T. Lovas Rózsa
VÉGSÕ BÚCSÚ HORVÁTH JÁNOSTÓL
Nagy alkotó harmonikus, szép életét zárta le csendesen egy szelíd, szép halál. Pályatársak, barátok, tanítványok vesznek tõle végsõ búcsút.
Sok a megköszönnivalónk. Milyen nagy élményeket
kaptunk tõle mi, régi tanítványok!
A húszas évek elején a középiskolás
diák, akinek szelleme éhen maradt a tankönyvek szegényes
táplálékán, már a magasabbrendûre
nyíló szemmel olvasta Horváth János Petõfi-könyvét,
s eltöprengett az elõszó még csak homályosan
értett néhány mondatán: «Figyelmem egyedüli
tárgya… e részlet-jelenségeknél is ugyanaz marad,
mi a fejlõdés összes folyamatára nézve volt:
lyraiságuk mibenléte és jelleme, a mûalkotásnak
az ihletett lélekhez való közvetlen viszonya, létrejöttének
lélektani folyamata. Ez állandó közelség
a nagy és nemes emberi lélekhez megilletõdéssel
tölt el, tiszteletre hív, de elfogultságra föl nem
jogosít. Méltó tiszteletadás csak a józanság
kiváltsága lehet.»
Mikor elõször olvastuk az idézett sorokat, írójuk
még személytelen volt számunkra. Az egyetemi évek
azután hozzákapcsolták a kibontakozó életmû
varázsához az alkotó személyiségének
bûvöletét is. Milyen jó volt a zsúfolt elõadóteremben
szorongani, kis atomjaként egy olyan tömegnek, melyet egységgé
fogtak össze Horváth János szavai. Milyen izgalmas volt
ámulva lesni óráról órára, félévrõl
félévre, mint épül a nagy és egész
mû, a magyar irodalomtörténet egyetlen hatalmas szintézise,
amellyel századunk folyamán addig találkozhattunk.
S az egyetem padjaiból kikerült véndiák tapasztalhatta,
hogy a szaporodó évek, évtizedek során a sokasodó
mûvek köteteinek tanúsága szerint az ,.öreg»
Horváth János hû maradt azokhoz az elvekhez, amelyeket;
a fiatal tudós Petõfi-könyvének elõszavában
megfogalmazott: a részlet-jelenségekkel – akár
egyes írók életmûvével, akár egy-egy
irodalmi iránnyal – úgy foglalkozott, hogy azok mindig
szervesen belekapcsolódtak az irodalom fejlõdéstörténetének
hatalmas, eleven sodrásába. Az írók mûveit
azért tudta közel hozni hozzánk, hallgatóihoz,
olvasóihoz, mert érezte és éreztetni tudta «a
mûalkotásnak az ihletett lélekhez való közvetlen
viszonyát». Megilletõdéssel és tisztelettel
közeledett a nagy és nemes emberi lélekhez, de elfogultság
nélkül, a józanság kiváltságával».
Így dolgozott egy szép, hosszú életen át,
hogy egészében és részleteiben megmutassa irodalmunk
nemzetivé válásának folyamatát.
«Hajt az idõ, nem vár». (Hányszor idézte
saját maga is Arany János szavait!) Új társadalmi
rendünk új irodalomszemléletet kívánt. Horváth
János […] életmûvén azonban át nem léphet.
Erõs láncszem az, mely nem kapcsolható ki az irodalomtudomány
fejlõdésének folytonosságából,
hiszen a saját nemzedékébõl õ látott
légtisztább szemmel.
A tudósról szólva
is mindig a felejthetetlen tanárra kellett gondolnunk, s most a tanárra
gondolva idézzük a stílusmûvészt: az elõadót
és az írót. Mert stílusmûvésznek
is a legnagyobbak közül való volt, ki anyanyelvünket
a tudós tudatos gondjával szerette, féltette –
és mûvelte. Hogy tudott beszélni! A hangja, mely nem
volt zengõ, szónoki hang, valami különös száraz
izzással telt meg («a józanság kiváltsága»),
ha azt akarta megmutatni, hogyan lesz a lélekbe hullt élménybõl
alkotás, mint ahogy kiválik a folyadékból a kristály.
(Saját hasonlata ez.) Ha verset mondott, verset magyarázott
– a magyar vers egyik legnagyobb értõje volt –, úgy
ragyogtatta meg elõttünk, hogy be kellett látnunk legbensõbb
törvényeibe. Kiejtésében alig megfoghatóan
ott bujkált szülõfaluja nyelvének jó íze
is. Ez utánozhatatlan egyéni varázst adott elõadásának,
melynek stílusában mûvészi egységbe ötvözõdött
a régi és az új. Ez az utóbbi vonás jellemzõ
írásaira is. A stílusról, nyelvmûvelésrõl
vallott nézeteiben hagyományõrzõ, de szépségekre
éber hallását könnyen megvesztegeti az új,
s nem csoda, hogy Ady neki ajánlja legszebb költeményeinek
egyikét. Az igényesség kiváltságával
megáldva, írásainak formája is a kortárs
tudósok fölé emeli.
Amit leírt, az utókor
kincse is lesz, de személyiségének élõ
varázsa csak a mi kincsünk marad halálunkig. S a kettõ
együtt adja azt, amit Szophoklész így fogalmaz meg: «Sok
nagyszerû van e földön, / Köztük az ember a legnagyobb.»
A nagy ember-élményt köszönjük, Profeszszor
Úr.
Magyar Nyelvõr, 1961,
246–247. A cím itt: