a Nyugat folyóirat maga viselkedett kiadóként, nem állt mögötte vállalat. Ezt csak az 1920-as évek elején szervezte meg ismét Gellért Oszkár, megint azért, hogy a lap (valamint Osvát és saját családja számára) anyagi biztonságot teremtsen. Ez törékeny volt ugyan, de mégis fenntartható. Az ekkor létrejött részvénytársaság a Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. nevet viselte. Ez működött Osvát haláláig, majd Móricz és Babits együttes szerkesztése s Babits egyedülmaradása alatt is. 1941 után nem szűnt meg, a Magyar Csillag megjelenését is ez tette lehetővé. Sőt, 1945 után is működött még, csak 1949-ben a mindent elsöprő államosítások során kényszerítették tevékenységének befejezésére.