A MAGYAR PRÓZA EGYIK LEGNAGYOBB MÛVELÕJE
Horváth János: A
magyar irodalmi népiesség Faluditól Petõfiig
A régen beígért, hívei által annyira várt
irodalomtörténeti szintézis egy részét adja
ebben a könyvében a szerzõ, nem okozva csalódást
azoknak, akik annyi reményt fûztek hozzá: csak azt sajnálja
az ember, hogy még csak ennyi van meg az egész szintézisébõl.
Pedig valóban ez az, amire a magyar irodalomtudománynak legégetõbb
szüksége van. Ahogy Horváth János mondja: «összefoglalás
megkísérlése nélkül sosem jutnánk
el a további teendõk világos kijelöléséig».
Ez a valóban szintétikus mû nemcsak magában a
tárgyul választott irodalmi körben kísérli
meg az összes összefüggések földerítését,
az összes fejlõdési szálak kibogozását,
hanem föltárja az irodalom kapcsolatát hátterével
is, a korral, amit oly módon hoz elénk Horváth János
specifikus módszere, hogy publikum és irodalom állandó
egymásrahatásának vizsgálatát tûzi
ki föladatául. Ilyképen az irodalmi kutatás messze
túl terjeszkedik a szûk értelemben vett irodalom keretein.
Ez az expanzió különösen tanulságos jelen esetben,
amikor Horváth az irodalmi népiesség fogalmát
erõsen kibõvíti és benne tulajdonképpen
a magyar szellemnek egy állandó tendenciáját
vizsgálja: a «hagyománymentõ» törekvést,
amint õ nevezi. Horváth felfogásában a novum
abban van, hogy szerinte a magyar irodalmi népiesség csak igen
kis részben ered a XIX. század demokratikus megmozdulásából,
melybõl eddig származtatták, – hiszen csírájában
már a XVIII. században megvolt, nevezetesen Faludinál.
Nem származik továbbá
– szerinte – a magyar irodalom népdal-kultusza a Rousseau–Herder-féle
természethez való visszatérésbõl, mert
bár ez is színezõleg hatott kifejlõdésére,
a herderi gondolatot hazánkban csak az igen kevés mûvelt
emberek, mint Révay vagy Kölcsey, fogták fel teljes esztétikai
Széphalom, 1928; kötetben:
Szerb Antal,
jelentõségében. Horváth szerint az irodalmi
népiesség a magyarság ön-megõrzõ
vágyából táplálkozott, abból a
vágyból, mely Apor Péternek inspirálta volt a
Metamorphosis Transsylvaniae
-t. A magyar népirodalomban szerinte nem a népen, mint társadalmi
osztályon van a hangsúly, mint hasonló külföldi
mozgalmakban, – a magyar költõ azért folyamodott
a néphez ihletésért, mert benne látta a gyökeres
õsi igaz magyar tradíciók õrét akkor,
amikor a felsõbb osztályok már idegen szellemiség
hatása alá kerültek. A magyar irodalom, valamint a magyar
szellem története két poláris ellentét között
fejlõdik folyton tovább, amint azt napjainkban is látjuk:
a mozgékonyabb magyarság egyre keresi a nyugati szellem új
vívmányainak honunkba való adaptációját,
miközben a magyar faji tradícióktól sokszor messze
eltávolodik. Ezzel szemben egy másik rész – a magyarság
nehézkedési ereje talán – ragaszkodik mindahhoz,
amit õseitõl örökölve, gyökeresen magyarnak
érez. Ennek a nehézkedési erõnek történetét
látja és írja meg Horváth János a magyar
népies irodalom történetében, egészen addig
a pontig, amíg a polaritás feloldódott a klasszikus
magyar költészet nagy szintézisében, Petõfiben
és Aranyban. A népies költészetben a nemzet «õrlelke»
kereste a maga hangját, idõk viharaiban, mondja Horváth,
szép Berzsenyi-alluzióval. Nem lehet említés
nélkül hagynunk a könyv csodálatos magyar nyelvét,
mely Horváth Jánost ismét, mint a magyar próza
egyik legnagyobb mûvelõjét mutatja be. Mondatainak mélyzengésû
numerozitásában, különösen az elején,
a legjava magyar tradíciók, Kölcsey prózája,
Arany mondatfûzõ ritmikája kísértenek,
a nemzet õrlelke öltözik ezekbe a nehézveretû
mondatokba.