BARÁTSÁGOS BÖLCSESSÉGEK

Szilveszteri válaszok Sályi András kérdéseire

Sályi András [S. A.] Vizi E. Szilveszter december 31-én született.

Vizi E. Szilveszter [V. E. Sz.] Azt hiszem elõny volt, hiszen az év utolsó napján születni a kivételezetteknek a sorsa. Petõfi Sándortól kezdve jó néhány nevet lehet említeni, ugyan õ január elsején, de a feleségem is ugyanakkor született, tehát ez …

S. A.: Ugyanazon a napon, ugyanabban az évben?

V. E. Sz.: Ugyanazon a napon, de nem ugyanabban az évben. Késõbb született. Anyámat Apostagról hozták fel, mert komplikált szülés volt, december 31-én 11 órakor születtem meg. Pezsgõben fürdettek meg, azt mondja az édesanyám, sok jót jósoltak nekem, aki több mint négy kilóval jöttem világra. Persze van hátránya is, hogy egy évvel öregebb vagyok, hiszen az elõzõ évben születtem, december 31-én, minden szempontból – katonaságtól kezdve, iskolábajárás tekintetében –, én azonban úgy érzem, hogy ezen a napon születni különleges dolog. És a nevem is ugye.

S. A.: Azért lett Szilveszter, ezt már kitaláltam.

V. E. Sz.: Szilveszter ritka név, büszke vagyok rá, hogy ezt elviselem. Megjegyezve azt is, hogy a december 31-i születés iskolai éveim alatt, osztálytársaim körében, bizonyos fokig különleges megbecsülést eredményezett. Hátrány volt viszont, hogy karácsony nagyon közel van. Tehát az ajándékozásban bizonyos fokú hátrányt jelentett.

S. A.: Azt mondta, Apostag. Ez valahol közel van Budapesthez.

V. E. Sz.: Közel a Duna partján van, Dunavecse mellett.

S. A.: De a szülei nem orvosok voltak, vagy nem biológiával foglalkoztak, vagy igen?

V. E. Sz.: Nem, nincs a családban orvos. Az, hogy orvos lettem, egy véletlen dolga. Igaz, hogy készültem a pályám során arra, hogy kutató legyek. Ez gyerekkori elhatározás volt, és aztán a bencésekhez, majd a Fáy Gimnáziumba jártam, ahol érettségiztem és egész fiatal koromban határoztam el, hogy kutató leszek. Nem kutatóorvos, csak kutató. Ez egy váratlan élménynek az eredménye. Balatonakarattyán üdültünk, ahol siklókat találtunk. A siklóra ráment egy kerékpár, a szíve kikerült a mellkasi üregébõl, de tovább élt ez a szív, és láttam, hogy tovább él akkor is, amikor már megdöglött a sikló, és ez olyan kíváncsisággal töltött el, hogy itt határoztam el: orvos leszek, kutató orvos.

S. A.: Szóval a sikló döntötte el az életét, de ahogy így említette az iskoláit: elég sok iskolába járt. Azért, mert olyan gyerek volt, akinek idõnként másik iskolába kellett mennie, vagy csak egyszerûen így alakult az élete?

V. E. Sz.: A történelem közbeszólt. Egyrészt a Sacre Coeurbe jártam, a Mikszáth Kálmán térre.

S. A.: Bocsánat, ez a Sacre Coeur, ez egy szerzetesrendi iskola volt?

V. E. Sz.: Igen, apácák tanítottak, és fõleg lányok jártak oda, lányiskola volt, de néhány fiúra is szükség volt, aki ministrált.

S. A.: Akkor gyakorlatilag õk voltak a kiválasztottak, így ön is.

V. E. Sz.: Igen, utána bencés diák lettem, majd mikor megszüntették a pesti bencés gimnáziumot, akkor egy rövid kerülõvel kerültem a Fáy András Gimnáziumba, ahol érettségiztem. Kiváló gimnázium volt. Aztán Pécsre kerültem orvosi egyetemre, ahol az életem megintcsak a történelem által befolyásoltatott, hiszen 1956-ban mi ott élelmiszert gyûjtöttünk, fegyverünk volt stb. Budapestre szállítottuk az élelmiszert és utána ezért közülünk sokakat kizártak, nekem is el kellett jönnöm Pécsrõl, felkerültem Budapestre.

S. A.: De még egyetemre, tehát nem az egyetemrõl csapták ki?

V. E. Sz.: Még az egyetemre, az ember megelõzte, hogy sorra kerüljön ott az esetleges fegyelmi eljárásokban. Többen feljöttünk Budapestre, és itt is folytattam egyetemi tanulmányaimat. Bekerültem az Issekutz Béla akadémikus vezette Gyógyszertani Intézetbe. Ez egy világhírû intézet volt, és onnan aztán a pályám villámgyorsan egyenesen alakult. Tanársegéd lettem, adjunktus, docens, egyetemi tanár.

S. A.: Ez egy sikertörténet. Ilyen simán mentek a dolgok, ilyen simán zajlottak? Már az hogy felvették az egyetemre? Már ez is nagy dolog lehetett abban az idõben. Származása mennyire felelt meg az akkori elvárásoknak? Vagy mennyire nem?

V. E. Sz.: Ez egy nagyon érdekes dolog, hiszen családom egyik felét kitelepítették. Furcsa közjátékok voltak, azért jelentkeztem Pécsre. Szüleim részérõl ez tudatos elhatározás volt, egyrészt oda volt protekció, másrészt úgy gondoltuk, hogy könnyebb.

S. A.: Protekció. Milyen ismerõs ez a régi világból.

V. E. Sz.: Igen, nem a tanulmányi eredményeim miatt kellett protekció. Oda bejutottam és a legkiválóbb professzorok oktattak. Szentágothai Jánostól Donhofferig, Romhányitól Környei professzorig, tehát egész világklasszikusok. Cholnoky volt a fõnököm, hozzá jártam be diákkörbe. Meg kell mondanom, ma is úgy emlékszem a pécsi életre, a tettyei életre, mint az igazi diákéletre, amely feledhetetlen, és mindig nagyon szívesen megyek vissza Pécsre. Onnét kerültem fel Budapestre, és itt, mondom, aztán nyílegyenes volt az utam. Végzés után bekerültem a Gyógyszertani Intézetbe. Itt sem volt egyszerû az életem azért, egy kicsit itt is befolyásolt a történelem. Nem kaptam állást, mert akkor azokat hivatalosan osztották el. De az Egyesült Gyógyszer és Tápszergyár adott egy ösztöndíjat.

S. A.: Ez a 60-as évek körül történt…

V. E. Sz.: Igen.

S. A.: Itt is a sors kegyeltje akkor. Megtalálta a Tápszergyárat, és õk támogatták és így tovább.

V. E. Sz.: A kegyeltje, akinek minden elsõ kézbõl sikerült. Életem során azonban megtanultam azt, hogy amikor az embert valami negatív hatás éri, abból is van haszon. Pszichológiailag mindenképpen. Az ember megerõsödik utána, elgondolkodik azon, hogy mi miért történt. Másrészt pedig a pályája módosul, de sokkal nagyobb erõkifejtéssel próbálja elérni célját. Én megmondom õszintén, hogy életemben a negatív hatások nekem jót tettek. Mondok erre egy gyönyörû példát. Megpályáztam a pécsi Gyógyszertan Tanszék egyetemi tanári állását.

S. A.: De ez már késõbb, a 70-es évek táján lehetett.

V. E. Sz.: Igen. És nem kaptam meg. Nem kaptam meg azért, mert emlékeztek még a pécsi 1956-os dolgokra. Nem kaptam meg, és ez azt eredményezte, hogy itt Pesten folytatódott a karrierem, ami végülis akadémikussággal végzõdött. Ha visszakerülök Pécsre, talán egészen más az életem. Ezért én azt tudom mondani, hogy az embernek az életében sok-sok akadállyal kell szembenéznie. Ezeket az akadályokat az ember le akarja gyõzni, és a gyõzelem által megerõsödve kerül ki. Lelkileg megerõsödik, amikor igazságtalanság éri. Nagyon fontos dolog: amikor igazságtalan akadályokat állítanak elé.

S. A.: Szóval ha választania kellene, akkor a sima, könnyû út helyett inkább ezt a kicsit göröngyösebbet választaná, ahol nagyon meg kell küzdeni a dolgokért.

V. E. Sz.: Igen, ahol az embernek a saját szellemi felkészültségét, ahol az embernek az akaraterejét összpontosítania kell, azért hogy elérje a célját. Azt hiszem, akinek nagyon könnyû az életútja, az nem olyan eredményes, mint aki elõtt akadályok tornyosultak. Akár a történelem okozta, akár családi okok. Úgy kell eljutni a céljához, hogy közben legyõzzön bizonyos ellenállásokat.

S. A.: Így jutott ki Angliába is, hogy le kellett gyõznie bizonyos ellenállásokat?

V. E. Sz.: Igen, mert pályázni kellett, és az angliai fõnököm, Sir William Peten, aki ott aztán vezetõm lett, kiválasztott a sok jelentkezõ közül, és bekerültem a kor egyik legjobb intézetébe. Neki köszönhetem, hogy megtanított gondolkodni. De nem lehet nem megemlíteni, hogy a gyógyszertani intézetben Issekutz Béla volt az elsõ fõnököm, Pfeifer Csöpi a második, aztán Knor József akadémikus. Tõlük is nagyon sokat tanultam. Megtanultam például, és ezt itthon, hogy a rész és az egész viszonyát mindig egy idõben kell tanulmányozni. Nem szabad csak egy apró problémával foglalkozni, és nem figyelembe venni az egészhez való viszonyát. Arany János fejezte ki ezt gyönyörûen, amikor azt írta: «nem ami rész szerint igaz, olyan kell, ami egészben és mindig az». Ez nagyon fontos egy kutató számára. Agykutatónak meg különösen, hiszen amikor egyetlenegy idegsejtet tanulmányozok; annak a tulajdonságait, hogy az hogyan mûködik, mindig arra kell gondolni, hogy vajon az egész ember kapcsolatában ez mit jelent?

S. A.: Ön Oxfordban elsõ jelentõs tudományos eredményeit érte el. Hogyan tekintettek akkor Önre, és hogyan nézett szét Ön akkor egy olyan helyen, ahova azért elég nehéz volt kijutni. Ez nem tudom idõben pontosan mikor lehetett?

V. E. Sz.: Mint egy csodabogárra tekintettek. Meg kell hogy mondjam: engem kiengedtek, a családomat és a gyermekemet nem engedték ki.

S. A.: 1976-ot írunk?

V. E. Sz.: Nem, ez 1969-ben történt. Így biztosította magát a rendszer, hogy visszajöjjek. Akkor bûncselekmény volt az országot elhagyni, vagy akár engedély nélkül kint dolgozni. Igen-igen nehéz volt egyedül élni kint. Talán ez is volt az oka, hogy elneveztek európai japánnak, mert …

S. A.: Mert mindig dolgozott, mindig ott volt sokáig, késõ estig?

V. E. Sz.: Ott voltam sokáig, késõ estig, és a munka volt a lelki kiegyensúlyozó tényezõm. A munkába öltem minden gondomat és problémámat, mert azért egyedül élni távol a családtól… És ez azt is eredményezte, hogy megtanítottak gondolkodni, és ennek a hasznát élvezem a mai napig is.

S. A.: Az ön tudományos eredményei, amelyek akkor születtek, egyáltalán lefordíthatók egy rádióhallgató számára, aki nem biológus?

V. E. Sz.: Nagyon érdekes, hogy amit itthon csináltam és amivel pályáztam, nagyon-nagyon neves ösztöndíj volt, az idegrendszer egyik területe volt. Angliában a fõnököm az idegrendszernek egy másik területével foglalkozott.

S. A.: Ez olyan mint a jobb és a bal félteke, vagy egészen más?

V. E. Sz.: Nem. A vegetatív idegrendszerrel, amelyet szimpatikusnak mondunk, azzal foglalkoztam én itthon, õ pedig a másikkal, a paraszimpatikussal foglalkozott. S akkor õ azt mondta, hogy azt szeretné, ha folytatnám azokat a kutatásokat, amelyek ott már elkezdõdtek. Nagyon érdekes, hogy neki mindig csak egy tanítványa volt.

S. A.: Így Ön pláne kiválasztott volt.

V. E. Sz.: Igen, ez egészen kivételes eset volt. Õ azt mondta, hogy amit eddig tudtam és csináltam, azt használjam fel bátran, és adott egy szabadságfokot, egy lehetõséget, hogy az addigi tudásomat és tapasztalatomat hasznosíthassam az ottani kutatásokban. És így történt a nagy felfedezés, ami aztán azóta is elkísért az életemen. És befolyásolta a tudományos pályámat, hiszen a két idegrendszer közötti összefüggést az õ eredményei alapján rendkívül nehéz volt megmagyarázni az akkori tankönyvekbõl. Az õ intézetében világklasszikusok dolgoztak és a tea time meg coffee time alatt komoly véleménycserék voltak, ahol bizony a fiatalok kritizáltak, segítettek nekünk. Szinte azt kell mondanom, hogy ott nem lehetett rosszat csinálni, mert ott olyan fantasztikus szellemi tõke volt összezsúfolva, és olyan jött ki, amire nem volt magyarázat, és ez volt a felfedezés, ez volt az újdonság. És akkor azt közöltük, több publikációm jelent meg róla, ami aztán nagy vitát váltott ki a világ szakfolyóirataiban. Azóta ezzel a témával, részben ezzel a témával foglalkozom, és kiderült, hogy igazam volt, és ez általános érvényû, érvényes nemcsak a periférián, hanem a központi idegrendszerben, az agyunkban is. S ebbõl keletkezett egy új agyelmélet, amely a nevemhez fûzõdik.

S. A.: Most épp csak a lényegét nem mondta el ennek az elméletnek, de gondolom, hogy egy fél percben nem is nagyon sûríthetõ össze.

V. E. Sz.: De igen, el lehet mondani. Van az agyban egy olyan kapcsolatrendszer, mint a telefonhálózat. Állomásról állomásra direkt kapcsolat van a beszélgetõk között. Ezt Serington, az 1920-as, 30-as években Oxfordban dolgozó tudós professzor írta le, és elnevezte szinapszisnak. Ezért Nobel-díjat kapott. Amit én találtam, az olyan kapcsolatrendszer, mint a rádióhullámok. Tehát van egy adó. Ez azt jelenti, hogy egy idegsejtbõl nagyon sok kémiai anyag szabadul fel, de az nagyon messzire megy el, nem szûken direkt egymásba kapcsolva, és sok ezer, sok millió idegsejtet tud megszólaltatni vagy oda elvinni üzenetet, amennyiben megfelelõ érzékelõ fehérje, ún. receptor van. Magyarul: ha a sok millió hallgató a rádiót arra a hullámhosszra állítja be, amely érzékelni tudja a mi adásunkat, akkor kapcsolatot tudunk létesíteni egy adóból sok ezer, tízezer, százezer, millió hallgatóval. Tehát az agyban is van egy ilyen rádióhullám, amely messzire terjed és viszi el az üzenetet, tehát nemcsak telefonszerû hálózat van, hanem egy rádiós közvetítõ rendszer is.

S. A.: Ez azt jelenti, hogy két rendszer van. Az ember arra gondolna, hogy minek a kettõ, miért nem elég egy. Felesleges. Túl sok energia, pazarlás.

V. E. Sz.: Egyáltalán nem, mert amíg a direkt kapcsolatrendszer, a szinaptikus rendszer az agyban és a perifériás idegrendszerben másodperc ezredrésze alatt zajló eseményeket közvetít, addig a másik rendszer, ami ugye hasonlít a rádióhullámokhoz, amit egy adótól sok millió hallgató tud fogni, ott viszont éppen egy ilyen tartós kapcsolatlétesítést tesz lehetõvé. Ma már ezzel lehet magyarázni vagy valószínûen magyarázni pl. a depressziót, ezzel lehet a különbözõ epilepsziás gócoknak a megjelenését és az elmúlását, ezzel lehet az örömöt, a boldogságot magyarázni, tehát a tartós, hosszan tartó kapcsolatoknak a rendszerét lehet megismerni, és majd egyszer, megfelelõ gyógyszerek felfedezésével, megfelelõ jelfogóknak a befolyásolásával, tehát a rádió megfelelõ kapcsolásával, gyógyszerek segítségével, majd az idegrendszerben ezeket úgy lehet befolyásolni, hogy pl. a depressziót, skizofréniát gyógyítani lehet.

S. A.: Akkor ott Oxfordban hogyan néztek Önre, a csokornyakkendõs fiatalemberre? Gondolom, akkor már megjegyezték, hogy Magyarországról jött, és máris produkál valamit. Nagy szó volt?

V. E. Sz.: Ez a tudományban nem így van, meglepetést keltett persze az egész koncepció. Hadd mondjam el, az a nagy kitüntetés ért, hogy ezt az elképzelést az angol farmakológiai társaság nemzetközi konferenciáján mint Anglia részérõl, Nagy-Britannia részérõl az elsõ elõadó, én ismertethettem.

S. A.: Mert hogy az Intézetet képviselte.

V. E. Sz.: Az Intézetet, Nagy-Britanniát egy Magyarországról jött fiatalembernek képviselni, akkor még tört angolsággal, ez akkor nekem hihetetlen nagy izgalmat jelentett. Ennek az elméletnek, illetve a kísérleti eredményeknek a bejelentése után nagy vita támadt. Az elsõ pillanatban a tudomány nem fogadta el, megpróbálta a régi tankönyvi nézeteit védeni. A nemzetközi irodalomban kritika érte elõször. Azonban egyre többen és többen erõsítették meg, és ma már, hadd mondjam meg, igazából megelégedéssel tölt el, hogy a nemzetközi irodalom elfogadta. Ezt bizonyítja, hogy rendkívül magas az idézettségem a nemzetközi tudományos irodalomban.

S. A.: Hadd kérdezzem a csokornyakkendõjérõl. Én láttam egy 1954-es híradó felvételt: Nagy Imre beszél a Parlamentben és valahol a padsorokban, az egyik képviselõnek, csokornyakkendõje volt. Gondolom, ez akkoriban csendes tiltakozást jelentett. Önnél honnan jön a csokornyakkendõ? Mindig azt viseli.

V. E. Sz.: Mindig azt viselem. Ezt úgy is fel lehet fogni, hogy jellemez engem. Egyszer a keresztapámtól kaptam egy csokornyakkendõt, s azóta nem vetettem le. Természetszerûleg nagyon sok csokornyakkendõm van, nagyon szeretem.

S. A.: Megkötni is külön gond a normális nyakkendõhöz képest.

V. E. Sz.: Igen, én magam kötöm.

S. A.: Nem gumis?

V. E. Sz.: Nem gumis. Ez nem elõre megkötött nyakkendõ. Én ezt büszkén viselem, ez sajátosságom és én azt hiszem, hogy hozzátartozik Vizi E. Szilveszterhez.

S. A.: Aztán hazajött Angliából, folytatta a munkáját, ott ahol abbahagyta, de akkor már jelentõs nemzetközi hírnévvel a háta mögött. Akkor azért itt is megnõtt a tekintélye. Hogyan néztek Önre? Az a mázlista, aki visszajött és valamit talált, vagy éppenséggel fordítva, megbecsüléssel?

V. E. Sz.: Én azt hiszem, hogy szeretettel fogadtak. Új technikákat, új gondolkodásmódot hoztam haza Magyarországra, és azóta nagyon sokszor voltam vendégprofesszor, vagyok még azóta is New Yorkban, és mindig hazajöttem. Egyszer megkérdezték tõlem, hogy miért?

S. A.: Miért? Miért nem marad ott? Vagy miért nem tölt kint hosszabb idõt ott?

V. E. Sz.: Fõleg amikor már a családom is velem volt, mindig azt válaszoltam, hogy az Üllõi úti fák várnak. Itt kell kifejtenem a tevékenységemet, itt kell a tanítványaimat nevelni, kötelességemnek érzem. Ahogy kötelességemnek éreztem azt, hogy például az erdélyi vagy a felvidéki magyar kutatók számára az amerikai Grententõl juttassak valamit, hogy alapítványi segítséggel itt tanítsam õket. De mindenkinek vissza kell menni.

S. A.: Nem tudom, mivel foglalkozik akkor, amikor éppen nem dolgozik, nem tanít, nem kutat, nem cikket ír. De minthogyha láttam volna a Rádióban egy könyvárverésen a Márványteremben Önt. Nagy könyvgyûjtõ?

V. E. Sz.: Öreg könyveket gyûjtök. XVI–XVII–XVIII. századból, Lieberstücköket. Elsõ kiadásokat. Fõleg, ha netán az aláírása is ott van a szerzõnek. Vannak a könyvtáramban Ady Endre elsõ kiadások, van József Attila, Ignotus Pál. És van nekem elsõ kiadású Pázmány-kötetem, gyönyörû szép magyar nyelven. A Corpus juris nak is megvan az elsõ kiadása. Vagy az Erdélyi Törvénykönyv, amely szerintem egyedülálló Európában.

S. A.: Csupa magyar vonatkozású dolgot gyûjt.

V. E. Sz.: Mind magyar vonatkozású. Csak ilyeneket gyûjtök. Van egy-két egyéb is, de igazából csak magyar vonatkozású dolgokat.

S. A.: Rengeteg idõ kell, hogy ezeket az ember megszerezze. Tudom, hogy véletlenül is be lehet térni egy antikváriumba, és így tovább. Mégis, azért ez sok idõ, nem?

V. E. Sz.: De hát sok idõ is telt el az életembõl. Pesti orvostanhallgató koromban is tele volt a Múzeum körút antikváriummal. Akkoriban 80 forintért vettem XVII. századi kiadású csodálatos könyveket. Mindig gyûjtöttem. Én azt hiszem, hogy ebben benne van a múlt tisztelete, ez nagyon fontos dolog.

S. A.: Annyira fontos? A tudományban éppen arról van szó idõnként, hogy a múltat – persze tisztelni kell, de túl kell lépni rajta. Együgyû felfedezés az lehet, hogy más korábbi vélt igazságokat megdönt.

V. E. Sz.: Igen, de a történelemnek a megfelelõ szakaszába kell belehelyezni és akkor az ember rögtön rádöbben annak nagyszerûségére és csodálatosságára. Még valamit: azért a jelent nem lehet a múlt tisztelete vagy ismerete nélkül építeni. Sõt a jövõ is erre épül. A jelenre és részben a múltra. Amikor beszélgettünk a nagy magyar tudósokról, a nagy magyar zeneszerzõkrõl és írókról, nemzeti öntudatot is építünk, amelyre büszkék vagyunk.

S. A.: Olyan fontos a XXI. század elején, amikor egyesült Európáról van szó, hogy mi európaiak együtt európai polgárok vagyunk és így tovább?

V. E. Sz.: Meg merem ezt kockáztatni, most még fontosabb.

S. A.: Ahogyan hallgatom Önt, azon gondolkodtam, miért nem ment történésznek, vagy miért nem kezdett irodalommal foglalkozni, vagy esetleg tanítani valamilyen humán tárgyat?

V. E. Sz.: Volt, amikor írogattam, és ma is írok néha.

S. A.: Verseket? Szerelmes verseket a gimnáziumban vagy késõbb komolyabban?

V. E. Sz.: Nem verseket, novellákat. A neveltetésem is olyan volt, hogy rám legnagyobb hatással két magyartanár volt, az egyik Szunyogh Xavér Ferenc, a bencés, a másik Tihanyi Ká-
roly a Fáy Gimnáziumban. Két kiváló magyartanár. Természettudományos gondolkodású vagyok, de igenis van a társadalomtudományok iránt vonzódásom.

S. A.: Indul az Akadémia elnöki címéért? Valamikor tavasszal lesznek a választások.

V. E. Sz.: Amennyiben az Akadémia közössége úgy gondolja, méltónak talál, hogy jelöljön, akkor én úgy érzem, egy magyar tudós számára nagyobb megtiszteltetés nem lehet, mint hogy az Akadémia elnökének jelölik. Hogy megválasztanak-e, az egy másik kérdés. Én eddig is tudományt csináltam és úgy érzem, nekem teljes lelki kielégülést okoz, amit csinálok, most is. Nem fog semmilyen trauma érni, ha nem engem választanak, vagy nem engem jelölnek, de ha engem jelölnek és engem választanak, az egy magyar tudós számára és számomra is a legnagyobb megtiszteltetés lesz.

S. A.: Ön elég ambíciózus ember. Jól gondolom?

V. E. Sz.: Ez természetes dolog, emberi tulajdonság.

S. A.: Nem is lehet enélkül ebben a tudományban jelentõs eredményt elérni?

V. E. Sz.: Nézze, én azt hiszem, nem. Amikor Archimédesz felfedezte a róla elnevezett törvényt: minden test annyit veszít súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya.

S. A.: Amit énekeltünk a fizika órán. Igen.

V. E. Sz.: Pontosan. Akkor kirohant a házából, és azt üvöltötte, kiabálta: Heuréka! Heuréka! Megtaláltam! Tehát mindenki számára közhírré akarta tenni, hogy felfedezett valamit. Magyarul: meg akarta osztani másokkal az örömét. És erkölcsi elismerést is akart érte kapni. Mi nem anyagi elismerésekért küszködünk elsõsorban, hanem erkölcsiekért. Ez hiúsági kérdés, ambíció kérdése. Én azt hiszem, hogy ez hajtóerõ a tudományban. Van aki bevallja, van aki nem. Én megvallom õszintén, hogy ilyen vagyok.

S. A.: Hogyan ünnepli a születésnapját, hogyan szilveszterezik Vizi E. Szilveszter?

V. E. Sz.: Feleségemmel együtt, aki szintén kutató és professzor.

S. A.: Neki is születésnapja van, kiderült már.

V. E. Sz.: Igen. Neki is születésnapja van. Azért az évek múlnak, nem olyan nagyon jó ezt tudomásul venni, de azt igen, hogy sikeres évet zár az ember, azt hogy a tanítványainál látja, egyre sikeresebbek. Azt, hogy az intézetén látja, egyre jobban fejlõdik, azt hogy látja, a magyar tudomány fejlõdik. Azt, hogy a magyarok egyre jobban szerepelnek nemzetközileg. Ez azért év végén mindig összegezésre bírja az embert, és azt a következtetést vonja le, hogy ez az év is jól telt el, és ugyanilyen legyen a következõ is. Úgyhogy én is ezt kívánom mindenkinek, hogy boldog legyen a következõ év.