Balassa Bálint

(1626–1684)

Kékkő várában született, édesanyja, Bakos Mária kevéssel születése után elhalt, és mostohája, Szunyogh Ilona mindent elkövetett, hogy pokollá tegye a kis árva életét. Legalábbis felserdült korában Balassa így ír egy panaszlevelében Nógrád megye rendjeihez: “Csudálkozásra és szánalomra méltó árvai állapatom; az én atyám, mostohaanyám kedvéért mint tartott; vagyon Kegyelmetek közt oly bíró, ki azt nyilván tudja, nem egy, nem kettő. Egyszer talám esztendeig eleget nem adtak ennem, úgyannyira, hogy ha Balassi Imréné asszonyom rendén elvolt jobbágyok és egyebek is hun zab s hun pohánka kenyeret nem adtak volna, talám éhhel is meg kellett volna halnom, mert a kulcsár fejére nem mert volna egy cipót adni, sem egy italt. Csaknem mezítelen jártam, lábombeli gyakrabban nem volt, csaknem az féreg ett meg […], inget egy esztendeig sem adtak […], utoljára még tanítani sem akartak; az atyámtól el kellett jönnöm, mert Kékkőben is egy boltban rekesztvén egyedül magamat csupa padimentumon [a csupasz padlón] hálattak, holott csaknem desperáltam [végső elkeseredésre jutottam], mint gyermek félvén éjszakának idején.” A Móricz-novellába illő nehéz gyermekkor, a megalázó mostohasorban eltöltött évek soha be nem gyógyuló sebet ejtettek rajta. Első verses próbálkozá-

saiban is ott a megalázottság, az örömtelen gyermekkor megnyomorító élménye:

Látnék, ha láthatnék, jószívvel oly árvát,

Kinek úgy, mint nekem, kitépték a szárnyát.

Mert eddig mind búban éltem,

Szívem víg napját nem értem,

Az identitáskeresés a szülői szeretetből való kirekesztettség következményeként (mint majd József Attilánál) a saját nevéhez tapadó névmágiában nyilvánult meg: szinte minden fennmaradt költeményének elengedhetetlen tartozéka a versfőkbe gondosan beleszőtt BALASSA BÁLINTH akrosztichon.

A bécsi egyetem filozófiai fakultásán 1646-ban szerez baccalaureusi fokozatot. Mint tizenkét évvel korábban Zrínyi Miklós is, Szent László királyt dicsőítő latin orációt mondott a bécsi Stephansdomban (RMK III, 1660). Tanulóéveiben már gyámja is akadt, az önös érdekektől korántsem ment nagybácsi, Balassi Ferenc személyében. Ő láthatta el jogi tanácsokkal az anyai örökség megszerzésére indított pereskedésben. A bosszú régen várt időpontja 1649-ben jött el: meghal édesapja, Bálint rögtön a birtokon terem, és haladéktalanul kiűzi az örökségből gyűlölt mostoháját és féltestvéreit. A féltestvérek közötti viszály azonban végeérhetetlen. Balassa időközben Hont megyei főispán, majd gróf lesz. A magas kitüntetést a felföldi protestánsok elleni kíméletlen fellépésével érdemelhette ki. Az 1663-ban meginduló törökellenes háború alkalmából áhítatos himnuszban ajánlja fel életét Istennek, cserébe a haza felszabadulásáért:

Hadd érjem hazánknak megszabadulását,

De ha most lelkemnek testtül elválását

Fegyverrel rendelted, add vigasztalását,

Színed előtt mennyben szentekkel szállását!

Arra méltók vagyunk, hogy büntetsz bennünköt,

Adjad térésünköt, szánd meg esetünköt,

Költészetében nagy elődje a példakép, önéletrajzi drámája végén az ő követésére buzdítják jezsuita nevelői: “Ki hasonló nevet viselt nemzetedben, … / Annak kéjét látom lenni személyedben, / Successora [örököse] leszel, de nem csak nevedben, / Kövessed két jóban egész életedben, / Szerelmet ne bocsáss de jó erkölcsödben”. Talán Balassit kívánja követni abban is, hogy verseit megkomponált verseskötetbe rendezi. A preludiumként a dráma élére helyezett Bujaságnak senki versemet ne vélje… kezdetű vers “Balassa Bálint összeállított, de eredeti formájában ránk nem maradt verseskönyvének tematikai beosztását árulja el”: az első részben “szerelmes verseim nem képemben [értsd: nem saját személyéről szólva] vadnak”. A második részben panaszversek találhatók: “Így írtam második részben panaszimat” – ezek is szerelmes versek, de illedelmesek, házasság a céljuk. Majd: “Talál az, ki tekint utolsó rendemre, / Sok istenfélőt is és mást is nevemre” – vagyis istenes és más, nem szerelmi témájú versekkel végződik a kötet.

A Zrínyi-strófa és a Balassi-versszak egyeduralmát elhozó barokk korban meglepő Balassa verseinek formai gazdagsága. Ritmusérzéke kitűnő, egy-egy önkéntelen anapesztusos sorát akár Faludi is írhatta volna: “Bátorságom inditója, / Mars, hadaknak istene, / Lévén erősek rontója, / Jobb karomnak mindene.” A könnyedebb, szinte a rokokó játékosságát megelőző verselésre – ha ugyan kezébe jutott a Syrena-kötet – Zrínyi madrigálversének példája bátoríthatta:

Állandó nincs,

Se örök kincs

Az királyságban,

Vagy fösvények

Vagy irigyek

Nem hagyják abban,

Szél magasra talál,

Szerencse meg nem áll

Nagy méltóságban.

A “visszavaló” [fordított] áldás feleletként készült 1662-ben egy Balassát megtámadó országgyűlési paszkvillusra, melyet talán egyik vele perben álló rokona írt, íratott. Balassa versében a paszkvillus műfaji kereteit szinte szétveti a szerző elemi erejű indulata. Miután kimeríti a barokk költészet szokásos kínkatalógusát (Titius, Herodes, Cerberus stb.), ijesztő leleményességgel tobzódik az egyre naturálisabb, szinte szürreálisan bizarr átkok kiötlésében.

Balassa Bálint költészete figyelemre méltó kezdeményezéseivel nem hatott kortársaira. Versei kéziratban maradtak, jó részük elveszett, mások, mint a Bár ne tudtam volna, mi légyen a szeretet… az utókor tudatában hosszú időre összekeveredtek Balassi verseivel.

Orlovszky Géza