Az egyetemi tanár kötelessége

Levél Szekfû Gyulához, 1925. december 29.

Horváth János és Szekfû Gyula 1903-ban az Eötvös-kollégium tagjai voltak, s itt halálig tartó meleg barátságot kötöttek. 1907-tõl 1925-ig, mikor Szekfû Bécsben élt, sok levelet váltottak egymással. Ezek közül az utolsót Horváth János 1925 végén írta, amikor barátját professzornak nevezték ki a budapesti tudományegyetemen az újkori magyar történelem tanszékére. A levél ugyan magánlevél, de tartalmát – úgy véljük – érdemes megszívlelni. Ezért teljes terjedelmében közöljük.

K[edves] B[arátom]! Bp., 1925. dec. 29.

Múltkori leveled szerint némi melancholiával készülõdöl hazafelé. Más oldalról ellenben azt hallottam, hogy «kedvvel készülsz» új pályádra. Minthogy nem tehetem fel, hogy nekem így hazudsz, másnak meg amúgy, ezt a két dolgot úgy hozhatom «közös nevezõre», ha azt mondom, hogy «kétség és remény közt» készülsz az egyetemre.

Minthogy annak idején te nekem prédikációt tartottál bizonyos «kötelességekrõl» stb., most én hadd prédikáljak egy rövidet.

Eleinte el leszel keseredve s megállapítod, hogy tanítványaid hallatlanul tudatlanok; se latinul, se németül nem képesek olvasni, más nyelveken annál kevésbé; tapasztalod, hogy óráidra eljárnak, nagyon érdeklõdni látszanak, kitûnõen kollokválnak – de semmit sem értettek meg. Eközben korábbi önbizalmatlanságod eltünedezik, megbátorodsz, kezded megtanulni, hogy nem úgy kell elõadni, ahogy elõbb kigondoltad, nyugodt öntudattal lépsz be óráidra. Szóval apránként beleéled magad abba a természetes helyzetbe, hogy a tanítvány nem tud semmit, a tanár tud valamit. S levonod belõle a konzekvenciát, hogy «tehát megtanítom õket arra a kicsire, amit magam tudok». És mennél kevésbé érzed magad jól az egyetemen kívüli Bpesten, annál több megnyugvást fogsz találni az egyetemen belül az említett gondolatban. Meg fogod sajnálni ezeket a szegény kis szamár tanítványaidat és tanítani fogod õket. Általános hatása annak mindenesetre lesz, s az magában is kielégítheti egy halandó ember ambitióját. Ha pedig kedvez a sors, és kiválóbb tehetségeket is terel hozzád, akkor remekelned is megadatik.

Õszintén megvallom, én sokáig idegenkedtem az egyetemtõl még azután is, mikor már ott tanítottam. Most már szívesen megyek oda, mert érzem és tudom, hogy várnak engemet. S ha már ennyiben vagyunk, megmondok még egyet. Az ember sok minden elõl szívesen és nem ok nélkül húzódik vissza, amit mások az õ kötelességének mondanak. Egy kötelességünk azonban eltagadhatatlan: tovább adni azt, amit szerencsésebb helyheztetésünkben másoktól kaptunk; az nem a mi személyes tulajdonunk. És hiába érzi az ember, hogy õ méltatlan letéteményese ilyen vagy olyan feladatnak: a rendeltetés felismerése adjon hozzá erkölcsi erõt. Egyik kezével minden jóravaló ember valaki másét fogja a múltban, s érzi benne a bíztatást; a másik kezét pedig kinyújtja, s várja, hogy általa a lánc tovább folytatódjék. Belefogózni a múltba, de zsebre dugni a másik kezünket: azt jelentené, hogy cserben hagytuk elõdeinket, megcsaltuk a holtak reménységeit. Nekem ez régi érzésem, s talán nem is csináltam volna soha semmit, ha a néhaiakra nem gondolnék.

Te azonban gondolj most már az eljövendõkre és nyújtsd ki a másik kezed még ismeretlen hallgatóid felé. Boldog Újévet!

Üdv!

Johannes

Közreadja: VÉRTESSY MIKLÓS