Szörényi László

Kortárs Kiadó, 1999.

Szerkesztõ: Mátis Lívia

Szõnyi Zsuzsa emlékiratát igen sok szempontból lehet olvasni és értelmezni. Természetesen szépirodalmi igényû vallomásként is, sorstörténetként. Azután dokumentumként: hiszen a nyugati magyar irodalom és kultúra egy jórészt ismeretlen központjának krónikája. Tágabb értelemben pedig nem csupán a római, itáliai, hanem - a Triznya-kocsmában megforduló más nyugati országban élõ vendégek révén - az egész szabad világbeli magyar emigráció politikai története szempontjából is egyedülálló napló. Ám még ennél is több, ha figyelembe vesszük, hogy a rendszerváltozás óta változatlanul fennáll a maga intézményszerûségében, és ezen páratlan tanúságként szól az emigráns és a hazai magyarság egymásratalálásának az elmúlt évtizedben lezajlott fázisáról.

Mégsem szeretném e szerény elõszóban a fent említett szempontok szerint értékelni, illetve ajánlani, hiszen ezt megteszi maga a szöveg és a függelékben közölt néhány ihletett méltatás és visszaemlékezés. Különben is személyes kompetenciám nem terjedhet ki a Kocsma egész történetére, hiszen Triznya Mátyással és Szõnyi Zsuzsával csak 1970-ben ismerkedtem meg; igaz, azóta - amennyire ezt római tartózkodásaim lehetõvé tették - magam is törzstaggá váltam a Kocsmában.

Megpróbálok tehát messzebbrõl közelíteni az „aventinusi tündér" (Rónay György kifejezése) könyvének szelleméhez. Vegyük elõször is magát az Aventinust, pontosabban a tõle egy kis völggyel elválasztott Kis-Aventinust, ahol Triznyáék régebbi és újabb lakása található, mint a Kocsma székhelye. Még ha autóval is közelíti meg valaki - ám a többség mindig gyalog kapaszkodik föl a dombra -, feltûnhet neki, hogy Rómán belül egy egészen különös, sajátos világba lépett. (Persze ez Róma egyik alapvetõ sajátsága: világváros a szó világ-város értelmében, vagyis kozmosza sok önálló mikrokozmoszból szervül össze.) Az Aventinus és a Kis-Aventinus már az ókorban, a köztársaság idején szerves részévé vált a városnak, ezért a védelmezõ falrendszerbe is belefoglalták. Ennek ellenére megõrizte valamelyest vidékies jellegét hatalmas kertjeivel, szõlleivel, villáival. A mai Santa Sabina helyén is egy erdei istenség, Diana temploma állott. Nem csoda, hogy Hadrianus császár a kisebbik dombon, tehát a Kis-Aventinuson emelte pompás magánpalotáját.

A középkor elején azonban a kettõs domb elnéptelenedett, a szõlõmûvelõ parasztokon kívül jórészt csak szerzetesek lakták, akik erõdszerû kolostoraikba húzódtak vissza.

Ez volt talán az elsõ negyede Rómának - az Augustus császár idejében hozott közigazgatási felosztás szerint az Aventinus a XIII., a Kis-Aventinus a XII. kerülethez tartozott -, amely menekültek befogadójává vált. A VII-VIII. században ugyanis rengeteg görög menekült el Bizáncból, a képromboló császárok dühöngése elõl. Egész görög kolónia alakult ki ekkor a környéken és a közvetlen szomszédságban; néhány görög eredetû pápa oltalmába vette ugyanis ezeket a menekülteket, akik - külön kis egyházkerületet képezve - birtokukba vették, illetve felépítették templomaikat és kolostoraikat. Néhány példa: San Giorgio in Velabro, Sant' Anastasia, Sant' Alessio sull' Aventino, Sant' Erasmo stb. Külön története van a San Saba nevû templomnak, amelynek közvetlen közelében található a Triznya-kocsma is. A névadó szent szintén keleti: kappadóciai mártír püspök volt. Bizánci tisztelõi menekültek ide és honosították meg kultuszát. Benne látták a keleti szerzetesség egyik megalapítóját és megszervezõjét. Nem akárhova emelték e templomot, amely ma is elbûvöl ódonságával és századok rendjét összezavaró változatosságával, hiszen a legkülönbözõbb pogány épületekbõl szedték össze hozzá az oszlopokat és a márványokat. Ugyanis fölé épült annak a kis imaháznak, amely Nagy Szent Gergely pápa édesanyjának, a szintén szentté avatott Szent Szilviának házából alakult. Megjegyzendõ: ebben a templomban ravatalozták fel 1991-ben Triznya Mátyást, itt vettek tõle búcsút római barátai, mielõtt elnyerte végsõ nyughelyét a zebegényi temetõben.

Nem csupán a Kis-Aventinus volt tehát egykor emigránsok menedékhelye; Szõnyi Zsuzsa könyvébõl megtudhatjuk egyébként, hogy õk is egy emigránstól vették az elsõ lakást. A Nagy-Aventinus egyik szent helye, a San Bonifacio nyújtott menedéket a Csehországból elmenekült Szent Adalbertnek és társainak a X. század végén. Ott álmodoztak, a romokba süppedt és pártviszályokba süllyedt város fölött arról, hogy hogyan térhetnek majd haza, hogyan kapcsolhatják be az ezredforduló körül újjászületõ kereszténység világába távoli hazájukat és a többi közép-európai népet, így a magyarokat is. Ez a Nagy-Aventinus is szimbolikus helye és egyúttal szereplõje a könyvnek, hiszen ott, a Sant' Anselmóban lakott Békés Gellért és egy idõre oda vonult vissza Pilinszky János is.

Nem hiábavaló régiségbúvárlat idézteti föl velünk ezeket az emlékeket az Aventinus genius locijával kapcsolatban. Triznya Mátyás történeti esszéket is írt; népek és birodalmak születése, halála és lehetséges újjászületése ihlette gondolkodását és festészetét egyaránt. A Triznya házaspárnak a kommunista barbárság miatt egy idõre elvesztett hazájukat segített újra felépíteni Róma. Triznya akvarelljeinek jelképvilágában központi szerepet játszik a Tiberis szigetére vezetõ õsrégi híd az Aventinus alatt, rejtelmes Janus-fejeivel. A sziget õsi Aesculapius-szentélye fölé épült a mai Szent Bertalan-templom, amelynek eredeti titulusa azonban a végül is hazánk történetébe is elválaszthatatlanul belefonódó sorsú Szent Adalbert püspöknek és mártírnak szólt. Az Aventinus és környéke tehát olyan aurát teremtett az oda menekülteknek, amelyben nem csupán az elvesztett hazán boronghattak, nem csupán átélhették kultúrák változását és pusztulását, hanem érzékelhették az örökkévalóságot is, és reménykedhettek a hazatérésben és újjászületésben. (Kevésbé magasztosan: egyszer Sárközy Péterrel egy egész estén át vicceket meséltem Matyinak és Zsuzsának. A végén Matyi a nevetéstõl sírva fakadt: - Miért is kellett eljönni hazulról?)

Van egy remek könyv, a Corriere della Sera munkatársa, Marilena Menicucci írta, a címe: L'altra Capitale (A másik fõváros). Rómában jelent meg, 1995-ben. Címlapján Triznya Mátyás egy vízfestménye látható, amely Octavia porticusát ábrázolja. A könyv tárgya a Rómában élõ külföldiek élete és sorsa. Majdnem negyven közösségrõl készített közelképet gondos interjúk és sokoldalú tájékozódás után. Szó esik benne litvánokról, németekrõl, amerikaiakról ugyanúgy, mint svédekrõl, finnekrõl vagy máltaiakról, románokról, horvátokról vagy brazilokról, kínaiakról, svájciakról vagy peruiakról. Mivel a római magyarokról egyik fõ forrása Szõnyi Zsuzsa volt, a könyv igen hasznos a Triznya-kocsma, illetve emigráns és hazai látogatóinak összehasonlító elemzésére. Úgy látszik például, hogy a hagyományos lengyel-magyar testvériség abban is megnyilvánul, hogy lengyel és magyar emigránsok szervezõdtek leginkább irodalmi és mûvészeti szalonok köré, és voltak képesek második hazájuknak tekinteni Rómát. Lényeges azonban a különbség is: a sokkal nagyobb számú lengyel emigráció a kommunizmus éveiben is támaszkodhatott olyan régebbi alapítású intézményekre, amelyek segítettek fenntartani a folyamatosságot, míg 1950 után a magyar politikai és kulturális diplomáciát egyértelmûen gleichsaltolta a kommunista hatalom. Ezért mûködhetett évtizedeken keresztül ellen- vagy igazából szólva valódi magyar akadémiaként a Triznya-kocsma. Tanulságos a litván közösség történetének megismerése is. A fizikai megsemmisülés szélére taszított litván nemzet római képviselõi elsõsorban a szabad világban nyomtatott könyvek hazaküldésével és a nyugati közvélemény felvilágosításával igyekeztek küzdeni elnyomott országok szabadságáért. Különleges helyzete van természetesen a román emigrációnak, amely - bizonyos értelemben hasonlóan a részben olasz eredetû argentin kolóniához - a római eredet mítoszával fényesítette mindig a hazatérés boldogságává emigrációs létét. Érdekes módon hasonlít a régebbi (tehát elsõ világháború utáni) orosz emigráció attitûdjéhez a magyar „Róma-érzés" - hogy alkalmilag fordítsunk így egy terminust, amely a római holland emigrációban gyökeresedett meg. Elsõsorban természetesen az orosz mûvészekre és tudósokra volt ez jellemzõ, akik meg tudták õrizni egykori hazájukat lélekben, és hozzáépíteni a másik római virtuális hazát. A kettõt nem kopírozták egymásra, mint sokszor a lengyelek és majd mindig a románok és a dél-amerikaiak. És még egy közös vonás, amely szinte az összes kelet-európai emigráns kolóniát jellemzi: a Rómában való letelepedés legelsõsorban lelki és kulturális döntés és választás eredménye náluk. Triznyáékat sem a puszta megélhetés hajtotta Rómába.

Volt Triznya Mátyásnak egy kedves könyve: Donald. R. Dudley Urbs Roma (1967). A hosszú évekre szintén Rómában letelepedett angol tudós e könyvben azokat a görög és latin forrásokat adta ki és látta el fordítással és kommentárral, amelyek az antik Róma leírásait, valamint magasztalását és siratását tartalmazzák. Lássunk egy példát az elpusztított Rómát gyászoló mûvekbõl. Rutilius Namatianus - egyébként egy idõben a Város prefektusa - így összegezte azt a hihetetlen változást, amely a világbirodalom központját egyedülálló várossá tette:

dumque offers victis proprii consortia iuris

Urbem fecisti, quod prius orbis erat.

(Prózai fordításban: Mivel a legyõzötteknek felajánlod, hogy megosztod velük - szólítja meg a költõ Rómát - a veled való együttlakás jogait, várossá tetted azt, ami korábban világ volt.) Azonban ez a gyászvers tulajdonképpen optimista, mert hozzáteszi:

iam tempus laceris post saeva incendia fundis

vel pastorales aedificare casas.

(Prózai fordításban: De most már itt az idõ, hogy ezen borzalmas tûzvészek után romjaidon építkezzél, ha mást nem, legalább pásztori kunyhót.) Tehát nemcsak az elveszett birodalmat siratja, hanem felszólít az újrakezdésre. Ilyen pásztori kunyhó volt mindig a Triznya-kocsma is.

Láthatjuk tehát, hogy mit adott és ad ma is a Triznya-kocsma, illetve Matyi halála után a ház asszonya, Szõnyi Zsuzsa a magyar kultúrának. Tavaly azonban bekövetkezett egy nem várt fordulat is: Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek címû regénye hallatlan könyvsiker lett Olaszországban. A kritikusok tanulmánnyal felérõ cikkekben méltatták a regényt, illetve Márai egész életmûvét, és már készül a további mûvek olasz fordítása is. Olyan kulturális megrendülést idézett elõ e könyv, mint annak idején Borges mûveinek megismerése; egyébként némely kritikus az argentin géniusz mellé is emeli Márait. És akkor hirtelen rájöttek, hogy él valaki Rómában, aki Márai legközelebbi baráti körébe tartozott és kincsként õrzi levelezésüket. Szõnyi Zsuzsa így mára az olasz irodalmi életnek is sztárja lett, és a kiadók versengenek a Máraival folytatott levelezése fordításban való kiadásáért. (Természetesen Szõnyi Zsuzsa ragaszkodik ahhoz, hagy ezek a felbecsülhetetlen szövegek elõször magyarul jelenjenek meg. Az emlékiratokat is gondozó kiadó tervei szerint erre még az idén sor is kerülhet.) Így tehát a Triznya-kocsma kincseit gyakorlatilag egyszerre ismerheti meg Szõnyi Zsuzsa elsõ és második hazája.