KÖNYVAJÁNLÓ

Az elmúlt évben 1848 150 éves jubileumát ültük meg, és ehhez kapcsolódva egymást követték a megemlékezések a forradalomról és költõjérõl. Az évfordulóra megjelent könyvek közül az egyik legizgalmasabb egy új Petõfi-életrajz (Unikornis Kiadó, 1998) Kerényi Ferenc, a neves irodalom- és színháztörténész tollából. Az olvasó meglepõdhet, hiszen Petõfi-életrajzokból, monográfiákból és pályaképekbõl eddig se volt hiány, az életút fontosabb állomásai pedig már általános iskolától rögzülnek fejünkben. Azonban Kerényi Ferenc és az irodalmi értékeink kiadásában amúgy is élen járó Unikornis Kiadó fontos és eddig nem ismert könyvtípussal gazdagította a magyar kínálatot: a könyv mintegy 130 oldalon Petõfi életének albumát nyújtja, számtalan illusztrációval, kortársak elfeledett emlékezéseivel, személyes tárgyak és levelek fényképeivel. A tudomány új felfedezései is bekerültek ebbe az albumba, így az 1843 elején összeállított Ibolyák címû kéziratos kötet is, mely 1996-ban bukkant csak fel. Petõfi életének ezek a „tárgyi bizonyítékai" azonban nem maradnak halomba gyûjtött poros múzeumi antikvitások, hanem mindig az életút adott állomását világítják meg: ha nem is várhatjuk, hogy Petõfi Szendrey Júlia által hímzett házisipkája kulcsot ad majd a Szeptember végén megértéséhez vagy Etelka báli cipõje a Cipruslombokhoz, mindazonáltal e tárgyak révén izgalmas túlvilági fény derengi be az akkoriban írt verseket.

Nemcsak a képek tömege teszi érdekessé ezt a könyvet, jóllehet biblia pauperum gyanánt is nagy élvezettel lapozgatható, hanem az ismertetõ szöveg is eredeti, és több ponton olyan fontos megállapításokkal lepi meg az olvasót, amikkel eddig nem számolt. Talán korunknak, ennek a fiatal vállalkozókkal teli 90-es éveknek köszönhetõ, hogy Kerényi Ferenc megpróbálja meglátni a vagabond poétában a racionális, céltudatos embert. Errõl így ír: „éppen azok, akik elemzéseikben zseninek, a világirodalom egyszeri megismételhetetlen jelenségének nevezték és láttatták Petõfit, a hétköznapi élet dolgaiban akár a legelemibb képességeket, példának okáért a helyzetértékelés képességét, a dönteni tudást, a tettek következményeinek felismerését is megtagadták tõle: maradt az ötletszerûen élõ, cselekvõ, az országban, más emberek életében szertekószáló, garabonciás diák irodalmi képe". Ténylegesen kitûnik a könyv olvastán, hogy Petõfi életének materiális oldala nem elhanyagolható tényezõ volt a versek keletkezésében (az illusztrációk közt is fõszerepet játszanak a pénzügyek), és ez vezeti Kerényit olyan lélektani felismerésekhez, hogy Petõfi általában versek nagy számával honorálta sorsának jobbra fordulását, kezdve dunavecsei periódusától 1843-ban. Általában igaz, hogy a versekrõl, magukról kevesebbet olvashatunk, visszhangjukról és a korabeli sajtóban megjelent véleményekrõl viszont annál többet, és az, hogy a korabeli kritika ilyen erõs hangsúllyal szerepel a kötetben, hozzájárul, hogy a pálya folytonossága, a váltások törvényszerûsége és ésszerûsége sokkal élesebben körvonalazódik. Nem kultuszébresztõ és nem is kultuszromboló Kerényi mûve: inkább egy élvezetes mûvelõdéstörténeti kalauz Petõfihez és korához, mely minden oldaláról közelebb hozza a kultusz által légüres térbe emelt költõt. A kezdeményezés kitûnõ, folytatóra vár és remélhetõleg más költõk életrajzának megírásához is ilyen szakavatott írót talál a kiadó. (G. Q.)

Kerényi Ferenc életrajzi albumából az elsõ lapot idézzük:

„Hic liber est meus / testis est deus / Hic nomen erit / Alexsandor natus / Petrovics vocatus" - ezzel, a 19. század elsõ felében közkeletû latin versikével rögzítette tulajdonosi jogait a kisdiák Petõfi, azaz akkor még Petrovics Sándor. Két ízben is: elõször Pesten, 1833 és 1835 között egy német-latin szótárba, másodjára Aszódon, 1836 és 1838 között valamikor Fogarasi János Magyar-német zsebszótárába. A versikét magyarul így adhatjuk vissza: „Ez itt az én könyvem, / Tanúm rá az isten. / Itt jön a nevem: / Sándornak születtem, / És Petrovics lettem." (Az „Alexsandor" névváltozatot, Petõfi diákhumorának e korai, szójátékos villanását nem lehet lefordítani.)

Az itt következõ könyv viszont azt tûzte ki céljául, hogy bemutassa a Petrovics Sándornak született és Petõfi Sándorként halhatatlanná lett magyar költõ torokszorítóan rövid, ám gazdag életpályáját - ki gondolhatta volna, hogy a könyvébe rótt sorok Aszódon már megélt éveinek felén mutatják õt?

Petõfirõl írni tisztesség. Azonban - könyvtárnyi róla szóló kötet, tanulmány, esszé, elemzés és egy gazdag legendárium birtokában - egyszersmind igen nehéz feladat. Úgy véljük ezért: tartozunk az Olvasónak és az elõttünk járóknak is azzal, hogy mindjárt elöljáróban leszögezzük elveinket, amelyek alapján a továbbiakban dolgozunk.

Az alapelvet „a józan ész kritériuma"-ként határozhatjuk meg. Bizonyára nemcsak e könyv létrehozóit zavarta, hogy éppen azok, akik elemzéseikben zseninek, a világirodalom egyszeri, megismételhetetlen jelenségének nevezték és láttatták Petõfit, a hétköznapi élet dolgaiban akár a legelemibb képességeket, példának okáért a helyzetértékelés képességét, a dönteni tudást, a tettek következményeinek felismerését is megtagadták tõle: maradt az ötletszerûen élõ, cselekvõ, az országban, más emberek életében szertekószáló, garabonciás diák irodalmi képe.

„Egy tanú - nem tanú" - tartja a régi történész-közmondás. A rendelkezésre álló, igen tekintélyes mennyiségû forrásanyagban egyrészt ütköztetni kell az eltérõ tényeket, nézeteket, a lehetõségig legtöbb tanút állítva; másrészt azonban óhatatlanul rostálni is kell: nincs azonos értéke egy saját kezûleg írt vagy egykorú dokumentumnak és - mondjuk - egy, az események után fél évszázaddal késõbb, már Petõfi Sándor irodalmi rangjának ismeretében felvett tanúvallomásnak vagy emlékezésnek. Megkülönböztetendõnek tartjuk továbbá az életrajz és a kultusz fogalomkörét. Egy-egy család vagy közösség életében megtartó, mozgósító erejû lehet olyan hagyomány is, amely a tudomány módszereivel nem igazolható vagy éppen cáfolható. Az utóbbiak azonban nem tartoznak munkánk tárgykörébe. Említett törekvéseinket Olvasóink az egykorú dokumentumok és képek nagy számában érhetik tetten a kötetben, és erre utal a címben az „és kora" kitétel.

Feltétlen szándékunknak valljuk végül az életrajz „fehér folt"-jainak nyílt beismerését, a késõbbi kutatások segítésének céljával.

Ahogyan most, Petõfi Sándor születésének 175. és halálának 150. évfordulójára készülve, tisztelettel és megbecsüléssel tekintünk Petõfirõl gondolkodó és író elõdeinkre, mindazonáltal mai ismereteink mérlegére tesszük eredményeiket, úgy fogja a mi munkánkat is revízió alá vonni a holnap tudománya. Hiszen Petõfi Sándorhoz, akit nemzetünk annyi idõ elteltével is „a" magyar költõnek tekint és nem csupán egy jelentékeny szereplõnek irodalmunk történetébõl, minden nemzedéknek joga van.