A
„TURÁNI INDULÓ"-TÓL A „KÜLÖNÖS
HÍRMONDÓ"-IG
Hét Babits-vers
TURÁNI INDULÓ
Mi vagyunk a rónán
járók,
Soha napján meg
nem állók,
Lég fiai, röpke
rárók,
Messze mezõn szerte
szállók.
Huj, huj, huj!
Szolgánk jámbor,
népünk pártos,
Széltõl ellett
ménünk táltos,
Varju, holló ránk
kiáltoz,
Könnyü nyilunk
visszaszálldos.
Huj, huj, huj!
Rabjaink a barmot hajtják,
Szolgáink a sátrat
hordják,
Lányaink a hálót
foldják,
Fiaink a lovat tartják.
Huj, huj, huj!
Sátrunkat csak seprûszárral,
Nem kerítjük
azt mi zárral,
Mégis nyuszttal
dús bazárral
Vetekedünk a kazárral.
Huj, huj, huj!
Így élünk
mi népet fosztván,
Földjeinket föl
nem osztván,
Széles üngünk
szelet aszván
Riadunk a rémes
pusztán:
Huj, huj, huj!
Rátörünk
az ellenségre,
Úgy teszünk
szert feleségre,
Ha nem lelünk ellenségre,
Nézünk a csillagos
égre.
Huj, huj, huj!
Sok csodát az égen
látunk,
Sok arany csodát
imádunk,
Kútfejeknél
törvényt látunk,
Isten napja süti hátunk.
Huj, huj, huj!
Kõházakkal,
vértes haddal,
Mit törõdünk
Napnyugattal?
Zabolátlan akarattal
Virradunk mi virradattal.
Huj, huj, huj!
Rajta széllel, zivatarral!
Haj szabir az onugorral,
Hajrá hét
törzs hét magyarral,
Nyolcadikkal, mord kabarral!
Huj, huj, huj!
DAL AZ ESZTERGOMI BAZILIKÁRÓL
Épen olyanok mint
otthoni dombjaim:
alattam, fölöttem
egy kis darab enyim.
Távolabb a város,
és túlnan látszik a
szemközti dombról
a komoly bazilika.
Hoc erat in votis...
S ne jutna legalább
a jóknak annyi föld,
hol megállhat a láb
nyugodtan és bölcsen,
s kinyúlhat égig a
lélek, mint dómjával
ott a bazilika?
Rossz föld, de megterem
itt legalább a csend
virága, nyugtató
lótuszom, s odalent
kertem az egész
táj, hol óriás csiga
kétszarvú
dómjával e bölcs bazilika.
De túl már
cseh határ... Idegen katonák
s szuronyos szólamok
szorítják a Dunát,
mely ma friss ér
helyett zsibbasztó pántlika:
áldástalan
nézi a hûs bazilika.
Egy kis darab enyim...
De hát hol a mienk,
amit épúgy
védjen a törvény és a rend?
Hogy bölcs nemzeteken
bíró ököl s iga
legyen, miért hagyod,
óh szent bazilika?
Ne bánd ma, lelkem!
Itt fölülrõl egyhatár
minden; és kék
és zöld, s szálló szem s gyors madár
tanítják,
hogy nagy az Isten és kicsik a
nemzetek, és a Menny
különb bazilika.
Óh õs Templom!
azur architrávod alatt
tûrd és áldd
meg ezt a csöndes fecskefalat.
Csönd van itt; csak
egy-egy kocsi vagy talyiga
zörg föl a városból,
s zeng a bazilika.
Mérföldjáró
öreg csizmákban a vihar
erre toppan olykor szürke
lábaival:
az se soká marad;
elszáll és nincs hiba:
mint orgona után
néma bazilika.
FREE TRADE
Komoly édes dombok
muzsikája! Szerte
hang, szín, zamat,
illat, simogatás verte
muzsika! Öt érzék
ezer muzsikája!
Komoly édes dombok
muzsikája! Fáj a
lélek, ha felétek
remegve, a lármás
emberi hálókba
veri szegény szárnyát,
melyekbe befonva frivol
ádáz jajjal
komoly édes dombok
muzsikája, nem hall!
Óh jaj, Magyarország!
- Titeket is össze -
vagdalna az Ember, határba
kötözne,
ha lehetne - de ti, komoly
édes dombok
muzsikája, örök
derüben borongtok
ködötök
alatt, mely testvére a fénynek:
Ki vetne határt
a sugárnak, a szélnek?
illatnak és színnek?
neked, komoly édes
dombok muzsikája,
te szerte beszédes?!
Ki szól a viharnak?:
„Itt a vonal: állj meg!"
Ilyeneknek nincs õr,
se sorompó. Ámen.
Nevet a föld rajtad,
bús vámok igája!
Zenélj, komoly édes
dombok muzsikája!
SZENT KIRÁLY
VÁROSA
Esztergom, Elõhegy
Az elsõ szent király
itt született, s azóta
szent város ez:
szent és gyámoltalan.
Paphercegek, néha
paraszti, néha
királyi vér,
akkomodálta vén csuzos
lába alá,
faragott tarka zsámolyul.
S némelyik oly dicsõ
zsámolyról álmodott,
mint a pápának
Róma; s agg tanárok
eszét, s rossz talján
piktorok kezét
bérelte: jó
öreg papok játéka volt ez;
tán olykor balkezes;
de hagyján: mert az Istent
szolgálták
õk is, és az életet! Nekik
köszönd e látványt;
balról a kerek
templommal, melyet, mondják,
ama nagy Dóm
legelsõ álmodója
épített, kicsiny
próba gyanánt,
hogy élve lássa még csodás
álmát: a
fõ Magyar Templomot! Én is, én is
nekik köszönhetem
ma ezt az órát:
templomot látok
én is, és talán
elmondom most, vén
álmok s játékok között,
ami oly rég ül
nyelvemen. Sötét kor ez,
barátaim! Szörnyû
rabságból ébredünk
s átallunk szabadságért
küzdeni.
Templomokat romboltunk,
s rá nem érünk
építni; jó
ha még saját ledõlt falunkat
fölrakhatjuk, hogy
elbújhassunk szégyenünkkel!
Küzdeni? Más
korok küzdtek könyvért, keresztért,
ostyáért
és zászlóért: ez nekünk már
mind semmi volt. Mi már
a Semmiért
harcoltunk, mint üres
gép, barbár századok
harcánál
szörnyebb harcot. Egymást vontuk az
ágyúk elé.
Óh, szent István király! a te
csatáid jobbak voltak.
Karddal a
kard ellen! hogy a magyar
ölyv galambként
üljön a szentek
vállán, s hordja tõlük az
Isten póstáját!
- Hol az Isten? S hol a harc,
mely békét
igér? Ma minden harc eretnek
sárkány gyanánt
kölykezne... Hol a pápa,
koronát adni? Templom
kellene,
magasság, mint e
Dóm, mélyen a közös égbe
emelni vak fejét
a bolond, vert magyarnak!
Hol vagy, István
király? Bölcs vesszõd kellene!
Balgán mentünk
el és csonkán jövünk meg,
gyászmagyarok! Mit
álmodoztok a
Botond bárdjáról!?
- „Nincs idõ ma falakat
rakni, se nézni"?!...
"„Agg papok játéka"?!... -Jobb
játék volt
ez, nem ártott senkinek! S talán
nem árt e vers sem!
Bárcsak játszanánk
örökké,
mint e gyermekek, kik ostort
kötöznek odalenn
magukból, kéz a kézbe
fogózva, és
egymást lendítve diadallal!
HAZÁM!
A ház
Röpülj, lelkem,
keresd meg hazámat!
Áll a régi
ház még, zöld zsalúja
mögött halkul
anyám mélabúja:
õsz hajú,
de gyermekarcú bánat.
Röpülj, lelkem,
keresd meg hazámat!
Itt a szoba, melyben megszülettem,
melyet szemem legelõször
látott;
itt a kert, amelyben építettem
homokból az elsõ
palotákat.
Amit én emeltem,
mind homok volt:
de nagyapám háza
bizton áll még
s éveimbõl,
e fojtó romokból
hogy révébe
meneküljek, vár még.
A város
Kelj fel, lelkem, keresd
meg hazámat!
Nem egy szûk ház,
az egész kis város
mint egy árchipelagus
vár nyájas
zöldje közt a
tenger akácfának.
Szállj ki, lelkem,
keresd meg hazámat!
Ott a szõlõhegy,
a tömzsi présház,
mely elõtt ülve
ha szertenéztem,
dallá ringott bennem
kétség és láz
s amit láttam tejszín
napsütésben,
mind hazám volt!
Lenn az utca híven
nyúlt alattam, mint
a futószõnyeg
és a dombsor hullámzott,
mint szívem,
halkan hullva égig
a mezõnek.
Az ország,
mappa szerint
Röpülj, lelkem,
keresd meg hazámat!
Enyhe dombsor, lankatag
magyar föld!
S az a róna túl
már a Nagy-Alföld
szemhatártól,
ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem,
röpüld át hazámat!
Szemhatártól
szemhatárig, s újra
merre emléked, a
halk selyempók
vonja szálát,
szállj a rónán túlra,
s át hol állnak
a bolond sorompók:
és akármit
ír a kard a rögre,
lankád mellõl
el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az
marad örökre;
senkisem bíró,
csak ahogy érzed!
A igazi ország
Szállj ki, lelkem,
keresd meg hazámat!
Oly hazáról
álmodtam én hajdan,
mely nem ismert se kardot,
se vámot
s mint maga a lélek,
oszhatatlan.
Álmodj, lelkem,
álmodjad hazámat,
mely nem szorul fegyverre,
se vértre,
mert nem holt rög,
hanem élõ lélek.
Galamb álom! s rókák
rágtak érte;
odu-féltõ
kapzsi szenvedélyek.
Az én álmom
sohse legyen róka!
Az én tanyám'
magassága védje!
Lelkem madár, tág
egek lakója,
noha mindig visszajár
fészkébe.
Európa
Röpülj, lelkem,
röpüld túl hazámat!
Hogy röpültem
egykor! Tornyok szálltak,
Mont Blanc süllyedt,
narancsfák kináltak,
láttam népet,
mordat és vidámat:
így találtam
nagyobbik hazámat.
Rómát fiús
tisztelettel jártam,
mintha õseim várossa
volna
és Avignon nevetett,
mint Tolna,
vígan fürdött
egyazon sugárban
és egy lélek
font be néptõl népig
messze földrészt
eleven hálóba:
egy lélek, egy ország
végtül-végig
magát-tépõ
hazám: Európa.
A glóbus
Röpülj, lelkem,
tágítsd még hazámat!
Mily kicsiny a Föld!
Mily csöpp melegség
fészke a zord Ürben!
Bús kerekség!
Szigete a tér Robinsonának!
Óh, röpüld
át kis csillaghazámat
s míg e hibbant
Robinsonok bambán
ölik egymást,
szigetük felejtik
és sohasem ér
szemük a partig:
te a végsõ
szirt fölé suhanván
a villanyos messzeségbe
kémelj,
tán egy ismeretlen
sugarat hoz,
amely úgy jön,
dallal és reménnyel,
mint dús hajó
vén Robinsonokhoz.
Epilóg
Mégis, lelkem, szeressed
hazámat!
Nem neked való az
ür hidegje!
Itt a glóbus, a
meleg szigetke
s lélekágya
szent Európának.
Soha el nem hagyhatod hazámat;
útjaidat akármerre
bolygod,
egy országot hordozol
magaddal,
veled jön egy makacs
íz, egy halk dal
viszed, mint egy kárhozott
a poklot;
de haláig, mint
ki bûn között él,
várja híven
az Éden sugáros
türelme; úgy
vár reád a város
és a kis ház,
melyben megszülettél.
MINT KÜLÖNÖS
HÍRMONDÓ...
Mint különös
hírmondó, ki nem tud semmi ujságot
mert nyáron át
messze a hegytetején ült s ha este
kigyultak a város
lámpái alatta, nem látta õket
sem nagyobbnak, sem
közelebbnek a csillagoknál
s ha berregést
hallott, találgatta: autó? vagy repülõgép?
vagy mótor a
síma Dunán? s ha szórt dobogásokat
hallott
tompán a völgyekben
maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kõmivesek,
vagy a rossz szomszéd a folyón túl
gépfegyvert próbál
-oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj,
nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át
épít, s egy gyermeki cívakodásért
ujra ledönt mindent;
sürgõsebb néki keserves
jussa a bandáknak,
mint hogy kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva
lobogjon az égig
szellem és szerelem
-jól tudta ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze
a hírektõl; de ha megjön a füttyös,
korbácsos korhely,
a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal
nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott
szeretõi, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány
aki holtan hull ki a táncból:
akkor a hírnök
föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé
mint akit nagy hír kerget le hegyérõl
és ha kérdik
a hírt, nem bir mást mondani: õsz van!
nagy hírként
kiáltja amit mindenki tud: õsz van!
úgy vagyok én
is, nagy hír tudója: s mint bércet annál
több
forrás feszíti,
mennél több hó ül fején, öreg
szívem
úgy feszûl
a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket
én? forrong a világ, napok állnak
versenyt az évekkel,
évek a századokkal, az õrült
népek nyugtalanok:
mit számít? én csak az õszre
nézek, az õszt
érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem,
a föld hogy fordul az égnek aléltabb
tájaira, s lankad
lélekzete, mint szeretõké -
óh szent Ritmus,
örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének
ritmusa - mily kicsi minden
emberi történés!
a tél puha lépteit hallom,
jõ a fehér
tigris, majd elnyujtózik a tájon,
csattogtatja fogát,
harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló
szõrétõl foltos a rétség,
megy s eltûnik
az új tavasz illatos dzsungelében.
(Dőlt betűvel Babits szedette fontosabbnak ítélt verseit)
A MAGYAROK ISTENÉHEZ
Vagy-e? S ki vagy? S mienk
vagy-e? Csupán
mienk és senki másé?
Szabad-e
hogy csupán a mienk
légy? És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán
a mienk vagy?
S mégis: lehetsz-e
aki vagy, ha nem tudsz
csupán-mienk
is lenni? Lehet-e
világod végtelen,
ha nem vagyunk
mi is középen,
és sorsunk a Tengely?
Mi vár reánk?
És jön-e még igazság?
Vagy mi leszünk a
keresztrefeszített
a nemzetek közt? Akkor
is középen
áll a Kereszt, s
ki szenved: Messiás.
És ez van talán
hátra még. Az embert,
az aprót, megváltottad
már. A népek
váltsága
jõ most. S bizonnyal mienk vagy,
Isten, amíg mi hordjuk
a keresztet.
Mert nem lehetsz a mérges
kis Wotanok
öccse te, egy a sok
közül, pogány
csillag, hanem ki eljött,
csillagoltó
nap, s kinél kisebb
nékünk nem elég:
magyarok és mindenek
Istene.