Grecsó Krisztián, Peer Krisztián, Szabó T. Anna, Térey János, Tóth Krisztina, Varró Dániel

VÁLASZOK JÓZSEF ATTILÁRÓL

Kérdezõ Németh Gábor, szerkesztõ Turai Tamás

Németh Gábor (NG): Hölgyeim és uraim!
Jó estét kívánok József Attila születésnapján. Németh Gábor vagyok, az irodalmi szerkesztõség költészetnapi összeállításának mûsorvezetõje. Turai Tamás szerkesztõ kollégámmal arra voltunk kíváncsiak, a huszonéves költõgeneráció számára mennyire eleven hagyomány
József Attila költészete. Arra kértük e nemzedék néhány képviselõjét, válasszon tõle egy verset és hozzá egy saját mûvet, lehetõleg olyant, amely valamilyen szempontból rokonítható a József Attila verssel. Beszélgetõtársaim sorrendben: Tóth Krisztina, Térey János, Grecsó Krisztián, Szabó T. Anna, Varró Dániel, és Peer Krisztián voltak.


TÓTH KRISZTINA

Elõkerült a múltkor egy beszélgetésben József Attila. Kun Árpáddal beszélgettünk, és mondtam, hogy tulajdonképpen nagyon sokszor érzem a kiszámíthatóságát, szóval sokszor úgy érzem, olyan nekem, mint egy átlátszó óramû, amiben látom a fogaskerekeket. Õ erre azt mondta, hogy ez valószínûleg azért van, mert annyira interiorizáltuk, annyira az anyanyelvünk, hogy már úgy tekintjük, mint hogyha belülrõl néznénk a nyelvet. Annyit olvastunk meg annyit nyomatták az iskolában, hogy bizonyos szövegek már tényleg olyanok, mintha a fogaskerekeket látnánk benne, egyszerûen azért, mert a költészetrõl való gondolkodásunkalapjává vált ez a fajta versbeszéd. Használod és mivel használod, szinte annyira a sajátod, és mivel azt tanultad, hogy így kell beszélni irodalmi nyelven, ezért néha azt gondolod, hogy nem szereted. Holott nem errõl van szó: nem azt nem szereted, amit õ csinált, hanem egyszerûen a dolognak a mûködését. Amikor mondtad, hogy lesz ez a beszélgetés - az elsõ dolog, ami beugrott, az az, hogy általános iskolás voltam, amikor mindenkinek, aki ötöst akart kapni magyarból, részt kellett venni az iskolai szavalóversenyen, „kötelezõ jelleggel". És emlékszem, osztályfõnöki órán mondtam, hogy én egy József Attila-verset fogok mondani, amire persze nagyon megdicsértek. És természetesen a tanárom nem ismerte azt a verset, amit kiválasztottam. Aztán elhangzott az úgymond elõselejtezõn, és láttam a csalódottságot, láttam, hogy mindenki valami mást várt. Nekem ez egy nagyon otthonos szöveg volt, úgy kezdõdött, még most is jól emlékszem, hogy: „a bábok közt elaludt egy hangya, te szél, a bábokat most el ne fúdd, különben jó az is", egy hangyáról volt szó benne. Mindenki nagyon csalódott volt, és láttam, hogy ez nem volt egy szerencsés választás, ennek senki nem örül. Nem is nyertem semmit, egyébként ki is estem már az elõselejtezõben, de ez nem biztos, hogy a József Attila hibája volt, csak rögtön úgy szembesült az ember azzal az elvárással, hogy József Attila bizonyos dolgokat jelent általában. Hogy bizonyos dolgokat elvárnak József Attila kapcsán, valamifajta nagyon fals ünnepélyességet. A másik, ami rögtön eszembe jutott példûnak arra, hogy tényleg mennyire az anyanyelvünk a József Attilai versbeszéd, az az, hogy életem legelsõ verse, ami hétéves koromban született, az úgy kezdõdött - karácsony elõtt íródott, ami nagyon fontos -, hogy: „de szeretnék sátrat kapni". Iszonyúan vágytam egy kétszemélyes ifisátorra, és valahogy azt gondoltam, hogy ennek lehet valami foganatja.
A költészet hasznosságáról, közvetlen hasznosságáról valami ilyen elképzelésem volt.
NG: Meg kellett bizonyosodni.
Igen.
NG: És bejött.
Bejött, abszolút. Megkaptam a sátrat, és még most is megvan. Most is teljesen ép.
NG: Honorban magasra tetted egy kicsit a lécet.
Hát igen…
Nagyon sokszor fedõszövegként mûködnek versek: teljesen tudattalanul ráírod ezekre a fedõszövegekre a saját szövegeidet. Tehát hogy olyan mértékig és olyan kitörölhetetlenül ivódtak, ivódnak beléd bizonyos sorok, hogy mondhatod késõbb azt, hogy nem szeretem, teljesen másfajta dolgot szeretnék csinálni, ezek akkor is úgy mûködnek benned, mint az anyanyelved, teljesen az automatizmusok szintjén. Nem tudom ismered-e, biztos ismered, Nemes Nagy Ágnesnek van egy Rózsa, rózsa címû esszéje, -
NG: a Metszetekben.
- igen, amiben arról ír, hogyan kezd el benne egy nyári délután dolgozni egy szöveg. És nem tud rájönni, hogy honnan jön ez a sor - nincs értelme - úgy szól, hogy rózsa, rózsa megitális rózsa. És egyszerûen nem tudja, hogy mi lehet ez. Kérdezgeti az ismerõseit, és tényleg ez egy alapritmus, mint az erdõ erdõ, de szép kerek erdõ. Szóval érzi, hogy ez egy bárhol létezõ sor, de ugyanakkor tudja azt is, hogy ennek konkrétan van valami megfelelõje. És csak késõbb jön rá, hogy ez a Gyulai Pálnak az Ó Róma, Róma, megalázott Róma soraiból jön, de azt is tudja, hogy ezt a verset õ gyerekkorában olvasta utoljára, azóta nem is találkozott vele. Mivel ennyire távoli a szöveg, ezért átalakultak a szavak, és rákerült egy fedõszöveg, Én is sokszor találkoztam ezzel a jelenséggel; ha nagyon megvakarod a saját szövegedet, akkor ott van alatta, akár több rétegben is, ott van alatta valami létezõ, már teljesen elfelejtett, nem tudatosan használt szöveg, ami magára húzza a saját írásodat.
NG: Ottlik írja a Prózában, hogy egyszer utazott a villamoson, és a párában valaki beleírta azt, hogy „mi a villamos, rút csingilingi ház"; és hogy ugyanez az élménye volt, hogy azért el kellett telni egy idõnek, mire rájött, hogy s „mi a magyar most, rút szibarita váz" van mögötte. Ez ugyanaz, ez pontosan ugyanaz. Éppen a közelmúltban fedeztem fel egy ilyen fedõsort. Már elég hosszú ideje nem írtam semmit és egyszer csak beugrott valami pihent félálomban, az a fél sor, hogy a havak éve volt. És ez iszonyúan megtetszett nekem, szóval volt benne valami kicsit szomorkás, elégikus és azt gondoltam, hogy ezzel így magában ugyan nem sok mindent lehet kezdeni, de hogy ez még lehet valaminek az indítása. Hogy lehet hogy ebbõl lesz valami. És aztán lett is, erre késõbb ráírtam egy verset. De valahogy nem hagyott nyugodni, szóval pontosan ugyanaz történt, mint Nemes Nagy Ágnesnél. Éreztem, hogy ez van, tehát, hogy ez valami. Hogy ez nem egy szokványos szerkezet, amit az ember így mond egyébként. Szóval ezt így nem mondja, hogy havak, hogy havak éve, ezt így pláne nem. És egyszer csak beugrott, hogy mi ez: és rájöttem, hogy a Kései siratóból való: „utoljára Szabadszállásra mentem, a hadak vége volt" Egyszerûen ott volt alatta, itt is egy ilyen fedõszöveg mûködött, aminek még fedõszövegként is akkora ereje és lendülete volt, hogy képes volt tovább zúgni és valamit magára görgetni, kialakítani maga körül egy másik fajta szöveget.
NG: És ez zavarba ejtõ? Hogy van ez, hogy meglátod valakinek a kezét, a keze nyomát a saját szövegeden, akkor az jólesõ érzés?
Ezzel szerintem nemigen lehet mit kezdeni: annyifajta hagyomány és kánon él az emberben, annyi mindent megtanul, elolvas, mire odajut, hogy saját szövegeket ír, hogy tulajdonképpen mulatságos volna azt gondolni, hogy amikor te beszélsz, akkor nem vegyülnek bele különbözõ hangok. Ezt senki nem gondolhatja, hiszen attól a sajátod, hogy mögötte van egy irodalom, egy kultúra, egy lélegzõ versanyag. Mindezt mozgósítod, amikor a saját szövegeket írsz.

Havak Éve I.

Ahogy gyerekkoromból is a lakás üregei rémlenek fel a sátrak.
Terítõk függönyök kameraobszkurái fényporos titokteli fedezéke.
Arra hasonlít ez mikor felidézem a nevetésed a fogaidat a szádat.
Hangok elõszobája volt megsüketít gondolnom arra az évre.

Suttogó ruhák éve volt a hóé koraesti vak fellegekkel,
Rövid karácsonyé lecsukott szemû lucskos év volt.
A testé léleké feküdtem biztos voltam hogy nem kelek fel.
Bordó takaró éve volt recés üvegen sárga fényfolt.

Napja világított annak ki a sötétet nõni látta.
Azt akartam hogy hallj meg hogy meghalj egyszer azt is akartam.
Csövek beszéde volt tapéta arca fények ágya.
Forgó szél éjszakáján hajjal kibélelt hosszú katlan.


Meztelenül álltál a lépcsõházban ajtóban zuhany alatt a liftben.
Sírás és rohanás éve volt, kigombolt kabáté, huzatos nagy lakásé.
Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem.
A havak éve volt fehér úttalan úté és semmi másé.


TÉREY JÁNOS

József Attila: Kispolgár

Szállt a daru, tûntél, révedtél mereven,
Csak mormolgattad ülvén, az ott a szerelem,
A tömör földeken dünnyögtél tétován,
Tûnõdtél, mért hagy el a jómódú leány,
A faj, a faj szavát gyûrte össze a szád,
S nem tudtad, hogy a fajt megosztja a világ,
Hogy tuskókezû munka, s nyúlt ujjú élvezet,
Igazít utunkra, Tied hova vezet?
Nyúlós tömött e táj, hájas homály dereng,
Hüllõk hona, megállj, a víz tompán mereng,
Vékonyulsz, elhajolsz e puszta szélinél,
S széjjelkapkod a sors, mint a füstöt a szél,

NG: Hát azt gondolom, hogy amikor az embert megkérik egy ilyen dologra, hogy legyen valami köze keddre József Attilához, akkor nyilván az úgy néz ki, hogy vagy van, vagy nincsen neki eleve ilyen, és aztán elkezdi lapozgatni a könyvet. Mennyire jellemzõ rád az, hogy József Attilát olvasol?
Jellemzõ bizony, ha nem is tartom a párnám alatt az Összest. Évente egyszer biztosan felütöm József Attilát. Nem fogok semmi meglepõ adalékkal szolgálni. Létezik ez a sztenderd közvélekedés - magam is osztom -, hogy körülbelül 1930 táján van egy vízválasztó ebben a költészetben. Akkor válik nagykorúvá. Elõtte is roppant érdekesek a hangpróbák - tehát még az epigonszólamok között is akad értékes darab, a nyugatos vagy az avantgárd korszakokban. Azt is nagyon nívósan csinálja, amikor csak „koppint". 1930 körül teljesen önálló a hangja, onnantól végérvényes és etalonszerû, a sallangtalan Nagyon fáj-kötetig, és tovább. Huszonöt-harminc vers már az általános iskola óta ott cseng a fülemben. Gondolkodtam rajta, hogy juszt is azok közül választok. Mégsem így történt. A Kispolgár zsánervers, ha nem is az élvonalból, de legalábbis a második körbõl. Azért esett rá a választás, mert mostanság írtam egy verset, aminek szakasztott ugyanez a témája. Vagyis a kispolgár mint olyan. Mint típus, mint fazon. József Attila versében pici osztályharcos szél is lengedez, de nem szól tõle falsul a szöveg, szóval szépen lengedezik az a szellõ.
NG: Mennyire jellemzõ rád az mostanában, hogy ilyen egyértelmûen szociálisan artikulálható indulataid volnának?
Mindig is ez volt az egyik hang. Amibe belefáradtam, az a magánéleti verselgetés, a háztartás kibeszélése. Érdemes kisétálni az udvarból. Lehetõség ez arra, hogy minél több „légteret" fölmérhessek. A magam eszközeivel.
NG: Azt nem tudom, hogy jól érzékelem-e, de minthogyha a József Attila passé volna. Nem nagyon esik róla szó, hogyha szó esik tradícióról, akkor biztos, hogy elõbb esik szó mondjuk Ady Endrérõl mostanában, vagy Kosztolányiról.
Francokat. Dehogyis. Egyrészt, amennyire én figyelem, egyfolytában esik róla szó, a vele kapcsolatos pletykák és anekdoták szintjén mindenképpen. Másrészt, ugye, ez a munkásság tényleg örök és evidenciaszerû. Hogy mennyire van õ mostanában terítéken, az engem hidegen hagy. Már nem divat tõle választani mottót ballagáskor, hát édes Istenem. Olyan stabil minõség, amit nem ingat meg semmi, és nem szorul védelemre.
NG: Tudsz kívülrõl verseket?
Nem, mert mindig megakadok. Be tudok segíteni, ha valaki más sül bele, az igaz, de fejbõl egy egész vers, az sosem ment. Nem volt az a memoriterekre berendezett agyam soha. A kedvenceimmel is ez a helyzet.
NG: Most ez a mûsor a költészet napja mûsor, szerinted mennyire van értelme ennek? Tehát, hogy kinevezzünk egy napot, a mi esetünkben József Attila születésnapja, és aznap ünnepeljük a költészetet.
Annyira van értelme, mint teszem azt az Anyák napjának. Nem a kijelölt dátum fogja megemelni az ügy jelentõségét. Aki egész évben szemet huny a költészet fölött, az április 11-én sem fog transzparensekkel körbevonulni a városban, és nem fog beülni a mûvházba összetrombitált szerzõk esztrádmûsorára sem. Ifjúkori és friss emlékeim egytõl egyig fáradt, ügyetlen és erõlködõ ünnepléseket idéznek.
NG: Szerintem most olvasd fel a versed.

Értekezés a mezõk harmatáról

Õk a kimosakodottak Jézus Krisztus nevenapján.
Embernek parányiak, polgárnak is nagyon kicsik.
Úgynevezett életükben sosem jártak hóhatáron,
A Vízszint és a Közép közt piszkolódtak félúton.

Ha nyugalmi helyzetébõl ki-kilendült puhatestük,
Ez a csekély amplitúdó engem csak mulattatott.
Behúzták a féket és megszolgált pénzüknél maradtak,
Pitiáner duhajok, záróráig és nem tovább.

Felvágotton is elélnek, ingyen zabát: két pofára,
Az ágyban meg negyedórás a menet, baknyúl gyanánt.
Kalandjaik netovábbja a tisztuló panoráma,
Ama biztos esztergomi látkép, tízezreseken.
…És egy ilyen megfeszülhet, nem lesz sem Ember, se Polgár.
Bérlete a Csinn-bumm Cirkusz földszintjére szól,
Szemem bántja a púdertól ünnepélyes pofikája,
Amúgy ártatlan, mert gyönge, mint a mezõk harmata.


GRECSÓ KRISZTIÁN

József Attila: Emlék

Apró keménykontyú ángyom
rézhomloka fénybe cikkan
Rézhajlással földet érint
Búzát kötöz csörögve a nyomainkban
Ki kél pergõ könnyû hintón,
Aranyhaja sétál, mászkál,
Mi mint búza, s õ pirosló napernyõvel
mint a pipacs fölöttünk száll.
Ángyikám mint rézbõl öntött,
áll a zizegõ mezõben,
Porlombjai hajladoznak,
Bogár szemén piros villog eltûnõben.
Majd áttetszõ krumpli gõzlött,
hûtötte a csendes este,
Ángyom sóhajtott, s elvillant
a sûrûlõ szürkületben még egy fecske.
S jóéjtszakát, szólt a szalma,
Jószágaink cirpelgettek
S jószágunk volt a föld, az ég,
A tücsköknek a csillagok felelgettek.

Nekiültem, és újra átpörgettem az egész kötetet és rájöttem, hogy szinte nincs is benne távolibb vers, vagy legalábbis olyan, amire azt mondhatnám, hogy meglepetést lehet vele okozni. Ahogy erre a versre ráakadtam, elõször nem fogott meg annyira. De ahogyan én dolgozom, az a módszer, nem is a módszer, hanem inkább a témaválasztás, az párhuzamba állítható vele. Az én témáim legtöbbször vidéki témák. Nem direkt játszom erre rá, de valahogy a vidékiség érzése, a vidéki hangulatok merülnek fel bennem legtöbbször.
NG: Azt gondolom hogy hagyománya van annak a gondolatnak, hogy tartozik ezzel az ember valakiknek. Tehát különös módon az úgynevezett népi irodalom, a paraszti témák, a vidék problémái minthogyha egy olyan költõi alkatot sejtetnének, aki hajlandó arra is figyelni, hogy mit vár tõle mondjuk az a közeg ahonnan jött, vagy egyáltalán az irodalommal kapcsolatos külsõ elvárásokra jobban figyel oda, mint a kortársai.
A hang, amit próbálok minél inkább magamévá tenni, az nagyon elüt attól, ami általában jellemzi ezt a témát. Sokan ezért úgy érezhetik, nem kellõ tisztelettel nyúlok ehhez a témához, nem vagyok megfelelõ krónikása ezeknek az eseményeknek. Holott én inkább azt vallom, hogy semmi értelme ezt ugyanúgy elmondani, ahogy elmondta már ezt Illyés annak idején, meg elmondta Nagy László. De a szûkebb környezetemben egy bizonyos szinten úgy érzik, hogy illendõbb lenne a már megkezdett úton - ha van ilyen - haladnom. De engem az a lehetõség inkább taszít, mint alkotót, mint olvasónak, természetesen egészen más a véleményem, meg nem is tartozik most ide, de mint alkotó ezt vallom. Én azt akarom közvetíteni, ami most van. Ami most van egy faluban, ami most van vidéken. Engem nem a történetiség érdekel, azzal foglalkozzanak a néprajzosok. Foglalkozzon az, akinek tényleg ez a szakterülete, számomra az a fontos, hogy azok a dolgok, amik archaikusan mûködnek, azok hogy tudtak megmaradni. Hogy épül be egy bizonyos szokás a video, a nintendo világába. Azt tapasztalom, hogy nagyon-nagyon jól tartják magukat ebben a világban is, félelmetes, mennyire megmaradnak azok a szokások, azok a szokásjogok egyáltalán, amik voltak - nem zárja ki egymást a kettõ. Tehát interneten keresztül is lehet falusi pletykákat átadni egymásnak, emailen keresztül is, mondhatnám ezt, noha ez azért nem így történik, de semmi különbséget nem látok. Tudom például, hogy a falunkban kilenc milliméteres pisztolyokkal mászkálnak a fiatalok, ez mondjuk nem tûnik számomra agresszívabbnak, mint a századforduló körül gyakori láncos verekedések. Szerintem ez sokaknak nem tetszik, ráadásul azt mondják, hogy ez egy „urbánus hang" és tulajdonképpen csak egy vidéken született fiú próbálja az ott kapott témákat felhasználni ezzel a hanggal.
NG: És ha József Attila jut eszedbe, nem tudom mennyire gyakran olvasod, akkor õt olyannak gondolod, akinek a hagyománya valamilyen módon folytatható, akihez lehet csatlakozni, vagy inkább olyannak, akitõl távolodnod kell?
Érdekes, szerintem a mi nemzedékünknek annyira ez már nem aktuális problémája, mint a Petriék, a Petri Györgyék nemzedékének mondom ezt annak ellenére, hogy különösen gimnazista koromban szinte József Attilai hangon próbáltam írni, majdhogynem átiratokat, amik csak néhány motívumban különböztek. Ha valaki felé rajongással tekinthet az ember, azért az még mindig József Attila, az övé egy ilyen abszolút kiemelt szerep, mégis kérdés, hogy menynyire folytatható az, amit õ csinált, hát… ahhoz képest, hogy sûrûn olvasom, azt mondom, nem akarom folytatni, mert nem lehet.
NG: Beszéljünk akkor arról a versrõl, amit nemsokára fel fogsz olvasni. Hogyan kerül a két vers egymás mellé?
Ennek a versnek is lehetne az a címe, hogy Emlék, mondjam ezt, indításképpen. A József Attila versben van egy ángyika, aki tulajdonképpen lehet egy nagymama, egy Mary Poppins, aki esernyõvel, illetve napernyõvel védelmezi a gyermeket, a nyomukba jár. Számomra a nagyapám jelentett valami hasonlót, mondjuk a varázslattól messzebb állt, a tények embere volt, annak ellenére, hogy egy nagyon érzékeny ember. Tulajdonképpen a benyomások a hasonlóak szerintem, olyanok mint az Emlék címû versben, mert a vers nézõpontja olyasmi, hogy már maga a történés pillanata is emléknek tûnik. Mikor mi még nagymamáméknál laktunk, életem elsõ hét évét így éltem le, akkor sûrûn álltam a sparhelt mellett, és figyeltem, hogy nagyapám olvassa a bibliát, és most lehet, hogy furcsán hangzik, de én akkor már tudtam ezt, hogy én erre majd emlékezni fogok, tehát hogy nekem ez egy fontos pillanatom, pedig csak hat éves voltam, de akkor is éreztem, hogy itt valami nagyon lényeges történik. Egy gyerek is megérzi azt, hogy egy öregemberrõl van szó, aki meg fog halni, tehát érzi az elmúlás jelentõségét. Én tudtam ott, hogy ezt le kell fotóznom, mindent, ami történik megjegyezni, hogy Tata nem tud se hangosan olvasni, se halkan, és akkor ez a félhangosan olvasott evangélium az egész estét betölti, mert ugye TV még nem volt. Tehát nagyon érdekes pillanat volt. És valami hasonlót érzek bele József Attila Emlékébe. Ezért választottam mellé ezt a versemet.


Mikor csak esik

Grecsó István emlékére
A sokszor befeszített ajtón
magig rágott almacsutkát penderít be a huzat.
Egy lépés csak s a padló felhasígatott ereibõl
Vér ömlik át a számba
Sejtjeiben félhangosan olvasott evangélium.
Mintha Tatáé lenne az ágy megint
És teavajat olvasztana a sparhelton
ólálkodok, kenyérhéjak és rongyok között,
a frissen nyírt birkák legelni mennének
Hallom, ahogy rúgnak, az ólajtó és a sufni
egyszerre reccsen,
A borotvafenõgomb nyakkendõ,
Aztán levetett kígyóbõr.
A Jézuskára még az új puskával sem szabad célozni.
Tüdõig sóhajtanak a tévétlen esték,
a percek elpattannak, mint félkész kasban
a rosszul áztatott vesszõk,
Valami mindig bepárlik, akár a szeptemberi szalma,
Mikor csak esik.



SZABÓ T. ANNA

József Attila: Ha a hold süt

Ha a hold süt, a néma síron túli fény,
Álmomban, kinyílnak a termek.
Kioson, kenyeret szel a konyha kövén,
S majszolja riadtan a gyermek.

Csak a léghuzat ismeri, alszik a ház.
Les nagy szeme, reszket a térde.
Zsírok és köcsögök teje közt kotorász,
Surranva, mint az egérke.

Ha belé-belereccsen a szörnyû kredenc,
Ajkára repûl kicsiny újja:
Könyörögne az irgalomért, de a csend
Zord kürtje a zajt tovafujja.

Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés
nem szûnve, dühöngve növekszik.
Belesápad a gyermek, elejti a kést
és visszalopózva lefekszik.

Mire ébredek, ég a nap, olvad a jég,
szétfeccsen iromba szilánkja,
mint déligyümölcskirakat üvegét,
öklével a vágy, ha bevágja.

Elalél a fagy istene, enged az ég.
Már únja az ördög a poklot,
ideönti a földre kövér melegét -
zöld lángba borulnak a bokrok.

Az összes könyvem ládákban van, és az elsõ József Attila vers, ami eszembe jutott, ez volt; utánajártam és kölcsönkértem a kötetet. Bennem csak a ritmusa, a hangulata élt a versnek, és mikor elolvastam, kezdtem beleakadni apróságokba, például ezekbe, hogy „egérke", „ajkára repül kicsiny újja": nekem ez egy kicsit érzelgõsnek tûnt, így, ha arra gondoltam, hogy beszélnem kell a versrõl, kicsit elbizonytalanodtam, de azután olvasgatni kezdtem a József Attila-kötetet, és láttam, hogy õnála például az „egérke" egy nagyon fontos szó, õ ezt így mondja, csak nagyon ritkán mondja azt, hogy „egér": a Nagyon fájban is az egérke szerepel. Ezzel együtt sokszor úgy tûnik, hogy engedményeket tesz a ritmus érdekében, de ezt is el lehet fogadni, ha a ritmusra figyelünk, és nem csak arra, amit mond: ez nem egy képi vers, azt hiszem. Csak a vázára, a ritmusára emlékeztem a strófának, csak a dobogását tudtam felidézni. Igen, ezt másképp is lehetne mondani, lehetne merengõn, gondolkodón, a vers képeire figyelve mondani, a mondat menetét, a gondolati szerkezetet hangsúlyozva. De ez a vers más. Ez a vers ez valami nagy szorongást, valami nagy vágyat mond, ami túl van a szavakon, csak a ritmusban fogható meg.
NG: József Attila mennyire fontos azok között a költõk közt, akiket vissza-visszatérõen olvasol?
Most már nyugodtabban veszem a kezembe, kamaszkoromban nekem nagyon fontos, meghatározó élmény volt József Attila. Most inkább versenként fontos, és a finomságokon gondolkodom; régebben az indulata fogott meg, az erõssége, a hisztije. Ez is van benne, igen, de ebben a versben az összes kicsit túl finomnak gondolt részlet valami nagyobbnak, a ritmusnak, a dobogásnak a szolgálatában áll. Itt, a ritmus segítségével, a „szörnyû kredencbõl" egyszer csak „világrecsegés" lesz. A másik kedvenc részem a „déligyümölcskirakat üvegét...", mindig meglep, hogy bele tudja tenni a sorba, itt semmi engedmény nincs, itt egyszerûen belefért.
NG: Ritmikailag. Szerencséje volt?
Szerencséje volt, de ez azért nem jutna mindenkinek az eszébe, ez azért nem a „Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelõ", ami egyszeri találat, hanem az egészen hétköznapi „déligyümölcskirakat". Több versében is benne van, hogy be kellene törni a kirakatot.
NG: Miért választottad a Humusz címû versedet, amikor arra kértünk, hogy egy párt válaszszál ennek a József Attila versnek?
Azért választottam ezt a verset, egy kicsit mentegetõzésképpen is mondva, mert a részleteiben ezt a verset magam is nehezen tudom elfogadni. Ez a „szürke való", ez szörnyû. Az „ûri sötét", pedig nagyon közhelyszerû, dagályos - és mégis, egészében el tudom fogadni, a ritmusában, vagy abban, amit a ritmusa sugallni akar. Tulajdonképpen ezt a verset én is ritmusra írtam, de általában nem jelölgetem, ebben sem jelölgettem ki, hogy milyen ritmusra. Egy nagyon erõs táncritmus kezdett szólni a fejemben: „megered lassan az ember, gyökeret ereszt, fut a lába..." Persze már a nyelviség is belejátszik ebbe, mert az ember azon is elkezd gondolkodni, hogy a „megered" eliramodást és meggyökerezést is jelent, tehát ez azért többrétû, nem pusztán ritmikai kérdés. Ebben Weöres pártján vagyok, aki szintén azt mondta, hogy fel-alá járkál, és ritmusra ír, mondjuk én nem járkálok, de azért benne van a versben a mozgás ritmusa. A zene, a verszene mond valamit az embernek, nem pedig a szavak. És ebbe még - jelenlegi felfogásom szerint legalábbis - belefér az, hogy néha beengedünk olyan dolgokat is a versbe, amelyek szavakban semmit nem mondanak, de a fogalmat a ritmus sugallja.
NG: Egy kicsit úgy beszélsz a saját versedrõl, mint hogyha ki lennél szolgáltatva egy nálad nagyobb erõnek, vagy egy rajtad kívüli erõnek.
Azért jobb ennek nem bedõlni. A kiszolgáltatottság az elõny is lehet, mert ha verset írok, át kell engednem magam teljesen ennek a nagyobb erõnek, amiben én sajnos hiszek, mert van; de nem szabad neki bedõlni, mert könnyen rossz verset írhat az ember, egyszerûen. Én nagyon jól emlékszem arra, amikor kamaszkoromban ugyanez a fogvacogó „versidõ-állapot" elfogott, és nagyon rossz verseket írtam. Most azért szeretném kontrollálni, szeretném tudatosabban mûvelni ezt a mesterséget, de ebben a versben látszik, hogy itt viszont bedõltem neki, bedõltem ennek a sugallatosságnak. Nem tudom, hogy jó-e? Ez talán az egyetlen ilyen versem a második kötetben. És hozzám nagyon közel áll, most még.

Humusz

Megered lassan az ember,
gyökeret ereszt, fut a lába,
ágazik lefele a mélybe,
a szürke való mocsarába.
Amikor a fojtogató sár
végre beszívja gyökérnek,
amikor a levelek az indák
szembogaráig elérnek,

végre kitörne a lelke,
szállna az ûri sötétben -
de önmaga vak anyagából
kikel újra a dús televényben.


VARRÓ DÁNIEL

József Attila: Kedvesem betegen

Kedvesem betegen
szunnyad e hajnalon.
Nyugodj most szerelem,
szeress most nyugalom.

Az okos gyermeket
facsarja buta láz
s vele nem szenvedek,
engem csak megaláz.

Mint aki orvosért
vágtat vad utakon,
úgy dobog a szivem.
Hallgatom, hallgatom.

Mért fekszel betegen?
Mi kéne? Két pofon?
Nyugalom, szerelem.
Szerelem, nyugalom.

NG: Rendkívül váratlan kérdést dolgoztam ki a számodra. Hihetetlen meglepõ fordulat, ha azt fogom kérdezni - amint abbahagyja a gyomrom a korgást - hogy miért ezt választottad, miért pont ezt a József Attila verset?
Hát egyrészt azért, mert nem akartam olyan nagyon bevettet választani, azt gondoltam, hogy az egy kicsit snassz lenne, ha mondjuk az Ódát választanám, bár azt is nagyon szeretem. És általában szeretem azokat a verseket, amiket úgy nem mindenki ismer, tehát amikrõl tudom úgy érezni, mint hogyha egy kicsit csak az enyémek lennének. Mint, mondjuk, egy titkos út.
A mi utcánkból is nyílik egy ilyen titkos út, és kiskoromban azt gondoltam, hogy ezt csak mi ismerjük, csak mi járunk rajta, ez is egy picit ilyen. Meg még egy csomó minden miatt. Nagyon tetszik például maga a szituáció, hogy akit megszólít a költõ, a kedves, az alszik. Szerintem ez egy nagyon jó beszédhelyzet, hogy akihez beszélek, az igazából nem hallja, amit mondok. Akkor nyilván egy kicsit magamhoz is beszélek. Például Tóth Árpád Hajnali szerenádjában is nagyon szeretem azt, hogy miután sokáig mondja a szerenádot, egyszer csak van benne egy ilyen, hogy: „Annuska, alszol?" Ez szerintem nagyon bájos.
NG: Számodra a magyar költészetnek a hagyománya az meglehetõsen eleven. Tehát pontosan érzékeled azt, hogy a verseiddel milyen térbe lépsz be. Mondjuk József Attila ebben a térben mennyire fontos neked?
Sosem mernék nagyon parafrazeálni József Attilát, nehezebb talán hozzá akár ironikusan, akár másképpen hozzányúlni. Tehát ahogy mondjuk Kosztolányit nyugodt lelkiismerettel idézheti, utánozhatja, kiviccelheti az ember, József Attilával sokkal nehezebb szerintem. Szóval, én nagyon szeretem, nagyon fontos nekem, és sokat olvasom meg minden, de nem nagyon merek viccelni vele.
NG: Mert egyébként írsz paródiákat.
Igen. Kicsit azt gondolom, hogy túlságosan érzékeny õ, bántó volna ironizálni rajta. Nagyon közel van az embernek az ilyen érzékenyebb, bánthatósabb részéhez.
NG: József Attilával az óvodában találkozik az ember nagyjából elõször, ezért föltehetõ még akkor is az a kérdés, hogy ha egy olyan nagyon fiatal embernek teszem föl, mint amilyen te vagy, hogy van-e története a viszonyodnak József Attilához.
Az biztos, hogy mostanában, úgy az utóbbi egy-két évben sokkal kevesebbet olvastam, mint régebben. Persze elõször, az iskolában az ember a nagyobb, komolyabb verseivel találkozik, és fontos volt nekem, amikor így magam olvasgattam, hogy megtaláljam például ezt a verset, vagy mondjuk a szonettjátékait, amiket az Illyés Gyulával írtak, tehát az ilyen könnyedebb, kicsit alkalmibb, és bizonyos szempontból hozzám közelebb álló, kevésbé emelkedett részét. De azt hiszem, hogy amikor éppen nagyon szerelmes az ember, akkor eszébe jutnak ezek a nagyon szép versei, mint a Gyermekké tettél, vagy az Óda. Biztos, hogy én, amikor a legszerelmesebb voltam, akkor olvastam a legtöbb József Attilát. Tehát ez valahogy így is öszszefüggött.

Ének
melyben a költõ egyebek között az ihletettség állapotának hiteles leírására is
kísérletet tesz, megvizsgálja az általa használt papír és tinta minõségét,
majd hõsével együtt elköszön az olvasótól
Mikor a szív elõnye már egy orrhossz,
s a téboly csak egy karnyújtásnyira,
akkor ül le a papírhoz s a tollhoz
a múzsák bús, dörgõszavú fia,
a tinta mellé egy kupányi bort hoz
(mást semmiképp sem illik innia),
s ha lepkeként a mennyezetre rebben,
nincs semmi meglepõ ilyenkor ebben.
De jaj, van úgy, hogy jókedvû a költõ,
s belsõ csendjét nem sértik rút neszek,
komoly tógát akkor hiába ölt õ,
hiába szól, a hangja csak rezeg,
kezébõl ki-kihull a toll, a töltõ,
s a ríme mind silány (akár ezek),
ezért a költõk felvidulni félnek,
mert abból vers sosem lehet - csak ének.
Kedvem van énekelni - mondta nemrég
egy bárd (pedig nem volt sok öröme),
e kedv komor korunkra már csak emlék,
úgy elfogyott, akár a dödöle,
az ember nem komoly húszévesen még,
de megfontolja már, hogy dúdol-e,
spórol az ihlettel búsabb napokra,
s ha mégis ír, csak súlyos kõlapokra.

Az én lapom, mellesleg, pillavékony,
s minden kis kósza szél zizegteti,
a tinta, mellyel írok, illanékony
(ki látja holnap, nem hiszek neki),
csak addig él, amíg a csillanó könny,
amíg egy durva kéz el nem keni,
addig meg könnyedén irkálok én ma -
nem is hiányzik más, csupán a téma.

No persze volna épp egy ifju hõsöm,
naiv legényke, szinte még gyerek
(szegrõl-végrõl személyes ismerõsöm,
kit még a szép idõkbõl ismerek),
magát mások közt nem találja õ sem,
ha szólnak hozzá, sápad és remeg,
viszont barátja mindenféle dalnak,
fõként a lüktetõnek és badarnak.


Szereti járni esténként a várost,
kivált nyáron, ha nem kell már kabát,
a lábteniszt, a nõit és a párost,
az indiáncseresznyeszörp szagát,
és szereti a szenvedélyt, a károst,
a sört, a gólt, a lányokat, magát,
szeret megállni elmélázva némán,
s a holdra nézni: „hogy ragyog, no né mán..."
De, kit körébe annyi röpke báj vont,
e réveteg legényke túl szerény,
nekem meg írnom kell (közelg a fájront),
s hõs nélkül mit sem ér a költemény,
mi más marad? tollamra tûzni Byront,
ha már a rím õt hozta pont elém
(szerencse, mert prímább hõst, mint e lordot,
hátán e kripli föld aligha hordott).

Szeszélyes, ó, a rím, akár az asszony,
és hajlik, mint a nád (vagy épp törik),
ahogy jön, én versembe úgy ragasztom,
de el se hinné, mennyit nyüstölik
más versírók, míg könnyeket fakasztón
gurul tova, például épp Önig -
hogy Ön e tenger-sor fenéki-végi
gyöngyöt közönnyel félredobja: „régi".

Rímelni úgy szabad csak, mint a lordom -
de könnyen szórta õket el, nagy ég!,
mondhatták: „nincs már több rím erre,
Gordon",
mindig talált a rímszótárba még
(ügyes kis könyv, én is zsebembe hordom,
másként, nem is tudom, hogy költenék,
ha fodrászhoz menet vagy iskolába
szivembe lép az ihlet égi lába).

Idõznék még a rímeknél, de Milton
lenézi õket, és ez visszatart,
meg úgyis azt diktálja már az ildom,
hogy abbahagyjam lassacskán a dalt,
az olvasó is unja már, gyanítom,
„van hõse a büdösnek" mondja majd,
„mi mást akar még? feldühít egészen" -
hát jobb talán, ha versem itt bevégzem.
PEER KRISZTIÁN

Szerelem

Két tárgy, már pihenhetnének. Hullafáradtak.
És a dögnehéz ágyakat összetolják.
Átvonszolják egyiket a másikhoz,
de nincs enyém-tiéd. Egy lepattant hotel
kétágyas szobája. Részegek.
Amit vártak: mélyebb tónusú téglalap,
a szokásos üledék, pormacskák, pénzérmék,
egy megmagyarázhatatlan mûanyag,
valahogy szomorú, olyan üres;
az a négy bemélyedés a padlószõnyegen kitart reggelig.
Ez itt az elsõ és egyetlen éjszaka.
Még nem szóltak egy szót sem. Tévé sincs.
Csókolóznak egy kicsit. Aztán
kimegy hugyozni a fiú. Egészen elõredõl,
hogy beletaláljon a kagylóba félmerev fasszal.
Imbolyog. A lány levetkõzik, csupa libabõr,
beállítja a zuhanyt. Régebben együtt mostak fogat,
nem lehetett elsõnek abbahagyni.
Régebben, máshol - egy fogkrémmel rajzolt,
féloldalas szív volt a tükrön. És a fiú
még nem vizelt a lány elõtt.
Mire mindketten végeznek,
úszik az egész fürdõszoba.
A hotel törülközõihez nincsen gusztusuk.
Kérdés: ki aludjon a résben?
Mert össze fognak bújni.
Muszáj. Megszokás.
Mint a koalák, mint a bevagoníroztottak,
mint az „egymásba tett kanalak"
Õk fészeknek nevezik.
Rossz a résben, de rosszabb egyedül,
nem érezni azt a szagot. (Úristen,
annak a szagnak nevet adni - két teljes év nem volt elég,
pedig névadásban voltak jók igazán.)
Rossz a résben, de rosszabb egyedül,
elmászni a zsibbadás elõl,
a fiú elhalt kezével fogja a lány haját,
úgy alszik el. Leoltják a villanyt,
elosztják a takarót. A fiú keze
- ha az õ keze az a kéz ilyenkor -
elindul a lány hasán.
A lány aludni akar.
A fiú valami zavaros esti mesével ébren tartja,
a fenekéhez dörgölõdzik, remeg.
Fázol, mondja a lány. Megfordul.
Csókolóznak, markolásszák a húst,
a szemüket mindig egyszerre nyitják ki,
mindig a lány csukja be elõbb.
Félálomban szeretkeznek - ha már nekikezdtek -,
gyorsan, gyakorlottan, fél óra, három pozíció.
Jó, mint mindig, mondják is, mint mindig: „Jó volt."
Elszívnak együtt egy cigarettát.
Füstöl a félig elnyomott csikk, hadd szenvedjen.
A fiú kimegy hugyozni, sötét van,
felrúgja a hamutartót. Mire visszér,
már alszik a lány, a fiú azt mondja: „Szeretlek."
Nem bújik oda a lányhoz, a résbe,
gondolja, alszik, mindegy már neki.
Ebben az életben - honnan tudná? -
most voltak utoljára együtt.
Reggel aztán az ideges kapkodás,
a padlószõnyegen egy ujjlenyomatnyi,
cigaretta-égette lyuk virít.
Virítana, ha nem a sokadik lenne.
Visszatolják az ágyat.

Egy szerelmes verset választottam magamtól, pontosabban egy olyan verset, amely a szerelmi érzést, vagy annak egy formáját tematizálja, és ennek igen egyszerû oka volt: mostanában nem nagyon írtam másról. Igazából csak ezután kezdtem el gondolkodni azon, melyik József Attila-verset állítsam vele párba, úgyhogy ez egy kényszerházasság lesz, ha lesz. A költészetnek amúgy meglehetõsen kedvelt témája a szerelem, maximum a halál versenyezhetne még vele, nem véletlen, hogy a legtöbb szerelmes kamasz elkezd verseket írni. Adys és József Attilás szerelmes verseket, azaz rossz verseket. Miközben a költészet nem hajlandó lemondani legkedvesebb, agyonnyûtt és kimeríthetetlen témájáról, a szerelemrõl, azonközben egyre inkább reflektál saját magára, a költõ és a versbeli én szituációjára, a hagyományra, amelybõl kiszól. Ezért nehezen tudom elképzelni, hogyan élne ma meg az a fajta „odaadó" és reflektálatlan hang, ami mondjuk néhány Flóra-versre jellemzõ. Lehet, hogy túlpszichologizálom a dolgot, de van egy olyan érzésem, hogy az ember akkor kezd el szerelmes verset írni, mikor valami nagy gáz van a szerelemmel. Ha verset olvasok, óhatatlanul rákérdezek az „igazságára", arra, hogy egyáltalán mit keres ez a szöveg a papíron, miért kellett létrejönnie, és ha azt látom - amit egyébként gyakran lehet látni - hogy a vers akarása van mögötte, akkor az egész fals lesz vagy súlytalan. Nem tudom, miért. Egyszerûen arra van szükségem, hogy ott legyen a vers mögött a csávó, halljam a hangját. Meg persze klasszikust, aki levédett magának egy beszédmódot, és némiképp meghatározta és átalakította a „természetes versbeszédet" valahogy másképp olvasunk. Valószínûleg egyébként nem csak a szerelmes vers, hanem a szerelmi érzést gyakorló ember is változik az idõben, mást vár magától, másképp akar szerelmes lenni egy József Attila-vers elolvasása után. Nem beszélve arról, ha valaki ráadásul még költõ is akar lenni, nem csak szerelmes - nem elég, hogy folyamatosan gyötrõdik azon, hogy a szerelem, amit érez, igaz szerelem-e, olyan-e mint a korábbi igaz szerelmek, olyan-e mint egy nappal korábban, ráadásul költõi szerelmet akar. Most persze a gimnazista önmagamról beszélek, néha komoly erõfeszítéseket kellett tennem, hogy a szerelmem „reményteleníthessem". Egy nem túl József Attilás József Attila-verset választottam, nem lüktet, nem csilingel, kicsit prózai. Az idill kívülrõl. Az a címe, hogy Egy ifjú párra, és emiatt a sora miatt választottam: „Mert egyetlenegy vagytok ti ketten" - ezzel a sorral tulajdonképpen a reménytelen szerelem duójává rendezi át a hármast: ti és én, nem úgy beszél, mintha ez a vágyott állapot számára is elérhetõ lenne. Ha muszáj találni valami átfedést, az én versemben is egy hasonlóan egylényegû (összeszokott-összeunt) pár szerepel, persze teljesen más megvilágításban. Olvassam?
NG: - Igen.
József Attila: Egy ifjú párra

Úgy érzem, hogy múlik az idõ,
Hogy bonyolultabb örömök várnak reám,
És egyszerûbb de nem dísztelenebb
Szomorúság, mint a multak.
Melyeknek lágy s erõs szövedéke
Most kiterülhet elõttem,
Ime zümmögõ kávéházban várok reátok,
óvatosan, lassan, s figyelve,
Múltba? Jövõbe? Nem tudom.
De vizslán, mint a kutya
Ki bár szemmel tartja a gyanusan
Nyüzsgõ világot, félig ügyel csak,
Mert másfelõl gazdáját várja jelenni
A néma úton.
Ily félálomszerû figyelemben,
Mely egy, noha kettéirányul
Kifelé múltra, jövõre,
Befelé rátok, kisasszony, s te
Kedves barát,
Érzem, hogy ti vagytok a gazdám.
Vagyis illõ arányul veszem
E magányos várakozáshoz
Kettõs mosolyotok sugarát.
Érzem, hogy ti vagytok a gazdám
Mert egyetlenegy vagytok, ti ketten
Kikre várok e sanda jelen
Gyanús jelenései közt.
Mig vöröshajú jellemszínészek
Kártyákat osztanak felettem,
Mérgeket hordanak szerte körül
Nyelik a füstöt, a gõzt.
Lám, lám, nevetve jöttök,
Nem tudva, hogy ti vagytok az,
ki eligazítja az üres keretekben
a képeket, melynek hanyag alakzatai
alighogy élnek, máris tubusaikba
surrannának vissza a festékek,
a nem lett múltba, az õsi anyag.
Üljetek csak ide mellém,
hadd legyünk együtt újra a hármak,
viduljunk, vonjunk határokat e
térben, s az óra szerint.
Ez a félálom visszahúzódik szívembe,
Máris úgy rémlik, mint az a gyarmat,
melyet nem láttam, s amelynek partján a
kenyérfa koronája lágyan meging.


NG: Hölgyeim és uraim! Az irodalmi szerkesztõség költészet napi mûsorát hallották. Közremûködött Tóth Krisztina, Térey János, Grecsó Krisztián, Szabó T. Anna, Varró Dániel és Peer Krisztián. A mûsort Turai Tamás szerkesztette. Valamennyiük nevében elköszön a mûsorvezetõ Németh Gábor.