A szigetvári ostrom elsõ ábrázolói a kor fotóriporterei, a rézmetszõk voltak: Matthias Zündt 1566-ban készített képe, melyen Zrínyi jobb kezében karddal, baljában a vár kulcsaival látható, az egyik legnépszerûbb Zrínyi-ábrázolás lett: Peter Krafft osztrák festõ is tanulmányozta, amikor azt a nagyméretû kirohanás-képét festette, amely jelenleg a Nemzeti Galériában látható. Csaknem fél évszázaddal korábban, a város törököktõl való visszavételének századik évfordulójára készítette el Dorfmeister István a dzsámiból kialakított szigetvári templom menynyezetfreskóját. Mindkét festménynek irodalmi vonatkozásai is vannak. A „szigeti parochiale templomnak [...] hemispherica kuppoláján lévõ pompás festést" Csokonai - mint arról Kazinczynak írt levelében beszámol - tervezett Zrínyi-kiadása élére szánta. A másik kép Kazinczy Ferencet késztette levélírásra, aki bizonyos volt benne, hogy az osztrák festõ tévedést követett el, és képén a költõ Zrínyit festi a várvédõ helyett. Krafft képén - Kazinczynak is köszönhetõen- végül is a várvédõ Zrínyi jelent meg; Dorfmeister képén viszont - mint arra Molnár Imre felhívta a figyelmet - a költõ-hadvezér Zrínyi arcvonásai láthatók.

Dorfmeister mennyezetfreskója és Krafft nagyméretû kirohanásképe történeti festészetünk két különbözõ stációját képviseli. Dorfmeister munkái a késõbarokk festészet utolsó nagy teljesítményei közé tartoznak. A XVIII. század végének egyházi festészetében gyakoriak a történeti témák: például a szentgotthárdi cisztercita templom mennyezetképe az 1664-es csatát, Montecuccoli gyõzelmét ábrázolja, a kiskomáromi plébániatemplom mennyezetképein pedig a kereszténységet a pogány lázadások leverése után visszaállító I. Andrást láthatjuk. Az 1790-es években Dorfmeister és Maulbertsch halálával vége szakad a mennyezetfreskók hagyományának: a XIX. század elsõ évtizedeiben a magyar történetábrázolásnak a képzõmûvészetben két fontos megjelenési formája: a nagyméretû történeti festmény mûfaja és a szépirodalmi almanachok metszetillusztrációi.

A szigetvári templom esetében a témaválasztást a helyi hagyomány motiválta. Földi és égi jelenet kapcsolódik szervesen össze a képen, amely így a barokk egyházi festészet allegórikus hagyományát ötvözi a történelmi ábrázolással. A kupola felsõ részét transzcendentális jelenet foglalja el: Szigetvár visszavétele Mária oltalma alatt, égi segítséggel zajlik. Az alsó részt szegélyezõ keretben négy tábla helyezkedik el: mindegyiken egy-egy kronosztichon. Ha ezeket kronologikus sorrendben tekintjük, szemünk mozgása egy keresztet ír le, miközben szemünk kétszer áthalad a középponton, ahol a szentháromság látható.

A négy kronosztichonban elmesélt történet hármas tagolódást mutat: az 1566-os romlást 122 évnyi szenvedés követte, majd beköszöntött az azóta tartó boldog idõszak. A festmény földi, történelmi része viszont két fõ részre tagolódik: az egyik a vár 1566-os elestét, a másik az 1688-as visszavételét ábrázolja. Zrínyi a keleti részen látható: e rész kronosztichonos táblájának felirata szerint „soLIManI zrInIqVe fatIs sVbDIta", azaz Szolimán és Zrínyi halálával került idegen uralom alá Szigetvár. A várból kirohanó Zrínyi ábrázolásának alapjául mitikus séma szolgál: Zrínyit, mint Anteuszt nem lehet legyõzni, amíg lába a földet éri - ezért emelik a törökök a magasba. Nem tudjuk, hogy Dorfmeister milyen modell alapján festette Zrínyit: ruházata nem korhû, szakálla nincs, csupán bajuszt visel.

Csokonai említett tervét nem valósíthatta meg, a Zrínyi Miklós minden munkáji pedig a költõ életrajza nélkül jelent meg, s a költõ Zrínyi tervezett életrajzát Kazinczy késõbb sem írta meg. Megírta viszont a várvédõ Zrínyi történetét Zrínyi Miklós Szigetvárott címmel.

Kazinczy nemcsak a költõ Zrínyi tisztelõje, mûveinek kiadója és a várvédõ Zrínyi történetének megírója, de részese annak a mûvészeti polémiának, az elsõ hazai ikonográfiai vitának is, amely a Peter Krafft által festett, Zrínyi kirohanását ábrázoló nagyméretû történeti festmény körül bontakozott ki. Kazinczy nem kis büszkeséggel írja, hogy a kép létrejöttében neki is szerepe volt: „a képen bizonyosan a Poéta Zrínyi festetett: s hogy az most ki lesz törölve, s a Poeta Zrínyi helyébe a Szigethi hõs tétetik, [...] az az én érdemem" - írja Dessewffy Józsefnek 1824. decemberében.

Peter Krafft, a kor népszerû osztrák festõje Festetich László révén került kapcsolatba Zrínyivel. 1820-ban - vagy talán valamivel elõbb - Krafft Keszthelyen, Festetich grófnál idõzött: Festetich megkérte egy Zrínyi-portré lemásolására, amely felirata szerint a költõ-hadvezér Zrínyit ábrázolta. A gróf kérésére Krafft változtatásokat hajtott végre a képen. A másolt képen, amely jelenleg a keszthelyi Helikon Kastélymúzeumban látható, a feliratot késõbb kicserélték, és Krafft festményére is „Nicolaus Comes de Zrin [...] occubuit ad Szigetvar [...] 1566" felirat került. Ennek oka, hogy a költõt öccsének a Wesselényi-összeesküvésben játszott szerepe miatt a XIX. század elején nem volt ajánlatos népszerûsíteni, míg a dédapát a császárért és a birodalomért életét áldozó hõsként tartották számon.

Lehetséges, hogy Festetichtõl származik a kirohanás megfestésének ötlete is. Egy bécsi lap (Archiv, 1822, 39.) szerint Festetich kérésére 1820 és 1822 között Krafft vázlatot készített a szigetvári kirohanásról: a kép a földre rogyó, halálosan megsebesített Zrínyit ábrázolja. E kép sorsa nem ismert: lehet, hogy azonos a Klagenfurtban õrzött, kisméretû Krafft-festménnyel.

Krafft készülõ képérõl rendszeresen tudósított Josef Hormayr Archiv für Geographie, Historie, Staats- und Kriegkunst (késõbb Archiv für Geschichte, Statistik, Literatur und Kunst) c. folyóirata. Hormayr báró a Habsburg birodalom egységét szem elõtt tartva, az összbirodalmi patriotizmus eszméjének jegyében kívánta bemutatni a birodalom népeinek kultúráját és történelmét. E célt fejezi ki az Archiv mottója is: „A hazaszeretetet a honismerettel segíteni!" Az Archiv 1821-ben hosszas fejtegetést közölt a történeti festészet szükségességérõl, s felszólította a monarchia festõit, hogy mûveik tárgyát a hazai történelembõl vegyék. Hormayr gondolatait a Tudományos Gyûjtemény hamar átvette. 1821-es évfolyamában a következõt olvashatjuk: „belsõ meggyõzõdésbõl ajánljuk hazánk mûvészeinek, hogy országunk történeteirõl soha se felejtkezzenek el, sõt inkább azáltal, hogy azokat mûveik tárgyául veszik, újonnan életbe hozzák, és a hazafiúi buzgóságot, mely a maga igazságos korlátjai közé szoríttatván minden szépnek , nagynak és jónak kútfeje, elõmozdítsák és terjesszék."

Hormayr Archivja és Taschenbuch für vaterländische Geschichte c. kiadványa rendszeresen közölt magyar vonatkozású történeteket: melyek Erzählungen, Sagen, Legenden aus Ungarns Vorzeit címmel összegyûjtve is megjelentek, magyar fordítása 1832-ben Elbeszélések, regék és legendák. E gyûjteménybõl vette pl. Kisfaludy a Stibor vajda témáját. Talán itt talált rá a Zrínyi-témára Theodor Körner Zrínyirõl szóló darabjának pesti bemutatója - Bartha Miklós fõszereplésével - oly nagy sikert aratott, hogy a színész ruhája zrínyi néven divattá vált.

Hormayr már 1810-ben Österreichischer Plutarchjában megírta Zrínyi életrajzát. Annalen der Literatur und Kunst c. lapjában pedig 1810-ben egy Pesten 1808-ban megjelent német nyelvû regényt (Nikolaus Zrinyi oder die Belagerung von Szigeth. Ein historisch-romantisches Gemählde) recenzeálva azt írja, hogy Zrínyi Miklós második Götz von Berlichingen lehetett volna, ha a regény anonim szerzõje témáját Goethe módjára dolgozta volna ki. Amikor Igaz Sámuel 1824. február 24-én kelt levelében azt írja Kazinczynak: „Itten megyen Zrínyi élete a Plutarchból, mellynek megküldését parancsolád", akkor tehát Hormayr Zrínyi-életrajzáról van szó. Ebben a levélben a Bécsben tartózkodó Igaz Sámuel arról is tájékoztatja Kazinczyt, hogy „Krafft talán még az esztendõ végére készülhet el a Szigeti ütközettel". A szigeti Zrínyi történetén Kazinczy Igaz kérésére kezdett el dolgozni. A Zrínyi Miklós Szigetvárott elsõ része a történetet értelmezõ általános fejtegetést tartalmaz: a hideg sophista ész-elvûségével a honszeretet állítja szembe. Kazinczy Zrínyi történetét példaként állítja a jelen kor számára, melyet szenvedélyesen ostoroz: „De hatott legyen ránk a pulya kor minden fonákságaival, s merültünk legyen el bármi mélyen, az ember mindig az, ami volt, s az marad mindig és mindenhol; s mint a hamvai alatt lappangó tûz vet lángot, legalább fényes szikrát, mihelyt az ég leple hozzá tér: úgy szül az elfajult kor tetteket, melyek a Phócionok és Scipiók hazájában is ragyogtak volna; s ilyen az, melyet itt elbeszélni fogunk."

Krafft, a népszerû bécsi festõ - aki állítólag több mint kétezer portrét festett - Magyarországon hazai megrendelésre készített portréi, különösképpen a Pest megye számára 1816-ban festett nagyméretû császárképe révén már ismert volt. Kazinczy szerint József nádor kezdeményezte a kirohanás megfestését, és Krafft hiteles Zrínyi-portrét keresve került Festetich-hez. Annyi bizonyos, hogy 1820-ban Krafft már dolgozott a képen: ezt Stephan Decker festménye, A Zrínyit festõ Peter Krafft (1820) is megörökítette. 1821-ben pedig Szvetics Jakab kamarás közadakozást indított, hogy Krafft három nagy képét megszerezzék a Nemzeti Múzeum számára. A három képbõl álló ciklusban a Zrínyi-képen kívül a II. Ferenc császár magyar királylyá koronázása 1792-ben és egy Mária Terézia császárnõt a csecsemõ József herceggel az 1741-es pozsonyi országgyûlésen ábrázoló képbõl állt volna, de ez utóbbi nem készült el.

Elsõként a császári pár adta át adományait. Ezután különbözõ lapokban az adakozásra buzdító felhívás jelent meg latin, magyar és német nyelven. A Städtische Preßburger Zeitung (1822. május 17.) szerint: „A nagy és nemzeti dicsõséget kifejezõ tettek mûvészi ábrázolása mindig is a leghathatósabb eszköz volt a nagy tettek emlékezetben tartására; az ezzel való foglalkozás a mûvész legméltóbb hivatása."

Az eseményeket természetesen Kazinczy is figyelemmel kísérte. A szálak Igaz Sámuel almanachjában futnak össze: A Hébe 1825-ös számában jelent meg Kazinczy Zrínyi Miklós Szigettvárott címû írása, mely Igaz felkérésére készült. Ez az almanach tartalmazza továbbá a Zrínyi-család címere és egy Szigetvárat ábrázoló metszet mellet azt a Zrínyi-arcképet, amely Krafft Keszthelyen festett Zrínyi-portréja alapján készült.

Errõl Kazinczy így ír: „Igaz most velem dolgoztatá Zrínyit, mellyet, káromkodnék ha valaki nagy javallással nem olvasna, mert magam forró lélekkel írtam. Eggyszer, midõn Hébe egészen elkészûlt, meglátom a Hébe Zrínyijét, az az rezét. Csaknem lerogytam ijedtemben, a Szigeti hõs Zrínyi Miklós helyett ki 1566. vesze el, a Krusaneczi erdõben vadászatjában elesett Zrínyi Miklós! Bizonyossá tettek barátom, hogy Krafft ezt az utóbbikat adá az elsõ helyett, a szigeti hõs helyett annak unokája fiját." (Kazinczy Csereynek, 1824. XII. 11.)

A tévedés eredete Kazinczy levelezésébõl (1824. XII. 21-én Csereyhez és 1824. októberében Dessewffyhez írott levelébõl) a következõképpen rekonstruálható: Festetich a festményrõl Rahl-lal metszetet készíttetett; bár e metszet nem került kereskedelmi forgalomba, Igaz mégis hozzájutott egy példányhoz, és Berkovetz Józseffel másolatot készíttetett róla, s azt Hébé-jében kinyomtatta. Arra, hogy a tévedés Festetichnél történt, Igaz Kazinczynak írt levele is egyértelmûen utal: „Szörnyûség, hogy Gróf Festetich annyira megtévedett, s Krafftot s engemet maga után vezet a tetemes hibába [...]." (1824. XII. 19.)

1824. okt. 10-én Kazinczy levélben fordult a nádorhoz és kérte, hogy figyelmeztesse a festõt a tévedésre, ellenkezõ esetben ugyanis „a Critica hallgatni nem fog". Az arcok felcserélésén kívül kifogásolta Zrínyi öltözetét is, mert - mint írja - „Maximilian alatt mentéink ujatlan kaftányok voltak". Krafft válaszából kiderül, hogy a bécsi festõ a császári gyûjteményekben alaposan tanulmányozta a korabeli fegyvereket, ruhákat és a különbözõ Zrínyi-ábrázolásokat (a Zündt-féle rézkarcot is), sõt Zrínyi mentéjét és kardját is látta.

Igaz 1824 végén azt írja Kazinczynak, hogy az „ajánlott szakáll csakugyan kinõtt, ha mind röviden is és kukorán, rövid bodrokban". Nem tudjuk, vajon Krafft-nak valóban módosítania kellett-e képét, vagy Igaz esetleg csak saját tévedése mentésére írta ezt. Kazinczy ikonográ-
fiai tájékozottsága a kérdésben mindenképpen elismerésre méltó volt, habár a kaftány tekintetében igazat kellett adnia Krafftnak és Beckersnek.

Krafft képén végül is a várvédõ Zrínyi hiteles vonásai jelentek meg. A Zrínyi körüli központi csoportot az õket körülvevõ lõporfüst emeli ki környezetébõl. A kép - mint arra már a kortársak is felfigyeltek - Rubens Amazonok csatája címû képének hatását tükrözi.

Miután 1824 végére elkészült a kép, a császári pár megtekintette a Magyar Gárda épületében, ahol is Krafft a képet nagy méretei miatt festette. A császári pár nagyon elégedett volt, és további megrendeléseket helyezett kilátásba. Az elkészült képet Krafft további hat festményével együtt 1825. májusában állították ki Bécsben. Hormayr Archiv-jának a kiállításról tudósító, Gemäldeausstellung des [...] P. Krafft auf der Biberbastei, nächst der Ferdinandsbrücke címû cikke részletes leírást tartalmaz az egyes képekrõl, Szigetvárt mint „magyar Termopülát" és Zrínyit mint „magyar Leonidást" aposztrofálja.

A kiállítás alkalmából Cserey németre fordította Kazinczy Hébe-beli Zrínyi-tanulmányát (Cserey fordításában hiányzik Kazinczy beveztõje, amelyben Zrínyi történetét mint a honszeretet példáját állítja az olvasó elé), és a képekrõl szóló rövid katalógussal megtoldva Krafftnak ajánlva Nicolaus Zrini in Szigeth címmel kiadta. Errõl Kazinczynak írt levelébõl értesülünk: „Krafft Zrínyi Miklós Histor[iai] gemähldjét austelungba tévén - jónak láttam hogy a nagyobb Rész történetet tudja is, erre nézve Hebebül Zrínyidet Németre forditottam és Krafftnak dedicaltam - most van éppen nyomtatás alatt - fogok Néked is szolgálni." (Cserey levele Bécsbõl, 1825. V. 30.) A kép 1826-ban került Pestre: az 1807-ben Széchényi Ferenc által alapított, festményekben még igen szegény Nemzeti Múzeum elsõ képeinek egyike volt.

Kazinczy 1828-ban Pesten látta a képet. „Gyönyörûnek" találta, de patetikusságát helytelenítette: „A Zrínyi tábláján igen nagy a zavar; s az nagy érdem: de Zrínyi egy vitéz ember merészségében van felkapva, amint ölni megyen az ellenséget, nem annak a hõsnek nyugodalmában, ki el van szánva, hogy honjáért meghalja a szép halált." (Kazinczy Guzmics Izidornak, 1829. V. 27.)

Mint láttuk, Kazinczyt Krafft-kép ügyében mindvégig a hiteles ikonográfiai ábrázolás, a történelmi hûség követelménye vezette: jóllehet figyelme csak Zrínyi alakjára terjedt ki, de sok kortársától eltérõen nem kifogásolta, hogy a szigeti hõs - a valóságtól eltérõen - lovon rohan ki.

Kazinczy képzõmûvészeti ízlésével kapcsolatban legtöbbször a Csokonainak „a régiek szép egyszerûségében" tervezett síremlékét említjük. Kazinczynak a plasztikára és az építészetre vonatkozó nézeteit a klasszikusokhoz való igazodás és az idealizálás követelménye határozta meg: a festészet esetében azonban ettõl valamelyest eltérõ felfogást vallott. Mint egy levelében Révai szobra és Orczy arcképe kapcsán írja: „A Plasticának nem az a tisztje, hogy õ hasonló, hanem hogy szép mívet adjon. [...] Kész a Gener[ális] Orczy képe is; [...] Az festést és nem faragást fog elõadni, s így azt óhajtom, hogy az öreget híven adja tiszteletünknek elébe." (Kazinczy Döbrentey Gábornak, 1814. XI. 29.) Egy másik, Ferenczy Istvánhoz intézett levelében különbséget tesz „plasticus" és „festõi szem" között. A különbségtevés oka abban keresendõ, hogy Kazinczy szerint a festészet terén nincs olyan klasszikusnak tekinthetõ minta, amely mértékül szolgálhatna. A festõi formanyelvnek ezért a valósághoz kell igazodnia: ezért alkalmazza a portréfestészetben a hívség, azaz hasonlóság követelményét. A kortársairól vagy magáról festett portréktól bizonyos idealizálást is megkövetelt: „A jó mûvészek azokat a részleteket, mik a képet elrútítanák, azokat elhagyják, a jó részeket pedig szebb színben adják. [...] De mind õk, mind én úgy, hogy az originalra még is rá lehessen ismerni." (Kazinczy Cserey Miklósnak, 1817. IX. 5.) A régmúlt nagyjainak képmásai esetében azonban fõ szempontja az ábrázolás hitelessége volt.

A pesti vármegyegyûlés épületének képeivel kapcsolatban a következõ megjegyzést teszi: „Krafft három darabjain kívül a többinek kevés artistai becse van, de annál több históriai." (Kazinczy Guzmics Izidornak, 1829. V. 27.) Kisfaludy Sándor Hunyadi-drámája kapcsán, melynek Elõbeszédében Kisfaludy azt írja, hogy „Drámámat nem úgy írtam, mint Poeta, hanem mint Hazafi", Kisfaludy büszkén hangsúlyozott patriotizmusának elítélésekor azt is megfogalmazza, hogy az esztétikumot nem szabad alárendelni a patriotizmusnak, sõt a mûalkotásban éppen az esztétikum primátusa kell, hogy érvényesüljön.

Kazinczy hûséget számonkérõ felfogásától lényegesen eltért Hormayré, aki szerint nem feltétlenül a történelmi hûség, hanem a mû által kiváltott hatás a lényeges. Azokra a bírálatokra, amelyek a képet azért érték, mert azon Zrínyi lovon rohan ki, eképp válaszol: „Talán arról szól egy mûalkotás, hogy Zrínyi vörös vagy barna ruhában, gyalog vagy lovon tette meg utolsó útját?! Mintha a festészetnek más célja is lenne, mint a festõiség!? Talán nem a legjellemzõbb fegyver szimbolikája hiányozna egy nemzeti tárgyú képen, ha a magyar nem villámgyors, fáradhatatlan paripáján, azzal egy testként összeforrva jelenne meg?" (Archiv 1825, 359.) Hormayr tehát a lovon való kirohanást szimbolikusan fogja fel; értelmezésében Krafft képén Zrínyi kirohanása „a hõsies önfeláldozás igazi apoteózisa". Hogy a képet nem csak történelmi dokumentumnak tekintették, arról egy bécsi publicista véleménye is tanúskodik, aki szerint: „a kép az ifjúság legnemesebb érzéseit kelti fel, és a királyért és hazáért való önfeláldozás fenséges példája".

Krafft képének elkészülte után számos Zrínyi-kép keletkezett: a Zrínyi-ábrázolások sokszínûséget mutatja az a Szeder Fábián almanachjában, az Urániában megjelent metszet, amelyen a várban a családjától búcsúzó Zrínyi látható, és amely Ballai Valér érzelmes Zrínyi-versét (Szigetvár) illusztrálja:

[...] Hölgye nyakába borúlt, térdét deli lánya ölelte;

S mély zokogások közt gyakran elálla szavok.

Könnyekkel szóltak lágyan mellyére simulva,

S a hõsnek keblén száz seb ütötte magát. [...]

Tágúl már a kapú, csikorognak sarkai ; a hõs

Még egyszer sóhajt, s égre lövelli szemét.

Biztosan indúl meg kisded népének elõtte,

Ment, s a harci veszélyt vitte acélja hegyén. [...]

A XIX. század elején mind a festészetben, mind az irodalomban a Zrínyi-kultusz virágzása tapasztalható. Az így ismertté és népszerûvé vált Zrínyi szólal meg a kor ma legismertebb, kanonizált irodalmi Zrínyi-hivatkozásaiban, Kölcsey harmincas években írt Zrínyi-verseiben.

Archiv für Geographie, Statistik, Kunst und Literatur; BÁN Imre, Kazinczy Ferenc klasszicizmusa = B. I., Eszmék és stílusok, Bp., 1976, 249-276; CENNERNÉ WILHELMB Gizella, A Zrínyi-család ikonográfiája, Bp., 1998; CSATKAI Endre, Kazinczy és a mûvészetek, Bp., 1983; CSETRI Lajos, Egység vagy különbözõség?Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában, Bp., 1990; Magyarország mûemlékei, III., szerk. FORSTER Gyula, Bp., 1913; FRIED István, Kazinczy és a képzõmûvészetek = F. I., Az érzékeny neoklasszicista, Sátoraljaújhely-Szeged, 1996, 99-113; GARAS Klára, Magyarországi festészet a XVIII. században, Bp., 1955; FRODL-SCHEEMANN, Marianne, J.P. Krafft, Wien, München, 1984; MOLNÁR Imre, Melyik Zrínyi?, Dunántúli Napló, 1983. jan. 19; GALAVICS Géza, A történelmi téma = Mûvészet Magyarországon 1780-1830, szerk. SZABOLCSI Hedvig, GALAVICS Géza, Bp., 1980; Hébe, 1825; KAZINCZY Ferenc Levelezése, I-XXI. kiad. Váczy János, Bp., 1890-1911; LYKA Károly, A táblabíró világ mûvészete, Bp., 1981; ORLOVSZKY Géza, Kazinczy és Zrínyi, Kortárs, 1981, 1467-1468; RÓZSA György, Kazinczy a mûbíráló, Ars Hungarica 1981, 203-209; SINKÓ Katalin, Kazinczy Ferenc és a mûgyûjtés, Ars Hungarica 1983, 269-276; SZABÓ Péter, Kazinczy portréesztétikája, Ars Hungarica 1983, 277-285; T. ERDÉLYI Ilona, Politikai restauráció és irodalmi újjászületés, Bp., 1998.