VÁLASZLEVÉL

Kedves Mihályi, 1929. február 8.

Igen nagy figyelemmel olvastam levelét, örülök, hogy a könyv megnyerte tetszését. Kritikája annál is jobban érdekelt, mivel maga olyan miliõben élvén, amely valóban a versek «talaja», úgy hiszem legközelebbrõl láthatja õket.

Véleményére a régi és újabb versek közti átmenet hiányára vonatkozólag mit is tudok válaszolni? Én 18 éves koromban kerültem külföldre, egyenesen Párizsba. Ott ismertem meg a modern költészetet, amelyet akkor minden fölé helyeztem, aktuális volta elkápráztatott, s feledtette velem a költészet örök értékeinek keresését. Magam is olyan költõ szerettem volna lenni tudatosan. Hazajövetelem után vettem észre magamon némi erõszaktételt. Az a modernség nem az én egyéniségembõl fakadt, ambíció volt és nem tûz. Hogy mondjam, olyasfélét éreztem állandóan, mint az, aki nem érzi magát egész becsületesnek. Itt volt a krízis, vagy megtalálom a magam hangját, vagy belefulladok a költészetbe . Ebbõl az idõbõl való a Dokumentum-ban megjelent Újra föl c. hosszú vers, amely egyhetede egy lírai hõskölteménynek. Ez már leszámolásnak számitódhatik. Akkor anyagi körülményeim úgy alakultak, hogy fél évet otthon kellett töltenem. Kezembe kerültek a még hajdanában írott verseim (ezek közül való a kötetben megjelent «Violás út» és «Szomorú béres» címmel). Rájöttem, hogy innen kell tovább mennem, magamból kell modernnek, aktuálisnak s mégis lehetõleg költõnek lennem. Sokat keresgéltem. Elõször kifürkészhetetlen dolgokat akartam, öntudatlanul, mint most látom megszólaltatni. «Cece és Sáregres», «Hárman könyököltünk», amelyekhez hasonlót írtam még vagy tizet. Azután visszatért biztonságom, s ne vegye szerénytelenségnek, azt éreztem, hogy most már akármerre is keresgélek (az egész költészet ilyen keresgélés) állok olyan talajban, amely az enyém, ahol az én hangom fog szólalni, akármilyen akcentusban is. Csak mellékesen, hogy volt valaki mellettem, aki «nem értette» a verseimet. És én akartam, hogy õ is megértse. Gondoltam, írok egy néhányat csupán neki . Ezek lettek a legszebbek más szemében is (Énekelj költõ 2., Szegénylegény, Szerelem) verseimet két unokatestvéremnek szoktam elszavalni. Higgye meg, az õ véleményük igen fontos volt, nem egyszer az õ tanácsuk szerint javítottam. Tulajdonképpen, ha büszke vagyok, az õ becsülésükre vagyok az.

A maga észrevételei is gondolkodóba ejtettek. Nagy szerencsém, gondolom, hogy még igen tanulékony vagyok s jóindulatú. Okos bírálatot a legnagyobb örömmel és jóindulattal veszem. Ismétlem, állandóan a továbbjutáson jár az eszem s minden egyes vers kísérlet, igaz ugyan, hogy, úgy hiszem, minden költõnek az. Aki már tudja, mit tud mondani, ez egy versben elmondhatja ezt és utána már csak ismételhet. Meg fogjuk látni mi lesz. Magam vagyok a legkíváncsibb! Tanulni kellene sokat, ahhoz meg idõ kellene, persze.

A maga verseit még a kritikai figyelmen túl is nagy figyelemmel olvastam. Igen sok helyen melegem lett, nálam ez a legnagyobb kritérium, a hatás legbiztosabb jele, szinte fizikai; már csináltam is jegyzeteket, tehát a kritika megírása valóban csak «idõ kérdése» volt, mikor Osvát, akinek beszéltem magáról, közölte velem, hogy könyvérõl Barta Lajos küldött be kritikát. Így tehát nem nekem adják ki, sajnálom nagyon. A kritikát mindenképpen meg fogom írni; szoktam ilyet csupán és magam számára készíteni, s legfeljebb elküldöm magának. Ha ugyan van még más lap, szívesen odaadnám. Tud maga ilyet? Igen kíváncsi vagyok visszatérte óta írt verseire. Küldje el õket, ha ír. Megbocsássa ezt a confidenciát: úgy érzem, van valami rokonság kettõnk közt, s így ismétlem, a szokásos kritikai szemléleten kívül én még másképp is tudom látni õket. Sok szerencsét kívánok magának s feleségével együtt szeretettel

Üdvözlöm Illyés Gyula

[A levelek kézirata a Petõfi Irodalmi Múzeumban.]