A Szigeti veszedelem növény- és állatvilága talán nem fontos aspektusa a mû vizsgálatának - ám annál érdekesebb. Érdekes elõször is magára az eposzra nézve, mert e közelítés fényében is kitûnik a Zrínyiász kimeríthetetlen bõsége. Érdekes másfelõl a költõre és korára nézve, hiszen egy személy és kor általános gondolkodására éppen úgy fényt vet az állatokról s növényekrõl alkotott képzetvilág, mint akármely egyéb téma.
Szembeötlõ tény az állatok és növények nagy száma: a mûben kilencvennél többször említtetik meg valamely növény és jóval háromszázon felül valamely állat. Ennél fontosabb azonban ezek változatossága: 25 különbözõ fajtájú növény és 56 állatfaj lép színre, ehhez jönnek még a különbözõ gyûjtõnevek, mint pl. erdõ, mezõ; nyáj, vad stb., illetve bizonyos mitológiai alakoktól asszociálható állatok, mint pl. a Python, Medusa említésekor. Ezen állat- és növényfajták száma (összesen tehát nyolcvanegynéhány) korántsem elenyészõ az emberi alakokéhoz mérve: a Szigeti veszedelem egyik kiadásának névmutatója mintegy 260 olyan személyt sorol föl, akik a mû jelenidejének létezõ, többségükben cselekvõ figurái.
Ez a flóra, de inkább a fauna helyenként fontos dramaturgiai szerepet is játszik. Talán említeni sem kell a XIII. ének nevezetes galambját, melynek föltûnése sorsdöntõ az eposz cselekményében. S vajon nem fontos szereplõ-e Karabul ló a Borbála-epizódban; a két elszabadult paripa a török táborban; vagy Alecto kígyója, melyet „Szulimánnak ágyában bocsátott"? Nem mellékes az sem, hogy három kiemelkedõ állatszereplõ (Karabul, illetve a szultán és a Hajnal lova) oly részletes leírást kap a szövegben, mint az emberek közül is kevesen.
Lássuk elsõként a növényeket.
A fák elõfordulása a legsûrûbb.
Nyolc fajta bukkan elõ és közöttük
a tölgyfa az uralkodó, miként maga a költõ
sem hagy kétséget efelõl, például
a következõ strófában:
Milos Badankovics az kapu mellett áll,
Másfelõl Hervoics, mint két magas töly-szál,
Az mely Dunaparton innen is, túl is áll,
Magasban többinél, s nagyobb hatalommal:
Ugyanezek a tölgyszál-vitézek, ha elemükben vannak, elõszeretettel rángatják ki a fákat, mindenekelõtt Demirhám, aki „[...] gyökerébül nagy tölgyfát kirántott, / Ököllel agyonvert egy nagy elefántot." nemkülönben Delimán, aki Cumilla halála fölötti felindulásában „Meztelen az fákat tövébül rángatja;" - amivel különben mindkét vitéz méltán érdemelte ki Arany János rosszallását.
Egyéb fafajták fegyverként szolgálnak, mint „az kegyetlen somfa"; az „égett mogyorófa", ami tulajdonképpen faszén és így a puskapor egyik alapanyaga; vagy a „két szál hebánum csid". Ez utóbbi ébenfadárdát jelent, s ki más bírhatna ilyen nemes fegyvert, hozzá rögtön kettõt, mint a „szárnyas lovon" érkezõ „szép piros hajnal", a VIII. ének nyitányában.
De nem minden fa ilyen fenséges és erõs. Vannak esendõek, melyeket hol „magas hegyekbõl leszállott kûszikla" rombol, hol a „viznek árja" sodor magával „Mikor fövént, dült fát, gyökeret bõven hoz,". És itt van a gyáva nyárfa is, midõn az eposzíró így szól a várban rekedt török hõshöz: „Röszkettél-é Demirhám, mikor ezt láttad, / Mint nyárfa levele ? [...]" Sõt akad egészen nemtelen célra használatos fa - Delimán ekként sérti meg Al béket: „Lakjék benned lelked, noha érdemlenéd, / Hogy egy jegenyefát megnehezítenéd". Említtessék még a pálma és a ciprus, mint egzotikumok: a pálmaág természetesen a mártír Zrínyire vár; a ciprus pedig a török fiú énekében szerepel - a költõ mindkettõvel találkozhatott Itáliában, de horvát hazájában is.
Zrínyi, mint a nagy mûvészek általában, sohasem öncélú: a vitézeket sem csupán a költõi képek kedvéért hasonlítja mindenekelõtt tölgyfához. Egyik legfontosabb forrásából, Istvánffy Miklós Magyar Históriájából tudhatjuk például, hogy a szigeti erõsség egyik fõ építõanyagát képezték azok a hatalmas fagerendák, melyeket az ostromló sereg janicsárjai több helyen is kiástak a földbõl. E gerendák szerencsésen konzerválódott maradványait azután századunk hatvanas éveiben régészeknek is sikerült föltárniuk, ekkor derült ki, hogy tölgyfából készültek. A törökök pedig a közeli erdõkbõl kivágott hatalmas mennyiségû faanyaggal próbálták betemetni Szigetvár védárkait. (Sikertelenül, hiszen a védõk minduntalan fölgyújtották a gigászi munkával összehordott farakást.) Ennek az irtásnak (vagy a késõbbieknek) nyomát a városkörnyéki fauna napjainkig magán viseli: az Almás-patak Szigetvárhoz közeli felsõ folyása mentén igencsak megritkultak az egykori erdõterületek. Jutott szerep Sziget történetében a hársfának is: a török sereg mind a sikertelen 1556-os, mind a végzetes 1566-os ostrom alkalmával a városhoz közeli, egykoron az Almás vize mellett elterülõ hársfaerdõ fedezékében ütött tábort.
Zrínyi kozmikus mûvének szigorú rendjében mindennek megvan a maga helye, feladata - a fáknak is. A különbözõ fajtájú fák - s ezzel a hadtudós költõ természetesen tisztában volt - maguk is résztvettek a küzdelemben, maguk is harcoltak. Az eposz tölgyfához hasonló vitézei mellett magukat a tölgyfákat is vitézeknek nevezhetnénk; és a sokszázados földsírjukból elõkerült gerendákat szemlélve mi is fejet hajthatunk a szigeti küzdelem e nagyszerû növény-hõsei elõtt.
A mitikus madár nevét viselõ Phoenix is növény! A Delimán és Cumilla egyesülését elbeszélõ híres strófa utolsó sora szerint: „Ennyi mód két phoenix öszvecsingolódik." Ma már jól tudjuk, hogy itt a datolyapálmáról esik szó, latin nevén ez a phoenix dactyliphera; mely kétlaki, vagyis a két phoenix a porzós és termõs, azaz hím és nõ egyedet jelenti. Hozzátehetjük még, hogy a régiségben mindez közismert lehetett, hiszen pl. Szenczi Molnár Albert is a „Palmafa" jelentést tünteti fel elsõként szótárában.
Essék most néhány szó
a virágokról. Említésük ritka,
s fajtaként csupán a liliom és a viola van
megnevezve. A Juranics elestét leíró szép
strófában találjuk az elsõt:
Leesik Juranics, mint egy szép virágszál,
Kit kegyetlen munkás nagy vassal lekaszál,
Avagy ha tövébül kidül liliumszál,
Mely szép növésében tavaszi mezõn áll.
S ugyancsak egy vitéz halálakor kerül
elõ a második: „Õ meghalaványodék,
mint szép
viola, / Zrini lába elõtt esék le hanyatta."
A virág, virágszál máskor is gyakran
a vitézek szinonimája, többször tragikus
felhanggal, pl. „veszni fog vitéz virágszál",
„ma elvész az szép virágszál".
Lássuk a gyümölcsöket! Számuk
nem sok, de szinte mind az eposz legsikerültebb helyein fordulnak
elõ. A török énekes, dalának õszt
idézõ strófájában így
dicséri a szerencsét: „Õsszel sok gyümölccsel,
citrommal, turunccsal / Ajándékozsz bõven,
szép pomagránáttal". A költõ
szerkesztõkészségét dicséri,
ahogyan alig egy énekkel késõbb felel erre
egy Zrínyirõl szóló versszak, mely
egy szem gyümölcs képével teremt filozófiát:
Mert állhatatlan szerencse ajándékját
Nem más szüvel vette, mint egy piros almát,
Az kit bánat nélkül mindjárt visszaadhat,
Avagy ha nem ád is, tudja, hogy megrothad.
De még e helynek is van egy ellenpontja, ezúttal megint török részrõl. Szulimán így üzen a szigeti bánnak: „De tudnod kell néked az mi fátumunkat, / Az Istennek elszánt igaz akaratját: / Minekünk õ adja az szép arany almát, / Meg is fényeséti, mint napot, holdunkat."
Milyen remekül adja vissza Zrínyi a keleti képes beszédet! Az „arany alma"-képet pedig nem felejti el, sõt felidézi a csalódott szultán kiábrándult szavaiban: „Hazudott elõttem Mahomet prophetám, / Hogy kezemben lészen az szép arany almám, / És világot birja alattam muszulmán."
Felbukkan még a szõlõ is, mint „Bachus levele", mely „fára támaszkodik", ami állítólag Zrínyi itáliai tapasztalatait tükrözi, ha igaz, hogy csak a hagyományos mediterrán szõlõmûvelésben szokásos a szõlõt gyümölcsfákra futtatni.
Ha már eljutottam a borig, találhatni egyéb élvezeti szereket is. Mehmet és Szkender a harmadik énekben „Kávét kicsin fincsánból hörpögetének", furcsa azonban, hogy „Osztán azután vacsorát is evének" - nálunk mindenesetre fordítva van. Több éves kávétilalom után egyébként éppen az eposz Nagy Szulejmánjának idejében terjed el a Török Birodalom területén a kávé; a XVII. század közepére pedig már nálunk is bevett szokás kávét inni.
A II. énekben azután megjelenik Arszlán vezér, a narkomán török, akirõl megtudjuk, hogy „Mindennap afiumot ü eszik vala, / Hogy keresztény vérre ü kegyetlenb volna; / Már maszlagtol vezér reggel részeg vala, / Ugy hogy nem is tudá, maga mit csinálna." Az általam használt kiadások szerint a maszlag itt egyet jelent az áfiummal. Azonban két különbözõ dologról van szó. Az áfium, vagyis ópium az ún. álomhozó mák tejnedve (Szenczi Molnár szerint: mákból facsart lé), míg a maszlag többfajta vadon termõ növény közös elnevezése; s míg az elõbbi (tehát az ópium) valóban bódítószerként alkalmatos több formában, addig a maszlag leginkább gyógyító hatású. (Költõnk használhatta volna a maszlag másik ismert elnevezését, a mandragórát vagy magyarul nadragulyát: kedvenc Machiavellije színmûvének címében is elõfordul.) Hogy azután Arszlán miért az ópiumot veszi igénybe vérszomjának növelésére, azt alig értem, hiszen a szer hatása kétféle: bódító vagy görcsokozó (ez utóbbi miatt használhatja Zrínyi nevezetes röpiratában a méreg szinonimájaként) - de semmiképpen sem élénkítõ.
S ha már így elmerültem a lexikális adatokban, essünk túl még néhányon, a gyümölcsöket végképp elhagyva. A XII. énekben a szerelmi bánattal küszködõ Cumillának dajkája „orvosság helyett cicutát ada [...] Kivel az õ kedvét jobban megkapcsolá." A Zrínyiász jegyzetelt kiadásai, sõt már Szenczi Molnár is a cicutát a bürökkel azonosítja, egyébként nem teljes joggal, hiszen a bürök (vagy conium) és a cicuta (vagy csomorika) csupán ugyanazon család két különbözõ genusa; ám ez kevésbé lényeges, tekintve, hogy mindkettõ igen erõs méreg. Ebben a jegyzetelõk meg is egyeznek, de míg többségük megmarad ennél a magyarázatnál, egyikük „varázsszer" értelmet ad neki. Úgy tûnik, ez utóbbi a valószínû, nem mintha a csomorikának tulajdonítható volna élénkítõ hatás, de mert a mû szövege ezt igazolja: Cumilla minden bizonnyal valamiféle szerelmi bájitalt kap Fátitól, ami gyors cselekvésre serkenti.
A másik említendõ növény néhány sorral alább szerepel: „Mint nyíllal lütt medve vándorol barlangon, / Mely dictámust nem talál [...]". A dictamus pedig nem más, mint az ezerjófû, melyet az emberek általában tea formájában, a medvék pedig nyilván nyersen fogyasztanak; s mint nevébõl is kiderül, régtõl fogva mindenféle betegségek gyógyítását remélik általa. Leginkább sebgyógyító erõt tulajdonítottak neki - Tassónál és Zrínyinél is szerepel ilyen értelemben.
A csatajelenetekben gyakorta elõfordul a nád
is, mely jól érzékelteti a tömegével
pusztítható ellenséges sokaságot;
mint legsikerültebben a következõ strófában:
Itt már sok török hull, mint tûz elõtt az nád,
Mellyet pásztor tavasszal gyujtogat, s vigad,
Látván tüznek, szélnek kemény harcolását:
Így hull az sok török, és
szaladton szalad.
A tágabb értelmû fogalmakra térve
érdekes a mezõ, mindenekelõtt mint Deli Vid
és Demirhám végsõ párbajának
színhelye:
Mikor Szigetvártul jó tova valának,
Egy szép kerék rétet völgybe találának;
Azt tudnád, akartva ezt harchoz csinálták:
Itten halálos bajt csak ketten vivának.
A „kerék rét" jelentése, minthogy a „kerék" régen erdõt is jelentett: erdei tisztás, s a viadal helyszíne ma is fellelhetõ Szigetvár és Hobol határán.
Utoljára maradt a növények legnagyobb
gyûjtõhelye, az erdõ. Ez, mint egyébként
a mezõ is, általában helyhatározóként
szerepel; harcászati jelentõségére
pedig az imént utaltam. A Szigeti veszedelem egyik
legnagyszerûbb hasonlatát éppen az erdõ
kapcsán alkotta meg a költõ - hadd idézzem
most ezt, búcsút véve vele a növényvilágtól:
Mint mikor az fölszél Késmárkbul kiszakad,
Ama sürü fenyõs erdõ közben akad,
Támaszt zugást nagyot, nem reked s nem lankad,
Hajol elõtte lágy, és kemény
ág szakad:
Illyen nagy zöndülés esék õ közikbe,
Mert fölforr az haragos vér mindenikbe
[…]
Rátérek az eposz faunájára. Mint említettem, az állatemlítések száma meghaladja a háromszázat, a növényekének tehát több mint háromszorosa. Hogy a dolgok közepébe vágjak, ennek az állatvilágnak mennyiségileg és jelentõségét tekintve is legfontosabb faja természetesen a ló, mely az elõfordulásoknak csaknem harmadát teszi ki. Közülük név szerint is ismerjük Karabult, Amirassen lovát és Dumánt, Delimánét. Az elsõ esetben a ló, a másodikban a lovas a fontosabb: Amirassen éppen nem a cselekmény fõalakja, míg Karabul külön epizódnak is mintegy fõszereplõjévé válik, mikor a XIII. énekben „süvöltõ nyil"-ként menekíti Deli Videt és Barbarát a török táborból; Dumán pedig éppen csak megemlíttetik, szemben gazdájával, ki fõszereplõ. A „szerecsen" Karabulnak nem is Dumán a méltó párja, hanem két névtelenül föllépõ másik paripa: Szulimáné és a Hajnal szárnyas lova.
Ismerjük Arany János Zrínyi
és Tassójának szép elemzését
az eposz fõ-lovairól, kiket õ
- találó kifejezéssel - az „epikai közvagyon"
részéül magyaráz. Figyeljünk most
egyetlen megjegyzésére! „A szultán lovát
mûértõleg rajzolja" - mondja Arany. Milyen
igaza volt! Feltûnõ ugyanis, hogy mindhárom
nevezetes paripa fekete. „Az ló fekete volt, de szebb
Pegazusnál" - írta Zrínyi a Hajnal lováról.
Nos, ennek személyes vonzódás az alapja:
mint abban a Szulejmán szultánt ábrázoló
korabeli miniatúrák is megerõsíthetnek,
e fekete lovak valamenynyien a legnemesebb fajta, az arabs telivér
családjából származnak. Az (Arannyal
szólva) „mûértõ" Zrínyinek
egy ilyen állat fontosabb még a mitológiai
hagyomány szerint a jó oldalt jelképezõ
fehér lónál is. Különösen
a Szigeti veszedelem világában - tehetném
hozzá, s ha már a színekig jutottunk, gyorsan
megemlítem, hogy ezen kívül csak egyféle
színû ló ismeretes a mûben: a föld
mélyérõl kikelõ Hazret Ali „szög"
lova, mely barna lovat jelent.
Hagyjuk most el a híres lovakat, hogy jusson
idõ a többire is. Zrínyinél például
a világosság nemcsak hajnalban érkezik lovon,
de azon is távozik: a költõ két helyen
is használ egy pompás képet, közülük
a szebbiket idézem:
Ezután az nagy bán trombitát fujata,
Maga szép seregét mind összehivatá,
Mert az szép nap is már lovait elhajtá,
Oceanum tengerben mert beusztata.
Vitézek és lovak úgy élnek szilárd közösségben az eposz strófáiban, mint ma a városlakó kutyák és gazdáik. Kapnak is elég jó szót az állatok, jelzõjük sokszor „jó", máskor „tüzes", „hamar", „vitéz", „kedves", igaz néhol „fene" (vagyis megvadult) és „rettenetes". Nem véletlen, hogy a török dalnok ekként is dicséri szerencséjét: „Van jó lovam, éles szablyám, szép szerelmem" - bár a sorrendet nyilván nem gondolja komolyan. Katona és ló szinte lelki egységet alkot: Demirhám így menti lelkiismeretét saját maga elõtt a Deli Viddel való félbeszakadt párbaja miatt: „De látta az világ, nem volt az én vétkem, / Mind lovam akarta, mind magam s fegyverem."
A csaták forgatagában azután ló és ember fizikai közössége a legteljesebben nyilvánul meg. Mikor Szulimán elhatározza, hogy Magyarország ellen indul, így fogadkozik: „Megfestem lovamat keresztény vér-tóban," hasonlóan a Hazret Alit fölidézõ Alderán szavaihoz: „Ismét kell itatni lovadat vértóbul". Érdemes megjegyezni: akkoriban valóban színesre festették a lovakat (lásd Tinódit) - a telivér költõi kép ennek fényében érthetõ igazán. Az ütközetben azután „Rakásokban fekszik ló, fegyver és vitéz", mely vitézek közül „Ki alatt ló fekszik, némely ló alatt ful". Aki mégsem fúl, az „cühödik", mint Deli Vid mondja Demirhámnak: „Lám vártalak addig, mig cühödöl vala / Az ló alol […]". S aki meghal, azt végül lovon szállítják el, még a gyávákat is, hiszen például „Cserei Pál testét ottan lóra tevék", pedig õ megadta magát.
A halottszállító lóval megérkeztünk a teherhordó- és hadtáp-lovakig, igaz, õk már nem egyedül végzik munkájukat. Búcsúzzunk is a paripáktól ezzel az egész állatseregletet fölvönultató versszakkal:
Sok szekszénás lovak ezek után jünnek,
Hosszu nyaku tevék és erõs öszvérek,
Bialok, szamárok és ökörszekerek;
Hat elefánt is jün, kiken sok emberek.
Következzenek most a macskafélék. Természetesen a komolyabbak lépnek színre, maga a macska, szegény, csak egyszer és akkor is „vasmacska"-ként; de hát nem is való egy hõseposzba más, mint oroszlán, tigris, párduc, leopárd. És még utóbbiak is csak alig, hiszen a tigris és leopárd mindössze egy-egy helyen említtetik hõsként, egyébként ruhadarab lesz belõlük. Ilyenként gyakran szerepelnek ugyanis, például: „van befödözve párducnak hátával", „Haragos tigrisnek vagyon bõr az hátán,". Az oroszlán csak egyszer jut ilyen sorsra s akkor is a „vitéz Radivoj" viseli (Deli Vid éppen errõl ismeri meg álmában megjelenõ halott bajtársát).
Az oroszlánok természetesen mindig a bátorság, a vadság, a harci kedv jelképei, hasonlatokban vagy metaforákban. Általános élethelyzetei például: „Mint erõs oroszlány nem késik barlangban, / mikor fekve találják vadászok abban:", vagy „megölvén prédáját / Kevélyen fölette jártatja haragját, / Kegyetlen szemével nézi kínlódását, / Gyönyörködik vérben, usztatja nagy haját" (ti. sörényét).
E hasonlatok mellett azonban gyakran találkozni egy-egy odavetett oroszlánnal, mely általában „sívó", azonkívül „vitéz", „fene", „dühös", „haragos" - tekintet nélkül arra, hogy török vagy keresztény vitézrõl van-e szó. (Mellesleg a tudós Zrínyi is elvéti az oroszlán lakhelyét, amikor a szavannákon honos vadat barlangba költözteti; igaz, Petõfinél még rosszabbul járt, aki „sivatag-király"-nak nevezte, pedig a sivataghoz végképp semmi köze.)
Csodálkozhatunk-e azon, hogy az eposz leghõsibb állata éppen az oroszlán? Tekintsünk Sziget városának patinás címerére: benne leljük a két vitéz oroszlánt - Zrínyi Miklóst és Nagy Szulejmánt! Ott emeli õ büszke fejét a város fõterén, Gerendai István fönséges Zrínyi-emlékmûvén! Bizony, ha van állat, mely egészen Szigetváré: a hõs oroszlán az.
Amint az oroszlán a vitézség
szinonimája: a hitványságé az „eb"
(a „kutya" szóalak nem fordul elõ). Ezt
megint csak válogatás nélkül alkalmazza
a költõ mindkét oldalra, egyetlen kivétellel
mindig becsmérlõ értelemben; így van
tehát: „török eb", „körösztény
eb", „hitetlen eb", „pogány eb",
„kaur eb", ezenkívül, tekintet nélkül
a felekezetre: „nyomorult eb", „félénk
eb". Maga a szigeti bán is így ront neki a
XV. ének legvégén Szulimánnak, s mivel
ez az eposznak - hogy úgy mondjam - legfõbb becsmérlése,
nem állhatom meg, hogy ne idézzem:
Vérszopó szelendek, világnak tolvaja,
Telhetetlenségednek eljütt órája;
Isten büneidet tovább nem bocsátja,
El kell menned, vén eb, örök kárhozatra.
Megfigyelhetjük, miként alázza a hõs ellenfelét a valóban vérengzõ, harcos szelindek után a strófa végére kivénhedt kutyává!
A kutyák (mint tudhatjuk már Szenczi Molnár Albert latinszótárának elõszavából is) a dögevésben ugyancsak részesek. S ha mindez nem elég gyalázatukra: ott van még Rustán, a valóban létezõ Rusztem pasa, Cumilla férje és Szulimán veje, aki ma már elhomályosult értelmû kifejezéssel szólva „holt eb", vagyis impotens; állítólag csak a költõ leleménye szerint.
Eddig még nem esett szó a madarakról, melyek pedig a második legnagyobb állatcsoportot alkotják a Szigeti veszedelem világában. S azért is érdemesek volnának a tüzetesebb vizsgálatra, mert az õ családjuk az, melybõl Zrínyi a legtöbb fajtát sorolja fel, összesen huszonegyet - de sajnos a helyszûke miatt nem keríthetek sort taglalásukra. A madárvilág uralkodója természetesen a sas, ugyanazon okokból, mint a maga családjában a tölgyfa és az oroszlán. A költõ éppen a szigeti hõs fiának, tulajdon nagyapjának, Zrínyi Györgynek adja szájába ezt a merész inverzióval élõ sort: „Nem így fia sasnak én igaz sas lészek".
S még hány állatfajról illenék szólnom! Hol maradt a mókus, mely az eposzban mindig „könnyû evét", és a fürgeség példája? Megfeledkezhetünk-e a hangyáról, a sokaság jelképérõl? Említetlenül hagyható-e a derék farkas és az aljas róka, akiket költõnk szinte az oroszlán és kutya szinonimáiként használ? A mindössze egyszer elõforduló, oly tragikus vadkan; a Zrínyi itáliai élményeirõl árulkodó bikaviadal-hasonlat is bõvebb tárgyalást érdemelne; nem is szólva az eposz olyan kiváló részleteirõl, ahol a „tormában esett féregrõl", vagy a mézszagtól megbódult medvérõl olvashatunk.
Sas, oroszlán és tölgy fenséges
triptichonja mellett õk a Zrínyiász világmindenségének
epizodistái: megannyi fontos vagy érdekes költõi
hely, a legnagyobb magyar eposzíró géniuszának
bizonyítékai. E költõi kozmoszra utalva
hadd fejezzem be elõadásomat azzal a Zrínyi
sorral, melyet õ Istenrõl írt, de reá
is illik: „Szerencse s Természet alázatossággal
/ Állnak õalatta, készek szolgálattal".
A következõ két jegyzék
tartalmazza a Zrínyi Miklós költõi mûveiben
elõforduló valamennyi növény- és
állatnevet, beleértve a gyûjtõfogalmakat
is. A mutatókban nem szerepelnek az állat- vagy
növényasszociációkat felidézõ
mitológiai nevek (kivéve, ha a szövegben éppen
az élõlény szinonimái; a mitologikus-mesei
állatok (pl. griff, phoenix, sárkány); valamint
„Viola" azon említései, ahol Hölgyként
értendõ. A verscímeket kurzivált rövidítésekkel
jelöltem, ezek föloldása a következõ:
A = Arianna sírása, B = Befed ez a kék
ég..., D = Deli Vid Sarkovics, E = Elégia, EO =
Euridicét igy siratta Orfeus, F = Feszületre, FP =
Fantasia poetica, I. ID = I. Idilium, II. ID = II. Idilium, N
= Naigusche sesztoke…, Sz V = Szigeti veszedelem, VE = A
vadász és Echo.
afium SzV II, 21.
ág EO 1, I. ID 26, 51, II. ID 10, SzV I, 3, II, 49, V, 37, 93, XII 12, XV, 103.
alma II. ID 27, SzV IV, 9, VI, 16, VIII, 13.
babér ~ laurus
babuta FP 4.
Bachus levele SzV XII, 51.
békanyál VE 5.
borostyán FP 21, SzV X, 45, XII, 51, 85.
búza FP 5, 10.
cicuta FP 6, SzV XII, 30.
ciprus SzV III, 35.
citrom SzV III, 36.
csalán FP 17.
csomorika ~ cicuta
dictamus A 3, SzV XII, 34.
dictámus ~ dictamus
diófa FP 2, 3.
ébenfa ~ hebánum
égerfa ~ egres
egres I. ID 43.
eper ~ eperje
eperje FP 22, 22.
erdõ E 8, I. ID 1, 43, 49, 66, II. ID 16, SzV II, 39, III. 33, 36, V, 37, VII, 106, VIII, 4, X, 60, XII 22, XIII, 64, XIV, 20, 101.
ezerjófû ~ dictamus
fa F 10, I. ID 6,10, 11, 42, 56, SzV III, 78, X, 64, XII, 51, 51, 105, 110.
fagyalfa II. ID 32.
fenyõ A 24, I. ID 25, 43, N, SzV V, 37.
fû F 1, II. ID 17, SzV X, 103, XII, 105.
füzes I. ID 43.
fûzfa ~ füzes
gránátalma ~ pomagránát
gyökér SzV X, 64, VE 9, 9.
gyöngyvirág I. ID 19.
gyümölcs E 5, SzV III, 36.
gyürü I. ID 25.
hebánum SzV VIII, 2.
hínár VE 9.
jegenyefa I. ID 2, 43, SzV XIII. 55.
kalangya SzV I, 91.
kalász I. ID 71.
kávé SzV, III, 29.
kerék ~ erdõ
kert E 2, 3, 14, VE 3, 3.
komló I. ID 10.
konkoly FP 5.
koszorú FP 18, 18, SzV VIII. 27, XV, 40.
laurus A 8, II. ID 7, 10, SzV I, 3.
lép FP 10.
levél F 10, SzV I, 98, XII, 51.
liliom ~ lilium
lilium FP 7, SzV IX, 73.
maszlag SzV II. 21, 26.
menta FP 6.
méz SzV I, 15, VI, 3.
mezõ I. ID 49, 49 SzV VII, 106, VIII, 4, 38, IX, 73, X, 60, XI, 6, 42, 45, XII, 15, XIII, 64.
mogyorófa SzV V, 66.
nád I. ID 65, SzV VI, 80, 104, X, 101, XV, 64, VE 5, 9.
narancs ~ turuncs
nyárfa I. ID 43, SzV X, 95.
ópium ~ afium
pálma E 5, SzV XII, 51, 74, XV, 40.
phoenix ~ pálma
pomagránát SzV III, 36.
puszta II. ID 16.
rét SzV XIV, 101.
rozmarin FP 17.
rozmaring ~ rozmarin
rózsa E 7, FP 4, 4, I. ID 21, 22., VE 5, 9.
somfa SzV VI, 107.
szalma EO 15, 25, I. ID 61, SzV XI, 95.
szeder ~ szederjén
szederjén II. ID 15.
szõlõ ~ Bachus levele
tök SzV X, 56.
tölgyfa FP 21, I. ID 18, II. ID 10, SzV I, 83, V, 66,VII, 59, X, 45, 50, 74, XII, 85.
töll ~ tölgyfa
tölyfa ~ tölgyfa
töly-szál ~ tölgyfa
törzsök I. ID 49, II. ID 7.
tulipán FP 17.
turuncs SzV III, 36.
tüske II. ID 14, VE 9.
viola FP 7,
I. ID 14, 67, 71, II. ID 32, SzV
VII, 69.
virág E 3, 3, 4, 14, EO 3, 7, 8, 11, FP 4, 4, 10, 24, I. ID 51, II. ID 5, 32, SzV V, 93, 94, VIII, 4, 30, IX, 73, XIV, 81, 98.
agár FP 20.
állat SzV II, 25, VIII, 60, IX, 43.
angolna ~ angvilla
angvilla I. ID 65.
apró SzV IV, 74.
aspis FP 19, II. ID 1.
bagoly FP 6, SzV XII, 16.
balena I. ID 32.
bálna ~ balena
bárány FP
6, 16, 20, I. ID 28, 28, SzV X,
77,
XV, 22, 22.
barom SzV IV, 68, IX, 46, XIV, 85.
Basiliscus I. ID 40.
bial SzV II, 42, IV, 27, 69.
bika I. ID 37, SzV VII, 108, XV, 83.
bilbil ~ fülemüle
bivaly ~ bial
borz SzV VIII, 49.
bölömbika FP 4.
cethal I. ID 32.
cinege SzV XII, 81.
daru SzV V, 48.
delfin ~ delphin
delphin I. ID 32.
denevér FP 1, SzV I, 77, II, 22, XV, 75.
eb A 36, FP I7,
D, I. ID 54, SzV I, 65, II, 36, 72, III,
47, 56, 105, 106, V, 28,VI, 78, VII, 53, 73, 76, 81, VIII, 8,
X, 73, XI, 7, 12, 63, 78, 82, XII, 18, 28, 59, 95, XIII, 25, 50,
91, 96, XIV, 88,
XV, 7, 98.
elefánt SzV 83, II, 34, 42.
erdei kan - vadkan
evét SzV II, 35, VII, 84, X, 17, XI, 85.
farkas B, FP 20, II. ID 19, 20, 21, SzV I, 75, II, 84, III, 12, IV, 21, VIII,75, IX, 46, XIV, 85.
fecske SzV II. 69., XIII. 9.
féreg F 11, SzV VI, 22.
föcske ~ fecske
fülemile ~ fülemüle
fülemüle A
2, 12, E 9, 11, 14, I. ID 24, SzV
III, 33, VII, 1, VIII, 4, X, 56, XII, 11.
fülesbagoly II. ID 35.
für ~ fürj
fürj II. ID 13, 28.
galamb I. ID 20, SzV V, 83, XIII, 86, 88, 88.
gém ~ gímszarvas
gilice EO I, FP 4, I. ID 26, II. ID 3.
gímszarvas FP 2, I. ID 1, 3, SzV XII, 22.
gólya FP 4.
gyik SzV VI, 63.
gyík ~ gyik
hal FP 10, 14, I. ID 32, 65.
hangya F 10, I. ID 17, II. ID 15, SzV I, 91, II, 39, VI, 65.
hattyu SzV X, 58.
hattyú ~ hattyu
héja SzV IV, 68.
heuz I. ID 66.
hiéna I. ID 27. SzV XIV, 36.
hienna ~ hiéna
hijenna ~ hiéna
hiúz ~ heuz
holló B, I. ID 44, SzV III, 106, IV, 68, 75, XII, 59, XIII, 62, XV, 51.
juh FP 3, 6, 10, SzV IV, 66, 67, 70, 74, IX,43.
kanca SzV I, 80.
kánya A 35, I. ID 45, SzV IV, 68.
karvaly ~ karvoly
karvoly I. ID 63, II. ID 13.
kecske FP 4.
kerecsen I. ID 52,
SzV V. 61, X, 18, XIII,
87, 99.
keselyõ-sas ~ saskeselyû
kessellyõ-sas ~ saskeselyû
kígyó FP 4, I. ID 40, 53, II. ID l6, SzV I, 29, 44, 44, VII, 41, XII, 51.
kláris EO 6.
kócsag SzV II, 36, XV, 14.
korall ~ kláris
kuasz SzV IX, 43.
kuvasz ~kuasz
leopárd ~ leopárt
leopárt SzV IX, 74.
ló EO 17, I. ID 10, 31, 31, 35, SzV I, 48, 51, 70, 77, 79, 79, 80, II, 14, 22, 32, 42, III, 17, 17, 38, 41, 55, 57, 58, 63, 71, 84, 92, 93,103, 107, 112, 116, IV, 13, 18, 25, 29, 40, 48, 80, 81, 88, V, 19, 44, 54, 64, 71, VI, 61, 64, 75, 82, VII, 1, 3,26, 84, 84, 86, 87, 88, 99, IX, 35, 97, X, 10, 16, 89, XI, 36, 79, 81, 85, XII, 20, XIII, 10, 12, 12, 17, 18, 21, 23, 27, 28, 29, 29, 61, 79, XIV, 4, 10, 19, 20, 38, 41, 56, 58, 58, 67, XV, 74, 74, 74, 76, 97.
madár I. ID 24, 27, 64, 64, E 8, 11, EO 27, F 10, FP 1, 22, SzV I, 77, III, 33, 36, IV, 52, 70, 73, 78, 79, 96, V, 34, XIII, 28, 98.
medve I. ID 16,
29, SzV X, 41, 57, XII, 34,
XV, 67.
méh VE 3, 5, 8, 9.
menyét SzV VII, 87.
mókus ~ evét
nyáj F 4, SzV XV, 101.
nyúl FP 20, I. ID 49.
nyuszt SzV V, 61.
oroszlán FP 16, I. ID 8, 16, 27, 28, 50, II. ID 23, SzV II, 7, III, 101, V, 6, 45, 49, 60, VI, 70, 92, VII, 51, 93, 98, VIII, 18, IX, 40, 52, 87, X, 35, 77, 86, 105, 106, XII, 110, XIII, 44, 85, XIV, 5, 38, 83, XV, 56.
oroszlány ~ oroszlán
ökör SzV II, 42.
ölyv I. ID 20, SzV XIII, 44.
öszvér SzV II, 42, IV, 27.
párduc SzV IV, 25, V, 48.
pinty ~ pintyõke
pintyõke SzV XII, 16.
Python SzV VIII, 6.
rák SzV VI, 31.
ráró ~ kerecsen
róka SzV III, 25, 96, VII, 72, VIII, 49, XIII, 54.
salamandra I. ID 1.
sas I. ID 37, II.
ID 20, 21, SzV IV, 66, 68, 69, 75, 75, V, 43, 83, 87,
87, XII, 99, XIV, 5, XV,
36, 51.
saskesellõ ~ saskeselyû
saskesellü ~ saskeselyû
saskeselyû II. ID 19, SzV IV, 74, X, 58, XI 49.
sólyom I. ID 52, SzV II, 35.
strucc SzV IV, 14, VII, 52, XI, 57.
szamár SzV II, 42.
szarka SzV VIII, 15.
szarvas A 36, I. ID 30, 44, II. ID 19, SzV II, 34.
szarvas gém ~ gímszarvas
szarvasgém ~ gímszarvas
szelendek SzV XIV, 7, XV, 98.
szelindek ~ szelendek
tacskó VE 8.
tengelic FP 6, SzV XII, 16.
teve SzV IV, 27, VI, 42.
tinó SzV XI, 52.
tigris I. ID 13, 28, SzV III, 80, V, 43, XIV, 36.
tyúk ~ vad tyuk
vad A 36, EO 11, 12, 19, FP 14, I. ID 27, 64, II. ID 16, 24, SzV III, 36, X, 69, XIII, 64.
vadkan I. ID 8, SzV XIII, 59.
vad tyuk SzV XIII, 44.
varju SzV XV, 5l.
varjú ~ varju
vérszopó ~ denevér
vipera EO Cím, 7, SzV I, 19.