Hat sorban még a szótagsz&aa= cute;m is állandó; a többféleképpen tördelhetõ utolsó hét szó afféle más ritmusú ráadás a játékos „Fitty, / Pinty" poénszavakkal.

Efféle „tördelése" Kosztolányi szép szavainak is elképzelhetõ:

Láng, gyöngy, anya,

Õsz, szûz, kard, csók,

Feltûnõ, hogy egy híj&= aacute;n ezek is egyszótagosak, mint a Valéry-éi és a szótárpéldák, s közülük a gyöngy - szintén másodikként - ott van Szenczi Molnárnál is (az anya pedig hangalakját tekintve egyezik a banyá-val). Példaszavakból a rövid egy-kétszótagos az emlékezetes, a megjegyezhetõ, a szemléletes. Ha sorrendjük ritmikus, még inkább rögzülnek az emlékezetben.
A példaszavak egyszersmind minõségi szavak is: van súlyuk, van karakterizáló erejük. Ha Molnár Albert 33 szava közül kellene ilyeneket választanom, erre a tízre voksolnék: Gyolcs, gyöngy, agy, magyar, lágy, nyelv, nyíl, meny, atya, pinty. Így különösen „olyan, mint egy költemény":

Gyolcs, gyöngy, agy, magyar, lágy,

Nyelv, nyíl, meny, atya, pinty.

De adhatnánk még neki - és a Kosztolányiénak is - másféle, tovább variálható, szeszélyesebb alakokat. (Weöres Sándor mily leleményeket hozhatott volna ki belõlük!); maradjunk azonban csak a karcsú szóoszlopnál, mervén egymás mellé írni Molnárt és Kosztolányit:

Gyolcs Láng

Gyöngy Gyöngy

Agy Anya

Magyar Õsz

Lágy Szûz

Nyelv Kard

Nyíl Csók

Meny Vér

Atya Szív

Pinty Sír

A „szótárvers" kifejezés használatára és játék-k= itérõnkre Molnár Albert szótára jogosít fel, mert a szótárban vannak versiculus-ok, versecskék. Öt retorikai fogalom megvilágít&a= acute;sára is többnyire tréfás versikék szolgálnak (sorszámaikat én adtam):

Metonimia =20 Paronomasia

1. Ember a pohárt megissza, 2. Fapostilla,

S az bort más keziben adja, Lapos tégla;

Cicerót általolvassa, Nem teve,

Terentiust kitanolja. Terhel vele.

Paromaeon =20 Prosopopoeia Syncrisis

3. Most nem kap, 4. Sír az szegeletben az Igazság, 5. Vert

Ki nem pap. Rikolt az utcákon az Hamisság: Viszen

Könyves szemmel nézik Veretlent.

Az város falai.

Ezek a versiculusok (versecsk&eacut= e;k) a poétikai példa jobb megjegyzését szolgáló, szándékosan rímes szövegek, talán verses latin vagy német elõzm&eac= ute;nyek után, ahogy azokat Molnár szótárforrásai= ban találhatta. A „Vert / Viszen / Veretlent" igen régi szöveg lehet; alliterálása, figura etymologicája „õsköltészeti" gyökerû. Ismerünk egy hasonló „õs"-= találós kérdést is (Úszó ló hátá= ;n ember). Írjuk le úgy mindkettõt, ahogy Képes Géza idézi a talány-példát;= mintha egymás tükörképei lennének:

Vert Vizen megy,

Viszen Vírt

Veretlent. Viszen.

21. Eleget nem enni,

Munkától nem futni,=

És nem bujálkodni.

22. Szabad a patak,

De nem a palack.

Decsinél: „Noctes atque dies patet atri ianua Ditis", 343. Ez egy Vergilius-idézet (Aen. VI, 127) - mutat rá Zipser Jakab, a Molnár-sz&oa= cute;tár közmondás-forráshelyeinek száz évvel ezelõtti vizsgálója. Itt azt jelenti: 'Vizet ihatsz, de bort nem'.

Rímek és alliteráci&o= acute;k a legkülönfélébb ritmusú sorokban felbukkanhatnak:

23. Nem illet 24. Ágon 25. Csomót

Agebet Mutat Keres

Hintószekér. Madarat. A kákán.

26. Nem 27. Rak

Minden S ront.

Botból

Lészen

Borotva.

Ezek közül a két utóbbit találom Decsinél (13, 60), bár a jól ismert kákás közmondás is megbújhat a zsúfoltságban nála.

Az adagiumos könyv összeá= llítója lazább beszédû a szótárszerkesztõn= él, aki itt még a névelõt is elhagyhatta volna, ahogy Faludi Ferenc közmondásgyûjteményében= sincs ott: „Kákán csomót keres." (A névelõt nem használó szavakat, szósorokat Képes Géza „õskölté= szet"-példáit követve írom egymás alá.) Azért merném ezt a névelõt elvenni Molnártól, mert többnyire tömörségre törekszik és le-lecsípi a névelõket Decsi indásabb= szövegeirõl. Például: „Az vízitaltól nád terem orrodban" (304) helyett nála arányosan tagolható sor lesz: „Vízitaltól nád terem orrodban" (5/5). További esetek: „Csak az csontja s az bõre vagyon" (164), „Csak az csontjok s az bõrük vagyon" (272) - Molnár: „Csak a csontja s bõre vagyon" (4l4); „Semmit nem hoz az az konyhára" (191 ) - Molnár: „Semmit nem hoz az konyhára" (414); „Kapufától venni búcsúját&qu= ot; (366) - Molnár: „Kapufától venni búcs&uacu= te;t" (4/4); „Igen gondol király udvarbíróval&qu= ot; (34) - Molnár: „Igen fél király udvarbír&o= acute;tól" (5/5); „Hitvány madár az, az ki az maga fészkét megrútítja" (274) - Molnár: „Hitvány madár, aki fészkét megrútítja" (6/6); „Ellopt&aa= cute;k az turbát [=3D táskát], de hadd járjon, nálam az kulcsa" (162) - Molnár: „Elloptá= ;k a turbát, de nálam a kulcsa" (6/6); „Megjött Antal Budáról", zöld ágat hozott orrában (203, 204) - Molnárnál ebbõl csak ez maradt: „Megjött Antal Budáról" (2/2/3). Ugyanez a ritmus sok más esetben („Messze / Buda / sántának", „Kicsiny / a bors, / de erõs", „Kárán / tanul / a bolond" stb.); Molnár ezt hallotta az incipit kiemelésekor.

Vajon mit jelent a Decsinél még kerek Antal-történet a Budáról orrban hozott zöld ággal? A fentebb már idézett proverbium-versiculus adhat rá választ:

28. Vízitaltól nád

Terem orrodban.

Már jóval Decsi elõtt= használta Az udvarbírákról és kulcsárokról szóló Tinódi Sebestyén:

Az boros víz nádat terömt orromban,

Egészségöt nem ád néköm dolgomban,

Kössebbödik gégém az Krónikában,

Kiért udvarbírák esnek átkomban.

Ha Antal, aki mindig a rövidebbet húzza az adagiumokban, zöld ágat hozott Budár&oac= ute;l orrában, neki is a víztõl zöldülhetett ki ott valami, azaz: egy kupa bort sem mert inni a bolond valamely budai csapszékben.

A Tinódi-hely azért is érdekes, mert a Krónika-kötet múlt századi kiadója, Szilády Áron nem hivatkozik ugyan Decsi és Molnár adagiumára (amelynek forrása Tinódi élénk szemlélet= ességéhez képest ez a szimpla szöveg: „Multa aqua maceratur barba" - sok víz szakállt áztat), de idéz még Tinódi versébõl egy „alliteráló sort és közmondást":= „Mert szöme szõrében szoktak szaggatni." Ezt is versen belüli versiculusnak tekinthetjük:

Szöme

Szõrében

Szoktak

Szaggatni.

Érdekes, hogy a kiváló= ; nyelvi ízlésû Faludi Ferenc, aki nemcsak tudatosan imitált verseiben népi szólásokat, proverbiumokat, de gyûjtötte is ezeket, a kb. 600 közö= tt mindkettõt szerepelteti: „Vízitaltól nád terem orrodban"; „Szeme szõrét szakasztja ki". Az adagiumok elágazása Tinódiig vissza, Faludiig elõre, arra bizonyíték, hogy ezek az állandósult nyelvi fordulatok régtõ= ;l fogva stiláris nyelvi közkincsnek számítottak és hosszú utóéletük volt. Mielõtt errõl az utóéletrõl szólnék néhány példa erejéig, Faludi közmond&aacut= e;sgyûjteményét kell röviden jellemeznem. Azért, mert Molnár proverbiumváltozatait vette fel, és mert maga is bekebelezett verseibe közülük származó szólást. Biztosan Molnártól valók ezek: „Ellopták a turbát, de nálam van a kulcsa"; „Nem fél a király udvarbíró= ;tól"; „Szárában szállott az esze" stb., stb. A „Vak / Vakot / Vezet", a „Rak / S ront", az „Összveültek / A jó sültek" eredhet Decsitõl (vagy a szájhagyományból), de feljegyez Faludi olyan proverbium-versiculusokat is, amelyeknek hozzá vezetõ útja még felderítendõ= ;:

5a. Vert

Viszen

Veretlent,

Agya,

Feje

Töretlent.

A „Vert / Viszen / Veretlent" (Syncrisis) bõvebb változata ez, érdekes magyarázó befejezéssel. Ugyancsak Faludi gyûjtésébõl valók az alábbiak:

Várt Körme Hamarú

Leány Közé Hamvas,

Várat Kapta. Késõ

Nyer. Kedves.

(Itt jegyzem meg, hogy a „Hamar&uacut= e; / Hamvas" érdekes nagykanizsai változatára hívta fel figyelmemet - már a korrektúra közben - Katona Rezsõné tanárnõ. Õ így hallotta nagyanyjától: „Hamari / Hamvasnak / Szaros / A vége." - Ez egyszersmind világosan megmagyarázza a némiképp elmohályosult jelentést.) Faludinak vannak természetes= en rímes darabjai is, mint például a Rimay-toposzké= ;nt a XX. századig végigkísérhetõ „Kemence, / Velence".

Idézek még Faludi Ferenct&ot= ilde;l hármat:

Házi ellenség a test, Fakó kocsi: 7. Hamis keresménnek kincse

Friss a rosszra, Kenderhám, Nem száll harmad örökösre.

Jóra rest. Nemes ember:

Szûr, dolmány.

A két elsõ újabb hangzású, de a harmadikat 1629-ben már biztosan papírra vetette Szenczi Molnár Albert. Fentebb a Discursus de summo bono-ból idéztem. Faludi közmondásai között két okból kaphatott helyet: vagy azért, mert csakugyan rímes közmondás volt, vagy mert Faludi tette azzá a Molnár szövegébõl való kiemelésse= l. Egyik sem elképzelhetetlen: a Discursus 1701-ben és 1777-ben is megjelent Kolozsvárott; Molnár pedig - bár sem szótárában, sem Decsinél= nem találtam - ismerhette közmondásként. Meg kellene nézni persze, mit fordít így Molnár (inkább rutinosan, mint nyelvi erõvel); nincsen-e ott a németben egy ilyen értelmû proverbium?

Befejezésül szeretnék szembesíteni néhány adagiumot késõbbi magyar költészettörténeti adalékokkal.

Az 1670-es években lejegyzett kuruc vers felejthetetlen incipitje, a „Tûz, víz között megütközött kis Magyarország" a mi adagiumunk emléke vagy imitációja, megtoldva szép tiszta rímmel:

16. Elöl Tûz,

Víz, Víz

Hátul Között

Tûz. Megütközött...=

Vannak változatai a következ&o= tilde; századokból Decsi és Molnár alábbi adagiumainak is:

29. Kapufától 30. Haszontalan, 31. Csak a csontja

Venni búcsút. Here ember. S bõre vagyon.

Az elsõrõl Faludi Ferenc Útravaló-ja juthat eszünkbe:

Ne marasszuk, elmehet,

Amint tetszik, úgy vehet

A faképtõl végb&ua= cute;csút,

Elõtte az országút.

Kapufa helyett fakép - csak ez a különbség. Lehetett a proverbiumnak „A faképtõl venni búcsút&q= uot; változata is. Faludi gyûjteményében ezt találom: „Ott hagyták a faképnél"= (ma is élõ alakja: „Faképnél hagy").

A „Haszontalan, / Here ember" még ismerõsebb a magyar versolvasónak. Petõfi Sándor így írta bele a Nemzeti dal-ba:

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

Szabó Magda a Kortárs Szenczi Molnár-számában (1974/8.) jelezte már ezt az analógiát egy másikkal együtt: „Két íróról is tudom bizonyítani, hogy Szenczi Molnár szótárá= ból tanult kisfiúkorában, s korunk iskolai oktatási módszere szerint nemcsak szavakat, kifejezéseket is magolt. Az egyik fejben így rögzült a hosszú hegyes tõr. A másik a terrae filius, obscurus homo-ról tanulta meg: azt jelenti: sehonnai bitang ember." A szótár elsõ, második és harmadik kiadásában nincs „sehonnai bitang", csak „haszontalan here". Szabó Magda errõl asszociált Petõfire, s mire írógéphez ült, máris sehonnai bitang" lett a „haszontalan heré"-bõl.

Idézem Arany Jánost is, a Tetemre hívás-t:

A radványi sötét erdõben

Halva találták Bárczi= Benõt.

Hosszu hegyes tõr ifju szivében;

„Ime, bizonyság Isten elõtt:

Gyilkos erõszak ölte meg õt!"

A „Csak a csontja / S bõre vagyon" adagiumot (ami ma így is használatos: „csont és bõr") Radnóti Miklós Babits Mihály halálára írt verse visszhangozza,= már a címében: Csak csont és bõr és fájdalom; és megismétli az elsõ versszakban kétszer. Mintha valóban lenne szótár-ihlete is a siratónak: „Szavak jöjjetek köré, / ti fájdalom tajtékai! / ti mind, a gyásztól tompa értelem / homály&aa= cute;n bukdosó szavak, / maradjatok velem": göröngy, fátyol, harang, lélek, gyöngy, csillag, hold. Ezek a „legszebb szavak" azonban a végtisztesség szókincsébõl - és nem Szenczi Molnárt&oa= cute;l valók. (Molnár s Kosztolányi gyöngy-e Radnótinál is megvan.)

A Szenczi Molnár-szótá= ;r természetesen nem úgy szólítja meg a XIX. és a XX. század költõit, hogy keresgélnek benne ismeretanyag után (mint a közmond&eacu= te;sgyûjtõ Faludi Ferenc tehette), hanem úgy, hogy egy nyelven írnak Molnárral: azon a magyar nyelven, amit az õ szót&aacut= e;ra nagy mértékben gazdagított általa kanonizált szavakkal és fordulatokkal, amelyek aztán Pápai Páriz Ferenc és Bod Péter XVIII. századi bõvítéseivel szilárdan beépültek a magyar köznyelvbe és irodalmi nyelvbe. De szebben szólhat errõl Szabó Magda: „Magyar-latin, latin-magyar szótára megint csak nem azt akarta, amit elért, az irodalmi nyelv kialakulását segítõ bázis megteremt&eacu= te;sét. Kevesebbet kívánt: segíteni az iskolamestereknek, a tanulóknak. A vállalkozás megint csak túln&ot= ilde;tt önmagán". Ezt a „megint csak nem azt akarta" kiemelést én produkáltam, mert ez a Bán Imre támasztéka is, amikor a másik fõmûr&= otilde;l, a Psalterium Ungaricum-ról mondja ugyanezt: „költem= ényei soha nem jelentkeztek szövegversként, mégis túlnyomó részben azok"; „sohasem akart egyéni lírát alkotni, gyakorta mégis azt írt".

A szótárba zárt ritmikus, rímes közmondásokról, õsi jellegzetességeket konzerváló versiculusokról sem mondhatjuk, hogy Molnár Albert az ilyeneket akarta összegyûjteni. Össze akart õ gereblyézni mindent, ami felvehetõ: ezek is közéjük kerültek.

Ami a magyar proverbiumkutatást (a parömiológiát) illeti, az csupa panasz-szó, legalábbis A magyar folklór címû tankönyvben (1979), amely a tágabb összehasonlít&aa= cute;sokat, a történeti rétegek elkülönítés&= eacute;t hiányolja. Egyetértünk. Azokra a kérdésekr= e, amelyeket épp akkoriban, Weöres Sándor Három veréb-antológiájának készülteko= r (1977) tettem fel a közmondások és találós= kérdések nemzetközi kapcsolatait vizsgáló magyar kutatónak, azokra máig sem kaptam választ. Most a verses forma leírását keresve vettem elõ a folklórtankönyvet, és erre nyitottam rá benne: „rímes, verses proverbiumaink [...] száma néhány ezerre tehetõ, mégis kétséges, mennyiben népi jellegûek". Decsi és Molnár proverbium-versiculusai mind a régibb alliteráló, mind az újabb rímes formát õrzik. Magyar megfelelõiket azonban a XVI-XVII. század fordulóján szinte kizárólag „népi jellegû" orális elõzménye= kbõl meríthették, hacsak nem kutatták át utánuk a korábbi magyar szójegyzékek és szótárkísérletek anyagát, beleértve a tíznyelvû Calepinust is (1585). Decsi hûbben, Molnár szabadabban bánik gyûjt&eacu= te;sével, hiszen amaz „csak" tudós, emez költõ is. Molnár alakította, formálta a proverbiumokat, a ritmikus, verses hangzás felé mozdította õket. A szerzõi tulajdonjog némi hányada ezért az övé.

Versiculuson én Molnár szótárával szólva nem értek többet, mint: versecske. Nem a német Versikel, nem a Leich megfelelõje, hanem a szóbeliség= hez közel álló alkalmi darab, sokszor rögtönz&eacu= te;s vagy tömörré csiszolódott, magvas adagium, amely tétovázik az oralitás, a néprajzisá= ;g és az írott-nyomtatott irodalom határán. Akik a hóna alá nyúltak és költésze= tté bátorították, talán csak Kosztolányi és Weöres Sándor. Kosztolányi Dezsõ 1915-ben Arany László népköltészeti gyûjteményében fedezett fel egy „nincs ennél szebb vers"-et, egy 'Hajnal' jelentésû találós kérdést:

Csontkürttel kürtölnek,

Arany deszkák hasadnak,

Földi férgek mozognak.

Weöres ezt merte hozzátenni Kosztolányi felfedezéséhez: „Terjedelmi kicsinységében is a legnagyobb magyar költemények= egyike." És a maga antológiájához is a szóbeliség messzeségébõl felderengõ találós kérdés-versiculust választott címemblémául:

Árva borjú anyátlan,<= /FONT>

Puszta pajta fedetlen,

Három verébnek hat szeme,

Szenes csutak fekete.

És különösen a késõ-középkori magyar nyelvû költészetbõl gazdagította a Három veréb hat szemmel versiculusait. Közülük való például ez a mozaik-fényû Angyali üdvözlet (sorait is õ rendezte szimmetrikusan egymás alá):

Állapék angyal

Egy háznak oltára mellett,

Kinek kezébe vala

Aranyas tömjénezõ.

Ezeket a középkori egyhá= ;zi irodalomból kihüvelyezett versiculusokat publikálta már Szilády, (1877), majd Horváth Cyrill (1921), s Horváth definíciót is adott róluk: „A v., versus, versiculus a ritmusban nem jelöl modern értelemben való verset, hanem csupán valami hatásos, rövid, velõs mondást, mely közvetlen az oratio elõtt a könyörg&eacut= e;s alapeszméjének vagy tárgyának megjelöl&eac= ute;sével a híveket maguk összeszedésére figyelmezteti. Valószínûnek látszik, hogy eme célra kezdetben a zsoltárokból, a szentírásból= kiszakított »verseket« használták és a mûfaj innen örökölte nevét."

A világi versiculusok még definiálandók. Az bizonyos, hogy nem retorizáltak, nincs kompozíciós sémájuk, s nem követik kötött szótagforma vagy mérték elõírásait, jóllehet ritmizálható= k és attribútumuk lehet az alliteráció is, a rím is. A karakterizáláshoz érdemes lenne tanulmányozni a Weöres-antológia egyetlen strófás szemelvényeit és a hagyományos poétikai elõírásoktól eltér&otild= e; versváltozatait. Ilyenek például a Három veréb I. kötetébõl Magyi János Regula iuris-a (vesd össze Szenczi Molnár egyívású jogszabályával: 7. „Hamis keresménnek kincse..."), a Verses üdvö= zlet, a Teremtés, a Menekülés a sivatagban (ezek a Szilády-Horváth-féle versiculusok), Székely István Mátyás-rigmusa, a Dévai Bíró Mátyástól és Bogáti Fazekas Miklóstól választott egyetlen strófa, Nádasdy Tamás Tinódi-idézete (máshonnan nem ismerjük), a Balassi-versrészletek, Ecsedi Báthory István Amen-strófája, a Telegdi Kata-rés= zlet, Nyéki Vörös Mátyás falucsúfoló= versciklusa (ez összesen 24 versiculus), Tasi Gáspár három versikéje, Keserûi Dayka János versiculusa, Comenius Magyar ábécé-je, Zrínyi Miklós olasz, magyar, horvát alkalmi versei (jórészt könyvbejegyzések).

És tanulmányoznunk kellene mindazok költészetét, akik a versiculusok modern mesterei voltak: mint Kosztolányi Dezsõ, vagy maga Weöres, aki elvégezte a tradicionális magyar vers abszolút redukcióját, eljutva az Egyszavas versek-ig.

Egyszavas adagiumai mind a tudós Baranyai Decsi Jánosnak, mind a képverssel is kís&eacu= te;rletezõ Szenczi Molnár Albertnek vannak. A Weöresig tartó folyamat természetesen nem filológiailag, hanem fejlõdéstörténetileg függ össze.