HORVÁTH JÁNOS: TANULMÁNYOK

E több mint 600 lapos könyv az utolsó évtizednek egyik legjelentõsebb irodalomtörténeti kiadványa. A benne foglalt tanulmányok és egyetemi elõadások a kezdetektõl Adyig rajzolják ki irodalmunk fejlõdéstörténetét, a teljesség örömét szerezve meg más értelemben is: az elvi alapvetés nagy elméleti tanulmányától a mindennapi gyakorlatot szolgáló, a kritika jogairól és korlátairól, meg az egyetemi irodalomtörténeti dolgozatokról szóló tanulmányokig szélesülõ körében, elmélet és gyakorlat szilárd egységében. Nem hogy itthon, külföldön sem volna könnyû irodalomtörténészt találni, akinek gyûjteményes kötete elé jó 30 évvel ezelõtt írt elméleti tanulmányát lehetne odatenni elvi bevezetõként, úgy is, mint ami 30 év után sem veszítette el aktualitását, és úgy is, mint amit nagy mûvek egész sora hitelesített a jelenkorig. Horváth Jánosban ilyen irodalomtörténészt tisztelünk.

Csak alkotó munkájával, mûveivel és elõadásaival, tudományával nevelt. Személyiségét is általuk engedte hatni diákjaira, észrevétlenül, hogy Kölcsey leglelkébõl, Petõfi szívébõl, Kemény és Arany ragyogó elméjébõl vélték szavát hallani, amikor elfogódottságukat lelkes tapsban oldották fel. Egy ilyen, forró légkörben lefolyt elõadássorozat volt a Kölcseyrõl szóló is, mely elõször most, ebben a kötetben jelent meg a nagy nyilvánosság elõtt. Ez, valamint a XIX. század fejlõdéstörténeti elõzményeit (vázlatosan) tartalmazó elõadássorozat és A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése címû, Petõfirõl és Aranyról szóló nagyobb terjedelmû elõadás (eddig mindkettõ kiadatlan) az egész könyv terjedelmének valamivel kevesebb, mint fele részét, az e korszakba (1772–1848) vágó egyéb, itt újra kiadott tanulmányokkal együtt a kötet nagyobb részét s egyben gerincét is alkotják.

Közzétételükkel világossá válik az olvasó elõtt Horváth irodalomtörténeti koncepciójának teljes történetisége és rendszeres fejlõdésrajzának hézagtalansága. Ha a mondott tanulmányokhoz hozzáfûzzük az ugyanerre a korszakra esõ egyéb, külön kiadott dolgozatait (a Bárócziról, Csokonairól, Katonáról, a két Kisfaludyról szólókat!), elõttünk áll az 1770 és 1848 közötti magyar irodalmi fejlõdésnek eddigi legteljesebb, legszebb, részletes kifejtését tekintve legterjedelmesebb, sok száz lapra rúgó monográfiája. Bár e tanulmányok nincsenek egy egységbe szerkesztve, egy mû foglalatába, rendjébe illesztve, a tárgyukká tett irodalmi fejlõdés legkülönbözõbb mozzanataiban is szinte mindenkor egy teljesen átgondolt korszak-monográfia következetes elvszerûsége s tárgyalásának rendszeressége érvényesül. A tanulmányok elvi egysége korszak és egyén, élmény és mû változatos tárgyalásában minduntalan újjászületik és biztosítójává válik a rendszeres elõadásnak, amelyben minden tételt, elvi megállapodást vagy részletelemzést a bennük visszhangzó – egyébütt már bizonyított – elvi eredményének hitelesítenek, az összefüggéseknek szinte a megfogalmazásból is kiérzõdõ feszültségével.

A tanulmányokon és elõadássorozatokon végighúzódó, alkotó és formáló elvszerûség azonban az idõben – tárgyuknál fogva – egymás mellé rendelt irodalomtörténeti témáktól hátrább is, messzebbre is vezet vissza – az elméleti tanulmányokig. Éppen ez adja Horváth János fölényét minden más magyar irodalomtörténész fölött: tanulmányainak önmagukban is és egymás közt is teljes, fejlõdéstörténetileg következetesen elvszerû egysége az irodalomtörténeti rendszerezés elméletileg zárt alapvetésén nyugszik.

A Magyar irodalomismeret címû – itt újra kiadott – nagy elvi tanulmányának (1922) tételei ismertek, átmentek a köztudatba. Az a dialektika, amellyel Horváth az irodalom fogalmát történelmileg alakuló, változó kategóriának nyilvánítja, és a tárgyi hûség és önelvûség elõtételeit figyelembe véve, állandó és változó egyidejû megmaradását követelve kialakítja az irodalom viszonyfogalmát (írók és olvasók szellemi viszonya írott mûvek közvetítésével), kifogástalan, és a valóság talaján maradva a lehetõ legtágabb, legáltalánosabb definícióhoz segített. Próbáját mindenesetre a gyakorlat, magának Horváthnak irodalomtörténeti munkássága adhatta meg. S csak ekkor derülhetett ki, hogy a jó definíció – mint mindenkor – most is csupán kiindulópontja volt a magasabb teljesítménynek, és ezáltal felülmúlhatóvá, meghaladhatóvá is lett. Horváth Jánosnak egész késõbbi életmûve visszaigazodhatott ugyan a korai definícióhoz, de egyre inkább úgy, hogy ezt – rugalmas egységének szétfeszítése nélkül – a benne eredetileg nem hangsúlyozott, az irodalmi alapviszonyon kívül, túl fekvõ erõk, meghatározó tényezõk bevételével tette mind tartalmasabbá. Már az eredeti meghatározásnak is számolnia kellett az irodalomtól függetlenül is fejlõdõ, átfogóbb erõkkel (pl. a nyelv). Ugyanakkor határozatlanul tudta csak kezelni azokat a belsõ tartalmi vonatkozásokat, amelyek a «szellemi viszony» megjelöléséhez tapadtak leginkább, s amelyeket a tanulmány maga «belsõ erõk mozgalmának» nevezett, kivált a stílussal kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy az irodalomban mûködõ eme «szellemi erõk» nem azonosak az irodalommal, még kevésbé az alapviszonnyal magával: az irodalomtörténésznek tehát ki is kell lépnie az alapviszony megvonta körbõl, hogy – igazat, lényeget írjon. Horváth János éppen a társadalom tendenciáinak és az írói világnézetnek az õ eredeti definíciójában nem szereplõ követelményeivel – e követelmények mély felismerésével és biztos módszertani érvényesítésével – haladta meg eredeti meghatározásának határait.

Hogy így történt, nem szükséges részletesen bizonyítani. Elég utalni a középkori tárgyú monográfiák társadalmi képének hitelességére, a korszakok és írók világnézeti állásfoglalásának kiemelésére és jelentõségük szerinti tárgyalására, valamint arra a megkapóan szép mozdulatra, amellyel Horváth éppen A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése címû elõadása elé helyezi bevezetõként Az irodalmi ízlésrõl általában címû, külön elméleti tanulmányként is felfogható dolgozatát, amely tulajdonképp az 1922-es értekezés ízlésrõl szóló szakaszának modernebb, jó 20 évvel késõbbi változata. Ez az új változat – a benne érvényesülõ újabb elvi tanulságokkal – a «rendszerezés alapelvei»-nek eredeti definíciójára is visszahat, teljesebbé, igazabbá teszi azt. Horváth annak idején is az irodalomfogalom változó határozmányainak egyik legfontosabbjaként, legvégsõjeként tartotta számon az irodalmi ízlést, de akkor még semmit sem írt az ízlésen belül mûködõ társadalmi erõkrõl: az 1945–1948-ban elhangzott elõadások élén pedig már oly fejezet áll, melyben kimondja: «Ritkán fordul elõ ízlésváltozás, mely csak formai lenne, sõt többnyire világnézeti, gondolkodásbeli változásokkal karöltve lép fel. Az ízlés leple alatt világnézetek harca folyik: politikai, társadalmi, erkölcsi ellentéteké...» Az eredeti irodalomfogalom tényezõire ejtett hangsúly megváltozása, bizonyos tényezõk éles kiemelése a fogalom jelentõs gazdagodását, magától a szerzõtõl való meghaladását jelenti, s az egyik legmegkapóbb bizonyítéka Horváth János gondolkozása és mûve élõ voltának.

A definíció életképességét, igazát éppen megújulása, megbõvülése bizonyítja, ahhoz pedig éppen az eredeti definícióval elindult rendszerezés nagy munkája vezethetett. E nagy munkának még fõ tanulságait sem lehet itt teljesen áttekinteni. Most csak annyit hangsúlyoznánk, éppen e kötet egyik fõ tanulságaként, hogy a köztudattal némileg ellentétben, mely Horváthban fõleg a régi magyar irodalom, valamint Petõfi és Ady nagy monográfusát látja, Horváth mûvének súlypontja elvileg és az irodalmi ízlés fejlõdésének történetét tekintve, inkább az 1770 és 1849 közötti korszakra vonatkozó tanulmányaiban, monográfiáiban keresendõ, s nem annyira a más korszakokról szóló tanulmányokban. A szépirodalom önállóságának, irodalomtörténetünk e talán legfontosabb mozzanatának a fejlõdés ízületei szerinti beható elemzése csak ennek a korszaknak az anyagában lehetséges, és azok az elvi tételek, melyek Horváthnak e korszakra vonatkozó nagyszámú tanulmányát végig áthatják, a még megteremtendõ, nagy tudományos szintézisnek is alapelemei lesznek.

A kötet több tanulmánya az Adyt elõkészítõ modernekre és Adyra magára vonatkozik, valamint gyakorlati útmutatókat tartalmaz (nagyon is megszívlelendõket írók, kritikusok, egyetemisták számára), s csak elenyészõ részben foglalkozik a régi magyar irodalommal (ebbõl a Barokk ízlés címû szép tanulmányt emelnõk ki). Azon a nagyon is elgondolkodtató tanulságon kívül, hogy Horváth János, a vérbeli irodalomtörténész milyen nagy lendülettel és megértéssel fordult az egykori forradalmasodó irodalom felé, és hogy teljes erõvel védte a közszolgáltatásban élesedõ kritikusi kíméletlenséget (melynek sohasem feledte el erkölcsi fedezetét is hangsúlyozni), emlékezzünk meg – ha nagyon röviden is – arról a nagy módszertani tanulságról, melyet Horváth mûve oly eleven erõvel nyújt minden olvasójának, de különösen az irodalomtörténésznek, a kritikusnak, az esztétikusnak.

Mû és formák õnála szabályosan vezetõdnek le abból az egyéniségbõl, mely a maga részérõl is egy nagyobb körnek, a korszak irodalmi életének, majd szélesebben, a kor társadalmának tagja. Ha e legvégsõ viszonyulás pontos meghatározásával Horváth János néhol adósunk marad is, sohasem mellõzi el a mû és az alkotó egyéniség egyén és irodalmi élet pontos összefüggéseinek elemzését, sõt elemzéseinek gerince éppen ez. A mûvet mindenkor az élet megnyilvánulásainak teljességében feltárt, alkotó és ennek az irodalmi élethez való viszonya közötti helyzetében ragadja meg, és különös gondot fordít a mûalkotás mindenoldalú esztétikai elemzésére is. Etekintetben mûve mindmáig a legmagasabb példa elõttünk: Sainte-Beuve neve jut eszünkbe e roppant gazdagság, világirodalmi igényesség és módszertani biztonság láttára, meg – jogosabban is – Kölcsey neve, akinek egy-egy zseniálisan megfogalmazott irodalomtörténeti és elméleti tételét Horváth modernizálta, végül pedig Arany János és Péterfy Jenõ, akiknek Horváth mindmáig legnagyobb, egyenrangú utóda az irodalomtörténetírásban és esszében.

Ezzel a példával serkentsük irodalomtörténeti és kritikusi alkotó munkánkat: Horváth János mûvének nagysága is csak akkor fog igazán az illetékesek szemébe tûnni, amikor a marxista irodalomtörténet-írás gyakorlatilag is meghaladni készül az õ nagy eredményeit. Nem kétséges, kitüntetés megújult irodalomtörténet-írásunk számára, hogy e nagy feladatra Horváth János mûve is buzdítja és ingerli a fiatalabbakat.

Irodalmi Újság, 1956. szeptember 15.