Buda Attila

Eredetileg ugyanis a neki írt levelek mellékletének második része jó néhány korabeli iratot, hivatalos okmányt, számlát, rajzot és meghívót is tartalmazott, melyek szövegeikkel, kiállításuk formájával, aláíróikkal a kor levegõjét éreztetve megerõsítették vagy ellenpontozták volna a leveleket. Sajnos anyagi körülményei miatt a kiadó ezek közlését már nem vállalhatta, pedig e, sokáig értéktelen papírlapok jelentõsége most, évtizedek múlva megnõtt, hiszen az ehhez hasonlókat a tulajdonosok nagy része már korábban, örömmel, esetleg szégyenkezve mind megsemmisítette. A történelem azonban bosszút állt: mindaz, ami az elõzõ négy évtized alatt az anyagi és szellemi kultúra területén egyaránt értéktelen és túlhaladott minõsítést kapott, néhány éve új fénytörésben támadt fel: a kizökkent idõ a már soha jóvá nem tehetõkön túl némiképp visszazökkent. Mivel azonban az (irodalom)történetírás s a vele kart karba öltve járó elmélet a túlságos közelség miatt nem lát még tisztán, nem árt mégis közzétenni a kimaradtakat sem.

L. B. 1936 õszén iratkozott be a pesti jogászkarra, s néhány hónap múlva szellemi társaságot, hasonló gondolkodásúakat keresve látogatni kezdte az Egyetemi Kör rendezvényeit.
A kor politikailag polarizálódott hangulata már érzékelhetõ volt, megjelentek a népi és a baloldali eszmék is. Az Egyetemi Kör szemlélõdõ jellege szinte észrevétlenül váltott át hatásukra a Márciusi Front céltudatos elhatározottságú közösségévé; az 1937. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsõjén Kovács Imre által elmondott 12 pontját felelõs kiadóként Lengyel Balázs jegyezte (1).

Az ezt követõ számla az értelmiségi lét tudatos választását mutatja. L. B. a mai napig ezt a svájci gyártmányú Hermes írógépet használja, mely a mechanikus szerkezetûek között táskaméretével, azaz hordozhatóságával az elsõk között volt. Azt suttogta akkoriban a fáma, hogy konstruktõrei már a készülõ háború viszontagságai közé szánták, s valóban: a hátországi híréhség csitításában, rádió- és sajtótudósítások megírásában jó szolgálatot tettek az ehhez hasonló, nagyon gusztusos kis írógépek, szép betûformáikkal, könnyû billentésükkel, egyszerû kezelésükkel, kicsi súlyukkal (2).

A leveleskönyv második levelét Csécsy Imre írta, vele az 1938-as sajtótörvény elleni tiltakozás kapcsán került L. B. közelebbi kapcsolatba. Csécsy, egy évvel késõbb, a német-lengyel megnemtámadási egyezménynek Hitler általi felmondása után, de még a német-szovjet megnemtámadási szerzõdés megkötése és Lengyelország kétoldali megtámadása elõtt a Századunk tudósítójaként küldte õt az akkor kétségek között hányódó országba (3).

A világháború nem kerülhette ki az országot, és nem állhatott meg határainál, s aki ezt belátta, az (akár reményei ellenében is), hamar rájöhetett, milyen sorsot hoz ez Magyarországra. Felerõsödtek a polgári ellenállás hangjai, a nem osztályalapokon álló hazaszeretet és hazaféltés értékmentése egyfelé, és védekezése másfelé. Megfigyelhetõ ez a Szellemi honvédelem naptára 1940. évi kötetében is, melyben például Babits Mihály Ezerkilencszáznegyven címû versében, krónikás énekmondókat és Vörösmarty Mihályt idézve vallott nehéz hûséget a szülõföldnek. A szerzõk között ott olvasható L. B. neve is (4).

A következõ évek katonáskodással teltek (5). De szerencsére messzi területeken frontszolgálatra nem került sor, és a lehetetlen feltételek sem álltak útjába az érzelmeknek (6). Az ifjú házaspár eleinte tûrte a katonai szolgálattal járó törõdést, ám Szálasi hatalomátvétele után L. B. függetlenítette magát alakulatától. Elõbb azonban kitöltetlen, de lepecsételt keresztleveleket szereztek be, hogy segíthessenek a rászorultakon (7). Elsõsorban Szerb Antalt, Halász Gábort és Sárközi Györgyöt szerették volna megmenteni, akik ekkor még Budapesten voltak munkaszolgálatos táborban. Az akció végrehajtásához bejelentkeztek mindketten a Margit körútra (L. B. pénzügyi tisztviselõként, hiszen azt mégsem írhatta oda, hogy katonaszökevény), ahol barátaikat szerették volna elrejteni (8-9). Õk azonban bízva helyzetük javulásában, és félve a tervük esetleges felfedésével járó kockázatoktól, nem akarták elfogadni a lehetõséget. November 27-én mindhármójukat, többi szerencsétlen társukkal együtt, elhajtották a nyugati határ felé...

A szovjet csapatok Budapest ostromával és elfoglalásával meghozták a várva várt változást. Úgy látszott, hogy a rátermettség és az ambíció lesz ismét az elõrejutás alapja (10), bár némi gyanúra adhatott volna okot: miért kell egy végre felszabadított országban kétnyelvû igazolvány? (11) Igaz, 1945-ben, a front elvonulása után a szovjet hadsereg egyes hatóságai és alakulatai Magyarországon maradtak a hátországgal való összeköttetés biztosítása miatt...

Természetes igény minden új hatalom részérõl, hogy a különféle állami pozíciókat feddhetetlen emberekkel töltse be, különösen akkor, ha olyan embertelen rezsimet követ, mint amilyen Szálasi Ferenccé volt. Szinte a harcok megszûnése után azonnal az országban sok helyütt igazolóbizottságok alakultak, melyekbe a demokratikus pártok küldték el képviselõiket, s melyeknek feladatuk volt, hogy bizonyítsák az elébük hívottak (elsõsorban politikai) tisztaságát (12). Ezek az igazolások azonban egyes esetekben, fõleg a kulturális élet bizonyos szereplõi és az angolszász megszállási zónából hazaérkezettek esetében boszorkányüldözéssé fajultak, politikai félelmek és személyes irigységek, bosszúk hatására.

Az 1946-os év ennek ellenére az áhított szabadság képét mutatta: mûvészeti ankéttal (13), hivatali elõmenetellel (14), újonnan alapított, nemzedéki folyóirat támogatásával (15). Sõt az Újholdnak nem várt visszhangja és olvasótábora is akadt (16-17). 1948-ban, a két nagy baloldali párt egyesülése (és ezzel a hatalmi harc vége) elõtt néhány nappal a Belügyminisztérium még az egész ország területén való árusítást is engedélyezte (18). A döntés teljes skizofréniát tükröz, hiszen a lapnak 1948 február-májusban jelent meg az utolsó száma, s a Rómából megérkezõ L. B. és Nemes Nagy Ágnes útlevelét már a határon elvették (19), ezzel is jelezve, milyen körülmények közé érkeztek vissza. Rá egy évre (miközben nyilvánvalóan kiderült, hogy L. B. politikailag nem „fejlõdõképes") minisztériumi állásából rendelkezési állományba helyezték (20) A bizonytalanság, hogy mi lesz a sorsa körülbelül megint egy évig tartott: hiába maradhatott tagja a Magyar Írószövetségnek (21), 1950 nyarán visszamenõleges dátumozással és hamis életkor-megjelöléssel, havi 196,98 forinttal végleges nyugdíjba helyezték (22).

Az 1957-ig tartó „ötvenes években" L. B. állást nem kapott, rendszeres munkát nem végezhetett, kötetei nem jelenhettek meg. Ennek okai között az is szerepelt, hogy nem volt hajlandó teljesíteni az ezekhez szükséges ideológiai normát. Alkalmi fordításokból, elõadásokból tartották fenn magukat Nemes Nagy Ágnessel, és pártonkívüliként is kötelezõ volt számukra a mindenkire érvényes politikai képzés (23-25). A korszak záróakkordjaként, a forradalom leverése után, 1957. január 19-én éjjel Mák András r. hdgy. vezetésével házkutatást tartottak Kékgolyó utcai lakásukon, L. B.-t pedig elhurcolták és bebörtönözték. A bûnjelek keresgélése mintegy másfél óráig tartott, ám az egyik írógépen, naptárakon, feljegyzéseken, Huxley-fordításon, és a forradalom alatt megjelent napilapok egyes számain kívül mást nem találtak. Ezeket azonban, minden eshetõségre készen, elkobozták (26). 23-án Nemes Nagy Ágnes beszélõt kért, a kérvény hátoldalán a börtönõr verébfej-betûivel válaszolt: „író Beszélõ még nincs. Csomagot adhat be" (27).

A történet innen már egyenes vonalú. Igaz, hogy L. B.-nek még ezután is több mint egy évtizedet kellett várnia, hogy elsõ (valójában második, az 1948-ban megjelent A mai magyar líra címû kötetet követõen) irodalmi tárgyú gyûjteménye megjelenhessen. 54 éves volt ekkor. Barátai, ismerõsei azonban tudták a helyét (28-30). És õ is hû maradt fiatal kora eszményeihez, a mûvészetrõl vallott nézeteihez (31-32). Mindez a legfontosabb elismeréseket is meghozta... (33-35). Nem is lehetne másképp zárni ezt a kiegészítést, mint Tandori Dezsõ néhány rajzával, melyek egy L. B. tiszteletére készült, egyetlen példányos albumból valók. (36-38).

[Buda Attila zárójelbe tett számai arra a dokumentumgyûjteményre vonatkoznak, amelyet õ állított össze Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes okmányaiból, irataiból. A 38 darabnak csak egy hányadából készíthettünk mutatványként négy lapnyi összeállítást. A rajzok Szántó Piroska (Cicák) és Nemes Nagy Ágnes (Újhold-érdemrend babérkoszorú) mûvei. - A szerk.]