BETHLEN KATA

(1700–1759)

Bethlen Kata, vagy ahogy többnyire nevezni szokták (megkülönböztetésül a másik, szintúgy özvegy Bethlen Katától, a jobb sorsra érdemes II. Apafi Mihály szerencsétlen életű feleségétől), az “árva Bethlen Kata” volt Rettegi György és Hermányi Dienes mellett az utolsó, aki a nagy barokk önéletírás műfajában próbált megnyilatkozni; de mint Retteginél jeleztük, a XVIII. század közepi Erdély megváltozott világában már nem voltak nagy politikai szándékok, konfliktusok, így nem születhetett nagy politikai-közéleti igazolás sem. Hermányi és Rettegi a műfajt a külső világ felé fejlesztették, Bethlen Kata a belső világ kitárásával emeli még egyszer művészi szintre a műfajt.

Világa igen zárt, mondhatni: szolipszista, amelyben a Rákóczi-szabadságharc csak időhatározó félmondat, amelyben minden esemény, tűz, árvíz, betörés és halálozás azért van, hogy az ő lelkét próbára tegye vagy megerősítse, amelyben a jótékonykodás nem a felelősségérzés, hanem a kiválasztottságtudat megnyilvánulása. Művéből csaknem minden kivetítő szándék

hiányzik: a nagy barokk önéletírók “az Istennek az emberek előtt” tették meg vallomásukat, Bethlen Kata pusztán az Isten előtt vall, az emberek bármily szűk nyilvánosságát nem vette

Bethlen Kata önigazolása Istennek szól, előtte mentegeti magát “hűtlensége”, katolikus féltestvérével, Haller Lászlóval kötött első házassága miatt. Pszichológus vizsgálódására méltó téma, miért kellett oly szívósan rossznak és bűnösnek látnia első házasságát (s miért az állandó betegeskedés?), miközben jól működő vegyes házasságok ekkor már szép számmal voltak, Haller László pedig Bethlen Kata bevallása szerint is minden más szempontból megfelelő férj lett volna. A felekezeti különbözés ekkor már nem centrális kérdés, ellenkezőleg, éppen a “városi béke”, a polgári egymás mellett élés szabályai kezdenek érvényesülni, a társadalom ideológusai a különböző nemzetiségekből és felekezetekből összetett ország békés irányításának elvein munkálkodnak, s kialakul egy vallástól független állampolgári erkölcs. Ekkor a fő kérdés a tolerancia, amelyet azonban Bethlen Kata nem ismer. Bethlen Kata számára a “tolerancia” a saját református vallása számára kivívott türelem; maga türelmet mások másféle vallásával szemben nem gyakorol. Ebben a házasságban a férj volt toleráns, aki fékezte, csitította háza katolikus papjait; egyszer sértette meg feleségét vallásában (ő azonnal halálra sértődött), miközben Bethlen Kata akárhányszor gúnyt űzött férje vallásából. Élete legnagyobb, vissza-visszatérő félelme, hogy haldokló, magatehetetlen állapotában a katolikus vallás utolsó szentségét erővel adják föl neki; ő katolikus férjétől megtagadja a katolikus vallás szerinti utolsó vigaszt. Világlátása egyéni életsorsával magyarázható, s kegyetlen következetességében tiszteletreméltó – a relatívumok között az abszolút –, de konzervatív és időszerűtlen; ez is okozza, hogy magára marad a maga szigetén, a más eszményeket követő világban. (A két világháború között az ősök vallásához való ragaszkodásnak más volt a helyzeti értéke; ez inspirálta Németh László szuggesztív Bethlen Kata-képét.)

Bethlen Kata életének egyetlen igazi konfliktusa első házasságának két éve, s utóbb még az ebből származó két gyermekért folytatott küzdelem második, az apja helyett apja református Teleki Józseffel kötött házassága idején. Száz éve sajnálkoznak életírói azon, hogy a katolikus Haller-rokonság erővel elvetette tőle a katolikusnak keresztelt Haller-gyermekeket. Ám ha jogos tett Bethlen Kata küzdelme a gyermekek református hitéért (mert Rettegitől tudjuk: míg nála voltak, ő reformátusként nevelte őket!), a Haller-rokonság küzdelme is az. Erővel egyébként vettek el anyától gyermeket felekezeti konfliktus nélkül is, pl. ugyanezen években így szakították el anyjától Bánffi Ágnest. (Vagy így vette el százötven évvel később a költőnő Majthényi Flórától az elvált férj a fiát, az utóbb anekdotagyűjteményével elhíresült Tóth Bélát.) Ám amikor Bethlen Kata hányattatása megszűnik, az önéletírás feszültsége, dramaturgiai szervező elve szűnik meg. A fölfokozott lelki élet rajza, a ritmusosság egy ideig még ellensúlyozza az eseménytelenséget, de a napló szinkróniájához közeledve, a betétműfajok, imák, dokumentumok elburjánzásával ez a formai összetartozás is elvész, és az írásmű elemekre hullik szét.

Imádságoskönyve még életében megjelent (Védelmező erős pais, Szeben, 1759); önéletírása csak három évvel halála után (Gróf bethleni Bethlen Kata életének maga által való rövid leírása, Kolozsvár, 1762). Művé szerkesztésében nagy szerep jutott egykori udvari papjának, Bod Péternek. (A tematikus fejezetekre való osztás is alighanem neki köszönhető; Kősziklán épült ház ostroma című fordítását hasonló módon bontotta egységekre.) Az elgondolás szerkesztettsége azonban Bethlen Kata sajátja, s az a mű mikro- és makroegységeiben egyaránt jelen van. Egyik megjelenése az ellentétezés: a rendszerezés fő elve, hogy boldog és boldogtalan események egymást váltogatják, és világlátásának sarokpontja, hogy rosszban jót, jóban rosszat mindig azonnal talál. Az elbeszélő jellegű hosszabb s az összefoglaló vagy epikus csattanót rejtő rövid részek is ellentétükkel keltenek sajátos ritmust. Együtt járó egységek a bűn és bűnhődés is, és nem csak a saját életében: a megjósolt halálok többnyire ilyenek, bár olykor a halál lehet jutalom, Isten kegyelme is. (Hány életírója magyarázgatta zavartan, hogy szeretett fia, kedves unokaöccse haláláért hálálkodott Istennek, hányan töprengtek, “anya vagy szörnyeteg” – pedig Bethlen Kata csak következetes.) A makroegységeket, a két házasság tárgyalását a párhuzam és ellentét járja át, sőt párhuzamos a két özvegység kezdete is: mindkét férj halála után a rokonok támadása ellen kell védekeznie; az már szándéktalan ellentét, hogy első özvegységében gyermekei hitéért küzd, a másodikban a megvetett (?) anyagi javakért, amelyeket egyébként özvegyként, élő Teleki-gyermek nélkül vitatható joggal tartott kézben.

Vallásosságának alapja az ortodoxiából örökölt fatalizmus; hosszú második özvegysége idején bontakozott ki benne a kegyesség. Mély önelemzése, forró Jézus-szerelme, misztikája az érett pietizmus vallomásműfajának mintájává teszik: központi eszméi az Istenhez vivő szenvedés és az istenséggel való egyesülés hite. Így minden földi szenvedését “szépen elkészített grádics”-nak tartja, amely elvezet Istenhez, és örömmel várja saját halálát is: “gyönyörködve, kimondhatatlan nagy örömmel szemléltem, mely gyönyörűséges dolog a léleknek a testnek sátorából kiköltözni” – írta lázrohama után. Stílusa a vizionárius barokk próza megtestesülése: “mintha testi szemeimmel láttam volna az én kegyelmes Megváltómnak érettem a Gecsemáné kertben való vérrel verítékezését, halállal való keserves bajvívását, érettem való keserves halálát.”

Ha Rákócziról elmondhatjuk, hogy nála az önéletírások íróinak két megnyilatkozása, a narratív én és a valóságos én szinte azonos, és közösen ítélik meg a (hajdani) cselekvő ént, ahogy csetlik-botlik, Bethlen Kata művére a cselekvő és a narratív én szinte teljes azonossága jellemző: alig fordul elő, hogy “mai eszével” elítélné régebbi önmagát, miközben jól látjuk ezek különbözését a valóságos éntől. Ő önmagát gyámoltalannak, elesettnek ábrázolja (a köztudat így értelmezi neve előtt az “árva” szót, holott az csak annyit tesz: ’özvegy’), ez azonban csak szerep, amelyben önmagát láttatni akarja. Leveleiből, más emlékírók följegyzéseiből kitűnik, hogy valójában erős, kemény, szívós erővel gazdálkodó, racionális gondolkodású asszony, ugyanolyan bátran szókimondó, mint amilyen Rettegi szerint a lánya, Haller Borbála (akinek természetét Bethlen Kata nem is állhatta). A leghívebb képet róla valószínűleg Hermányi őrizte meg, amint az ifjú asszony Bethlen Kata csípőre tett kézzel háromszor kergeti körbe az asztal körül a hátráló, csupa-görcs, nő-komplexusos Pápai Páriz Imrét, hogy kivegye belőle véleményét az asszonyokról.

S. Sárdi Margit