Bárdos József
Rodos-tó, 32 octobris
1999
Édes néném, a tenger után a tavakból is jut rész minékünk. Ide s tova két hete van, hogy Kõrösre, ebbe a Rodos-tó parti városkába érkezénk. A város felõl azt mondhatom, hogy nem olyan széllyes, mint amely hosszú, de a szélyessége sincsen több három háznál. Azt már észrevettem, hogy van itt vályogház, fogház meg zálogház. Micsoda szép látvány is az, amikor az itteni leányok öszvegyûlnek a vályogházba, hogy megfonják a vályogot, aztán fogukkal szép szerelmi zálogokat készítsenek belõle! Gondolom, illyes Torda vármegyében nincsen is. Nekem se készít senki ottan efféle zálogot, hiába is akarnám kiváltani a zálogházban! De errõl másszor többet.
Azóta a fejedelem folyvást a tóparton ül, eregeti horgát a vízbe, mert halfogásra vágyik, de ebben az elátkozott tóban egy fia hal sem lakozik. Látja kéd, erre még a hal se jár. Így a fejedelem a hal kifogást várja, de csak a mi kifogásainkat hallja, mert ugyan ki merné kimondani, hogy itt ugyan nem lesz a miénk a halászszerencse. Ha csak egy palackba zárt szellemet nem talál, mint az a szegény halász, akirõl errefelé mesélnek. Nem is ártana már nékünk valamely szellem, mert nekem, látja kéd, semmi szellemes nem akar eszembe jõni.
Ollyas ez, mint amikor Zsuzsiban volt minden reménységem. Bár másom is lett volna benne, de hát nem úgy alakul az élet, mint szeretnénk, hanem amint Isten rendeli. Nem mondom, Bercsényi úrral sem járt rosszul. Meg aztán én így is meghallgatom, ha a régi dolgairól mesél, nem mintha érdekelne, de már csak ez kévántatik a férfiembertõl. Napokig elüldögélek nálla, míg Bercsényi úr a fejedelemmel horgászni van, együtt kelünk, együtt fekszünk, és mindezt dobszóra. Csak az az egy kár, hogy õ is én is külenb-külenb szobában tesszük. Látja kéd, a szegénységnek is volna haszna néhanapján. Mely jó is lenne, ha csak egy szoba jutnék mi kettõnkre itten! No de még mindig jobb így nékem, mint valamely török úrnak háremjébe kerülni, mert engemet nem úgy neveltek, hogy herélt vagy háremhölgy jó szívvel lehetnék.
Mindenesetre addig is mívelem magam, olvasgatván ama Lévay Józsefnek rólam elnevezett versezetjét, gyakorolván, hogyan is kell egyedül hallgatni tenger mormolását, tenger habja felett futó szél zúgását. Egyedül, egyedül csak az a baj, hogy itten se tenger, se mormolás, még szél se igen van. Nem is hallom, csak a szomszéd béget, akinek a báránya béget. Kédet azért az Isten tovább is éltesse!
Amen.
Berzsenyi Dániel
* Okleveles dagályszakértõ.
* A vers szövege a költõ helyesírása szerint.
A pesti utcán mentem én,
sétapálcámban két regény,
ilyen regényes, istenem,
csak én vagyok e flaszteren,
s a fejemen a kalapom
e regényesen szép napon.
S hogy szembejöttem téveteg,
belém hasított: én beteg,
ha józan volnék, istenem,
hát szembe jönnék? nem hiszem,
s a fejemen a kalapom
e regényesen szép
napon.
Hogy kis Katóm csapná agyon,
köszönteni hogyan fogom,
ha ideér, ki, istenem,
magam vagyok, szemközt velem,
s a fejemen a kalapom
e regényesen szép
napon.
Ideér, nem biccent felém,
de bökném kalapomat én,
õ elmegy szótlan, istenem,
pedig tudom, hogy ismerem,
és a fején a kalapom
e regényesen szép
napon.
Belépek a nagy kirakatüvegen, mint egy idegen bajnok, utánam halk csörejjel hull alulnézetbe az éles, nyers valóság. A terem mélyén mintha csak Caruso énekelne... talán a Szent Imre indulót? Vagy ez a riasztó volna?...Óvatos kézzel hessentem el a biztonsági õrök golyóit, méla leányok bávulnak megvesztegethetetlen kebelemre, amikor hirtelen megcsap a 424-es füstje.
Tûz, víz, H2O, gõz, sõt vízgõz és pára sustorgása tárul éleslátású orrom ízlelõbimbói elé: szimatot kaptam (a szemközti trafikban, tucatját két huszasért).
A múlt télen bizony mínusz tizennyolc és fél fok is volt egy ilyen fekete démon gyomrában, ha elfelejtették felfûteni! Kemény, embert próbáló idõket idéz, amikor még a hajam fehér volt (azóta fekete a koromtól). Igaz, akkor még a 424-es sem itt állt e Zaci polcán játékautók és villanyvonatok közé ékelõdve, hanem Alsókatymár és Felsõgébics közt röpült szövõnõk omló álmaival, mint malom a pokolban, száguldva elõre a szocializmus építésének útján. De hol vannak már a régi jó szakik, akik még tudták a nagyot és igazat, mint magam is, akit az élet beláthatatlan mélységeinek hívogató távlatai vonzanak újabb, elérhetetlen csúcsok felé...
De mellébeszélni nem lehet, megszólít a fövetlen valóság. Beállok hát a sorba én is. Elõttem megfáradt õrgrófnék, szegénysorsú pártfõtitkárok, elátkozott hivatalnokok. Aztán már ott vagyok egy kis szemüveges magyar, a becsüs elõtt. Õ a pult mögött. A genius loci! (Mûveltség, apám!) Magyarul: Lóci, a zseni. Nem szabad felismernie. Remélem, jól álcáztam magamat: rajtam egyszerû, mélyen dekoltált nercbunda, szalamander cipõ (két pár), ujjaimon szolidan csillogó brilliánsok. Külsõm nem nagyon üt el az itt sorakozó munkanélküliek, kisnyugdíjasok, adócsalók és egyéb multimilliomosok külsejétõl. Talán csak a korona alól kivillanó kopasz fejem feltûnõbb a kelleténél.
De lám, semmi baj, a becsüs fel se néz:
- Mit akar? - veti oda szárazon, amitõl elönt a verejték.
- Ezt a micsodát... eztet itten... - mondom annak az embernek a zavarával, akinek már kaviár sem jut a mindennapi lazaca mellé. - Ezért mit adna? - nyúlok zsebembe, s teszek ki elé egy 1999-es full extrás sötét-kámfor illatú Rolls-Royce-t.
A Zaci embere most mégis felnéz, megvetéssel köpi felém a szavakat:
- Vigye innen ezt a szemetet! És ne tartsa fel a sort!
- De hát II. Erzsébet is... - kezdem, ám emberem már nem figyel rám. Zsebembe gyûröm hát a kocsit piszkos papírzsebkendõk mellé (piszkei papír!), és eloldalgok a kapitalizmus lassan megvilágosodó éjszakájában.