STÓSZ, 1965. MÁJUS

Egy Illyés-fotó alá

Prandl Sándor fényképén jelentõs írószemélyiségek láthatók: Illyés Gyula, Illyés Gyuláné, Forbáth Imre, Fábry Zoltán, Cselényi László, Dobos László. A kép (Cselényi László visszaemlékezése és egy, Illyés által a kép készítése idején dedikált Dõlt vitorla- példány tanúsága szerint) 1965 májusában készült, Stószon, amikor és ahol a felsoroltak Fábry Zoltánnál tisztelegtek.

A jeles találkozásra Illyés Gyula kassai szerzõi estje adott alkalmat. (Ott hangzott el a késõbb diplomáciai bonyodalmakat okozó Illyés-kijelentés: Eddig mi nyújtottuk a kezünket a szlovákoknak kézfogásra, de ráütöttek a kezünkre, nem nyújtjuk többet a kezünket!). Illyés fogadására Pozsonyból is íróküldöttség érkezett, a küldöttség tagjai Ctibor Štítnický, a Szlovák Írószövetség akkori titkára, továbbá Forbáth Imre, Dobos László, Monoszlóy Dezsõ és Cselényi László szlovákiai magyar írók voltak.

Illyés Gyula és a küldöttség tagjai a szerzõi est másnapján kivonultak a közeli Stószra, Fábry Zoltánt, a «stószi remetét» meglátogatni. A stószi találkozás kuriózuma volt, hogy elõtte Fábry és Illyés egyszer sem, Illyés és Forbáth pedig csak egyszer találkozott életében, holott korábban már állandó levelezõ kapcsolatban álltak egymással.

(1929 elején a prágai avantgárd Forbáth Imre Illyés Gyulához küldi a verseit elbírálásra, késõbb tisztelete és nagyrabecsülése jeléül verset ajánl neki. Illyés a hozzá küldött versekre lelkes levélben válaszol, s Forbáthot a «legjobb öt élõ magyar költõ» közé sorolja. A két költõ barátságáról lásd e sorok írójának a tanulmányát: Egy komplementáris barátságról, 1978 = T. Á., Szavak barlangjában, Pozsony, Madách Kiadó, 1980, 83–91.) Elsõ találkozásukról csak anynyit tudunk, amennyit Forbáth Imre egyik, 1949-es dedikációjából kiolvashatunk: «Illyés Gyulának, a nagy költõnek és aranyos embernek, kit végre, húszegynéhány év ismeretség után, személyesen is megismerhettem és megállapíthattam, hogy barátok vagyunk és maradunk – szeretettel küldöm ezen utolsó verseimet. Osztrava 1949. március 15-én.» A dedikáció az 1942-ben, Londonban kiadott, Panasz és remény címû Forbáth-kötetben szerepel, s az «utolsó verseimet» kitétele arra utal, hogy Forbáth 1942 után már nem írt több verset. A dedikáció adatai szerint a két költõ közvetlen 1949. március 15-e elõtt találkozhatott valahol, s a személyes megismerkedés után Forbáth «elküldte… verseit» barátjának. Ebben az idõben Illyés a Válasz szerkesztõje, Forbáth pedig morvaosztravai bányaorvos, nehéz elképzelni, hogy hol és milyen alkalomból találkozhattak.)

*

Tõzsér Árpád eddig a zárójelig írta a fentieket a stószi fotó alá. Hozzátesszük, felhatalmazásával élve, amit Forbáth és Illyés két versének egybevetéséhez bevezetésként tanulmánykötetében olvashatunk (83–86. l.). A Tõzsér-kommentárt azonban elhagytuk (86–91. l.), hogy bárki elvégezhesse az összehasonlítást, s ha kézbeveszi Tõzsér Árpád könyvét, láthassa ki-ki, milyen eredményre jutott.

Ídme, tehát Tõzsér Árpád bevezetése a Forbáth- és az Illyés-vers értelmezéséhez:

«1929 elején Illyés Gyula lelkes levelet írt Forbáth Imrének s két évvel késõbb elismerõ méltatást a költõ Favágók címû kötetérõl. A levélbõl idézek: «Nézd, ha máshoz nem is igen, de azt hiszem, versekhez értek valamelyest. Nos én átadom neked a koszorút s az örökös tagságot. Ha életedben egy sort sem írnál többet, amit te eddig csináltál, az feljogosít, hogy a legegyenesebben hordozd a fejedet. Hogy lehet, hogy neked még kérdés a tehetség? Hogy rázzalak meg? Nekem, ha öt magyar költõt kellett bárhol is említenem, az öt legelsõt, aki most él, te jutottál elõször eszembe. Mi a ménkû esett veled, hogy így elkomorodtál? Fütyülj az egész világra, testvér, olvasd a saját verseidet, és hortyogj derûs lélekkel: a lehetõ legnagyobb önbizalommal nézhetsz a jövendõ elé. Summa summarum: ha valaki költõnek érezheti magát e lapos glóbuszon, te annak érezheted magad! Remélem, ez elég!»

A levél kelte idején Illyés huszonhét éves, Forbáth harmincegy. Illyés nemrég jelentette meg elsõ verskötetét, de máris az új magyar költõnemzedék egyik legismertebb tagja, Forbáth mögött két kiadott kötet van, de verseire Prágában, Pozsonyban s Pesten is csak néhány értõ figyel. Prágában nyelve idegen, Pozsonyban anacionalizmusa ellenszenves, Pesten avantgardizmusa elriasztó. A háromszoros idegenség érzése írathatta vele azt a borús hangú levelet, amelyre Illyés a fenti vigasztaló-lelkesítõ szavakkal válaszolt.

De Illyés nem az a költõ, aki könyörületbõl osztja a dicséreteket. Ha õ valakinek koszorút ígér, akkor azt valóban tehetségesnek, sõt, több mint tehetségesnek tartja; ha õ valakit a legjobb öt magyar költõ közé sorol, akkor azt magával egyenrangúnak ismeri el. S itt adódik a kérdés: mi lelkesíti fel annyira Illyést a Forbáth verseiben? Mi az a valami, ami miatt a prágai Forbáthot a «legjobb öt magyar költõ» között említi, s amit ezen az ötkontinensû glóbuszon is sajátos színnek érez? Vagy másként fogalmazva: Illyés vajon azért lelkesedik Forbáthért, mert rokon léleknek érzi, vagy azért, mert külön világnak tartja? (A Nyugatban megjelent méltatás ezeket a kérdéseket csak részben válaszolja meg.)

S viszont: a Nezval, Egon Erwin Kisch, Novomeský barátságával büszkélkedõ Forbáth mért éppen Illyés Gyulát «szúrja ki magának», mért neki küldi el verseit bírálatra, s mért ajánl neki – barátsága, megbecsülése jeléül – a Favágók címû kötetében egész verset? Más szóval: mi mozdítja az «européer» Forbáthot a «népi» Illyés felé?

Korábbi életükben sok a közös vonás: Illyés is, Forbáth is a fehérterror elõl menekül s jut külföldre: Illyés Párizsba, Forbáth Prágába. Mindketten kijárják Kassák iskoláját: Forbáth elsõ verseskötetét a Ma adja ki (1922), az 1926-ban hazatérõ Illyés útját pedig a Dokumentum egyengeti. Az expresszionizmust Kassák fórumain szívják magukba, a szürrealizmussal Illyés Párizsban találkozik, Forbáth Nezvalék társaságában. (Külön tanulmányt érdemelne, hogy szürrealista versein miért mégis Apollinaire – és nem Nezvalék – hatása érzõdik.) De az emlékezetes levél (illetve levelek) évében Illyés tulajdonképpen már búcsút is mondott az avantgarde kezdeteknek. Ekkor írja a Sarjúrendek címû kötet darabjait, s az olyan nagy versekben, mint a Ház végén ülök vagy az Elégia már a Három öreg és a Hõsökrõl beszélek súlyos leíró realizmusa munkál. Illyés «nem menekülhetett» és nem menekült: visszarántotta a «nehéz föld». Mi vonzza hát a még mindig az avantgarde-nál idõzõ Forbáthoz?

Sok érdekes tanulságot kínál ilyen szempontból a Na Bojišti 14 és a Külváros címû For-
báth-, illetve Illyés-vers összevetése.

A két vers ugyan idõben meglehetõsen távol áll egymástól: a Na Bojišti 14 Forbáth harmadik kötetében, az 1930-ban kiadott Favágók ban, Illyés Külváros a az 1937-es Rend a romokban címû füzetben jelent meg, de egymás mellé rendeli õket témájuk rokonsága. Pontosabban: Illyés Külváros ában mintha a Na Bojišti 14 intonációja visszhangzana. Csak persze sajátos illyési hangszerelésben. A tanulságot a két vers egyezései és eltérései hordják. Íme, a két vers:

Forbáth Imre: Na Bojišti 14

A költõ hazaballag. Megitta immár keserû sörét,

S e hideg folyosókon, mik kurták-furcsák

S a lépcsõházban, mely szuroksötét,

Á1gyrajárók, apacsok, kurvák

Között igyekszik fölfelé… Szobája várja,

Hol egykor – mondják – a dicsõ Švejk lakott,

Fura kalandok hõse s kutyák barátja. –

Most poloskák ólja e szoba! Bûzöknek trösztje! Tört ablakok

Grimásza! S künn, október híg levében,

A ház elõtt, mely régente jeles bordély

Volt, a szél bús lámpásokat himbál.

Árnyékán hosszasan tûnõdik egy életunt borbély,

S körülötte, a baljóslatú éjben,

Marcona hölgyek zászlóalja cirkál.

Illyés Gyula: Külváros

Gyanús pajtások, szomjas némberek

közül a költõ végre hazabaktat;

méri magán, mint hõmérõn, melyet

beteg és nyirkos test hevébe raktak,

a bûnt, a bûzt, az undort, undorát,

a lázt, lázálmait e külnegyednek,

hol az ember is úgy kúszik tovább,

ahogy az álmok népei lebegnek.

Ez hát a föld, amelyen énekelnem

himnuszt rendeltél – szól és föltekint.

Mögötte tolvaj lép. Emitt rekedten

két korhely áldja a rend õreit.

Arrébb egy lámpa dicsfénye alatt

több hölgy mereng, akár hajóra várna.

Ám ezt, bocsátva mély sóhajokat,

már a lépcsõház ablakából látja,

hol minden fordulónál visszanézve,

dús ihletével feljebb félve hág;

minél magasabb régiókba ér fel,

annál kísértõbb: vesse le magát.

De mindez ködlõ bosszúvágy csupán.

Egy hõsi álom! Tündöklõ regény-vég!

Élni fog, tudjuk. Annyija után

ídzenként tépi ronggyá a szegénység.

Vidám hangokkal mint vadász sereg,

jön a razzia rendes karavánja.

Aztán a hajnal. Vad érdemjelet,

rõt koszorút vág poros ablakára.»