ILLYÉS GYULA ÍRÁSAI AZ ANYANYELVRÕL (1930–1982)

Van? Már csak volt.

Volt? Már csak van.

A mennybolt hágóiban,

a csillagfény iszalagjaiban,

mindég ifjan, sose vénen,

mint egy árpádházi király

magyarjainak szivében.

(Weöres Sándor)

1. A törzs szavai. Írások az anyanyelvrõl címen sajátos kötetet vesz kezébe az olvasó. Sajátosat, mert a XX. századi magyar szépirodalom meghatározó egyéniségének, a sokoldalú, mélyen érzõ és nagy hatású Illyés Gyulának a nyelvvel, nyelvhasználatunkkal kapcsolatos megfigyeléseit, aggódását és örömeit, tanácsait és javaslatait tartalmazza. A költõket, írókat ugyanis gyakran megragadja legfõbb eszközüknek, a nyelvnek, az anyanyelvnek a létrejötte, történeti alakulása, jövendõje, egy-egy sajátsága vagy éppen valós vagy vélt negatívuma. De rendszerint nem a szaktudomány irányítja õket, hanem a megérzés, Illyés Gyula szavával: a ráérzés. Ilyenformán felülrõl, az «egész» felõl, illetve belülrõl, a lényegibõl kiindulva tudják megközelíteni a nyelvet. Valahogy úgy, ahogy Illyés Gyula írta Kosztolányiról az Erõs várunk, a nyelv címû, általa összeállított kötet elõszavában: «…felfedezte azt a titkos viszonyt, amely az eszköz és a mûvé dolgozandó anyag közt van, majd azt a még rejtelmesebbet, amely az eszköz és az alkotó között van, amidõn a nyelv szinte munkatárs: segít, tanácsot ad, ötletet súg és ellenõriz […]. Ez vezette el ahhoz a nagyobb titok vizsgálásához és átérzéséhez, amely az egynyelvûeket összeköti.» És még az az elõnyük is megvan az idevágó írói-költõi megjegyzéseknek, hogy legtöbbször vallomásszerûek, és igen hatásosak, amit csak megsokszoroz az, hogy az írók meglátásaikat példákkal, szépirodalmi mûvekkel is igazolják. Az elmondottakból viszont természetesen következik, hogy a jelzett megjegyzések nem mindig találkoznak a tudomány megállapításaival, viszont akkor is tanulságosak, mérlegelésre érdemesek, nemegyszer olyasmire irányítják rá a figyelmet, amit a tudomány nem vesz észre, vagy nem hangsúlyoz eléggé.

2. De vajon mi vitte Illyés Gyulát a nyelvi, nyelvhasználati kérdésekkel való foglalkozás
felé?

Egy kissé távolabbról kezdve hozzájárulhatott ehhez mindjárt lelkialkata, egyénisége. Minden érdekelte, nyitott szemmel járt a világban, és az életet, az embert a maga teljességében szemlélte. Méghozzá az olyan kérdések vonzották elsõsorban – a nép, a nemzet történeti alakulása, akkori helyzete; mit jelent magyarnak és egyszerre európainak lenni?; a népiesség lényege és így tovább –, amelyek közelrõl érintették az anyanyelvet. És benne volt a tanítói hajlam, úgy, ahogy Kosztolányiról írta az Ábécé bevezetésében: «Módszerének meglepõ újdonsága, hogy […] nem úgy beszél, mint egy akadémiai felolvasó, hanem úgy, mint egy falusi tanító! Vagy Szókratész!»

Természetesen a jelzett irányba hatott szépírói tevékenysége, illetve az irodalomról vallott nézete. Az elõbb mondottakból egyenesen következik, amit Domokos Mátyás megállapított Illyés regényeirõl: ezek «a megélt élet tapasztalatainak a szemüvegén át szemlélik, értelmezik és ábrázolják a kort és történelmet». A nyelv igen sokoldalú felhasználását követelte meg az is, hogy Illyés számos mûfajban és stílusirányzatban alkotott. Irodalomtörténészek következtetése szerint például nála a szociográfia és az útirajz, a naplójegyzet és az esszébe áthajló széppróza egyaránt megjelenik. Aztán ismeretes, hogy Illyés avantgárd költõként indult, de az új realizmus megteremtõje lett, miközben kirándult az expresszionizmus és a szürrealizmus felé is. Stílusszínezõ továbbá mûveiben – mint már utaltam rá – a gyakori vallomásszerûség.

Még inkább a nyelvi, nyelvészeti vizsgálódások felé vitte Illyést nyelv- és stílusfelfogása. Szigorúan ítélte meg mindjárt saját anyanyelvi ismeretét. 1961-es Kenyértörés címû szép írásában ezt olvashatjuk: «Feltámad régi becsvágyam, hogy egyszer mégis megtanuljak fran-
ciául. Nem »perfektül« óhajtok tudni, mert perfektül magyarul sem tudok.» Az anyanyelv szinte szent volt elõtte, «vissza is viszi» az anya és a nagyanya nyelvéhez mint mintához. «Szókincsünk, amellyel fejeket és szíveket nyitunk, úgy közkincsünk, hogy egyben legszemélyesebb vagyontárgyunk is. S amellett legdrágább családi örökségünk, légnemû ereklyénk: anyai, sõt nagyanyai emlékünk. Vigyázzon a körmére, aki ehhez nyúl» – írja Iránytû címû munkájában. A nyelvet egyébként szélesen értelmezi: a teljes nyelvhasználatot és a nyelvi viselkedést is érti rajta. Sokat ad a fogalmak helyes értelmezésére, azt követeli, hogy világosság legyen a szavakban, a gondolatokban. Irodalmi eszménye is a világosság, az értelmes rend, a fegyelmezett közlés.

A legfõbb mozgató erõnek – jelenlegi szempontunkból – mégis azt tarthatjuk, hogy Illyés Gyulát nyelvészeti ambíciók is fûtötték, és hogy tevõlegesen részt vett a nyelvmûvelésben. Heltainé Nagy Erzsébet Írói nyelvmûvelés Magyarországon a XX. század elsõ felében címû munkájában ennek az illyési nyelvmûvelésnek két megjelenési formáját különbözteti meg. Az egyik esetben az író megfigyelései az anyanyelvrõl közvetve, az életmûbe beépülve jelennek meg. A másik esetben az író Illyés tudatos és többrétû nyelvészeti, nyelvmûvelõ tevékenységérõl beszélhetünk. (Természetesen a két forma keveredhet is.) Nem kétséges, hogy Illyés a második típusba tartozik. Lõrincze Lajos Illyés Gyula és a magyar nyelvmûvelés címû 1982-es tanulmányában joggal jelentette ki, hogy Illyés cikkeivel ténylegesen részt vett a nyelvmûvelõ vitákban, és hivatalosan is a nyelvmûvelõk közé tartozott. Az ötvenes-hatvanas években Kodállyal együtt vállalta a Magyar Nyelvõr szerkesztõbizottsági tagságát, továbbá a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvmûvelõ Bizottságának is hosszabb ideig tagja, majd elnöke volt. Mint magam is a bizottság tagja, emlékszem, hányszor mondta el bizonyos szemérmetességgel, jellegzetesen szép dunántúlias kiejtéssel logikusan megfogalmazott megjegyzéseit. Érthetõ tehát, hogy Illyés tanulmányozta a nyelvmûvelõ folyóiratokat, sõt a szakirodalmat is, és hogy számos vitacikket, jegyzetet, sõt tanulmányt meg is jelentetett. Egyébként a szerkesztést szintén kedvelte: õ állította össze, szerkesztette meg, és látta el tanulságos bevezetéssel Kosztolányi Dezsõnek Erõs várunk, a nyelv és Ábécé címû könyvét. Végül, hogy Illyés Gyulát nyelvészeti ambíciók is fûtötték, azt még közelebbrõl igazolják e kötet több tanulmányában, naplójegyeztében megjelenõ kijelentései. Ki a magyar címû dolgozatában 1939-ben mondja finn diákoknak: «Én is annak, nyelvésznek készültem.» Már 1936-os naplójegyzeteiben utal arra, hogy a népdalokbeli jelképekrõl egész szótárt tudna készíteni. A szótárszerkesztés vágya késõbb is többször szóba kerül. Például 1940-ben Balassa József értelmezõ szótárának ismertetését így kezdi: «Most, hogy már letettem róla, bevallhatom, az utóbbi esztendõkben én is készültem magyar szótár szerkesztésére; életem fõ mûve lett volna […].» Megjegyzi továbbá azt is, hogy a Larousse példájára képes, ábrás szótárt tervezett. Még 1964-ben a Szómúzeum és megújítása címû dolgozatában is – talán bizonyos nosztalgiával – megjegyzi: «Ez az én szótáram […] az egészen nagy Larousse-om». Nehéz nyelv-e a magyar? címû 1965-ös értekezése szerint szándékában volt magyar nyelvtant is írni: «Ha egyszer megírnám azt a honfitársaimnak szánt nyelvtant, amelyet oly régóta tervezek saját nyelvünk megismertetésére, megszerettetésére, fõ gondom mindvégig õsi grammatikám szilárdan egy központú, de mégis gazdagon szétágazó rendszerének érzékeltetése lenne.» Kötetünk is tanúsítja továbbá, hogy 1949 júniusában Rácegresen és Sárszentlõrincen szólásokat, tájszavakat gyûjtött. Ez utóbbiakat rendszerezte is, sõt – szintén tudományosan taglalva – bemutatta e nyelvjárás hangállapotát és alaktanát. Másik, 1949 júliusi gyûjtése Bakról, Hannamajorból származik. Ebben ló-, ökör-, bika-, tehén-, sertés- és kutyanevek is szerepelnek. Még tovább menve, A szó tisztaságáért, a szellem szabadságáért – cenzúrával? címû 1977-es dolgozatában arra is találunk utalást, hogy szándékában volt jegyzeteit könyvalakban kiadni. Tudniillik ezt írta: «Könyvvé nyilván már soha nem kerekedõ jegyzeteim közt egy vastag iratgyûjtõ ezt a címkét viseli: Eltûnt nép.»

3. Hogyan jártunk el a kötet összeállításában, megjelentetésében?

Mint utaltam rá, Illyés Gyula gondolt arra, hogy jegyzeteit könyvvé szerkeszti, de elképzelésérõl nem maradtak fenn adatok. Kötetünkben az író nyelvi, nyelvészeti jellegû és célú írásait csaknem hiánytalanul felvettük. Nem vállalkozhattunk azonban Illyés egyéb mûveiben – regényeiben, szociográfiáiban, útirajzaiban és más írásaiban – található idevágó reflexióinak, gondolatainak a kiválogatására és közlésére. Ami a közölt írások sorrendjét illeti, legcélravezetõbbnek a megjelenés ideje szerinti beosztás látszott. Jellemzõ lehet tudniillik, hogy éppen mikor foglalkozott Illyés egy-egy kérdéssel; aztán hogy rá visszatérve mit változtatott, finomított a nézetein; hogy egyáltalán hogyan tágult ilyen irányú érdeklõdési köre; és hogy mi mindent és milyen egymásra következéssel öleltek fel írásai. Az elsõ közölt jegyezte 1930-ból, az utolsó 1982-bõl való. Vagyis nyelvi, anyanyelvi érdeklõdése végigkísérte egész életpályáját.

Az írásokon természetesen nem változtattunk, csupán a helyesírásukat módosítottuk, egységesítettük a mai kívánalmak szerint.

Külön kell szólnom a kötet címérõl. A törzs szavai – szerintem igen találó cím, egyébként a kötetet indító Illyés-verstõl kölcsönözve – a Domokos Mátyás leleménye. Az szintén az õ ötlete, hogy Illyés nyelvi, nyelvészeti, nyelvhasználati írásait az 1975-ös, budapesti finnugor világkongresszusnak írt említett vers, illetve a kötet végén a páratlan hatású Koszorú címû költemény foglalja keretbe. A törzs szavai kötetcím azért találó, mert egyfelõl utal nyelvünk eredetére és szilárd vázára, másfelõl, mert a szavak Illyésnél mintegy a teljes nyelvet, sõt a népet és a nemzetet, egyáltalán az õsöket szimbolizálják. Harmadrészt utal a cím az indító versre is, amelyben «a szavak, öreg szavak» azonosulnak velünk, a történelmünkkel, amelynek során hol együtt, összefogva küzdöttünk, hol meg egymás ellen, és azzal a kérdéssel zárul, hogy tudunk-e «néma nyelvnek» és «béna fülnek» «igaz igéket», «vigaszt, hitet» és «büszkeséget» sugallni. A Koszorú szintén méltó zárása a kötetnek. Ebben is benne van minden múltbeli és jelen szenvedésünk, de ott van nyelvünk minden erénye, szépsége, valamint a költõ õszinte vallomása, amely szerint a ragyogó koszorút anyanyelvünk, «fölnevelõ édesanyánk» lába elé helyezi.

4. A «nyelvmûvelés» szót két értelemben szoktuk használni. Szûkebb – mondhatnánk: körülhatárolhatóbb, tudományosabb – értelemben korábban így határoztam meg: a nyelvmûvelés az alkalmazott nyelvtudománynak az az ága, amely a nyelv meglevõ és újonnan keletkezõ elemeinek a helyességét vizsgálja, és a nyelvi helytelenségek nyesegetésével, azoknak helyesekkel, illetve a hiányzóknak újakkal való pótlásával s általában a helyes formáknak a terjesztésével a nyelvi fejlõdést segíti. Tágabb jelentésben viszont felöleli a teljes (célszerû, hatásos és helyes) nyelvhasználatnak, benne a nyelvi rétegeknek, a stílusértékeknek, valamint nyelv és gondolkodás összefüggésének a figyelembevételét és vizsgálatát.

Nos, Illyés Gyula mindkét értelemben vett nyelvmûvelésnek a képviselõje. Egyébként
A törzs szavai címû kötet kevesebb is, több is, mint egy hasonló szaktudományi munka. Kevesebb annyiban, hogy kevésbé rendszeres és teljes, továbbá, hogy Illyés csupán egyszer-egyszer jár végére filológus módon (a korábbi kutatások mérlegelésével stb.) egy-egy jelenség problematikájának, és hogy következtetéseiben könnyebben tévedhet. Viszont több, sokkal több annyiban, hogy mint anyanyelvét, nyelvjárását, a stiláris lehetõségeket igen jól ismerõ és érzõ, valamint sajátos egyéni stílussal megáldott író, költõ mást is érzékel, észrevesz, mint a nyelvész, illetve reálisabban lát meg, emel ki egy-egy nyelvi és stiláris sajátságot: valahogy inkább tudja felülrõl szemlélni a nyelvet, nyelvhasználatot, továbbá egyénibb, sokkal hatásosabb stílusban képes elõadni mondanivalóját.

Csupán néhány példát említek a fentiek igazolására. Illyés Gyula már 1977-ben érzékeli
– és helyteleníti – a mondatok végének a «fölpöndörítését», az úgynevezett éneklõ beszédet, amelyet a nyugati nyelvek mintájára való «megdallamosítás»-nak tart. – Egy másik példa. Nem tud megbékélni a francia fõváros nevének zs -vel való írásával és ejtésével. Hivatkozik Adyra, Teleki Lászlóra, Petõfire, Batsányira, Mikes Kelemenre, akik s -sel írták. És még 1982-ben is csak úgy hajlik meg «a helyesírást diktáló Akadémia elõtt», «ahogy a rossznak ítélt szabályzatnak: fegyelembõl». Egy 1981-es tanulmány egyébként így összegezi hosszas vizsgálat után a jelzett kérdéssel kapcsolatos következtetéseit: a francia fõváros magyar neve latin eredetû, de hangalakjára e földrajzi név egyes szláv (cseh, szlovák, szerb) megfelelõi is hatottak (ott ti. zs -vel hangzanak): Parasia > Parisii > Párizs (lásd Fodor István: Magyar Nyelv, 1981, 158–168).

5. Kötetünk alapján Illyés Gyula a következõ részkérdésekben fejtette ki véleményét kisebb-nagyobb mértékben, úgy, hogy gyakran többször is visszatért rájuk: nyelvünk finnugor rokonsága, nyelvrokonaink; – a magyar nyelv kiemelkedõ sajátságai; – a nyelv változása, nyelvünk régies elemei; – a nyelvújítás; – a magyar irodalmi nyelv; – nyelvjárásaink; – az ifjúsági nyelv, az argó; – a szó hatalma, a szótárak; – az idegen szavak, idegen nyelvi hatások; – a divatszavak; – durvaság és trágárság; – a hivatali nyelv; – a rádió és a televízió nyelve; – a mondatbeli jelenségek; – nyelv és viselkedés; – a gondolat és kifejezése; – a helyes és hatásos stílus.

Természetesen tanulságos lenne ezeket egyenként számba venni, de ezúttal – egy utószó keretében – Illyésnek csak néhány jellegzetes véleményét emelhetem ki, mintegy ízelítõül.

Találóan hangsúlyozza Illyés nyelvünk sajátságai közül a képszerûséget Állati és oltári jó címû írásában: «Magyar anyanyelvünk sajátságosan képszerû, nem egyedülien persze a földön. Mégis csaknem szabályként fogadhatjuk el, minden szó és kifejezés helyes – magyaros –, ami valamiféle képet ízlésünkre idéz elénk. Ez fõ ereje költészetünknek is. A magyar meglepõ módon a láttatás nyelve; magasabb fokon a látomásé, a vízióé. Nyelvünk változatlan teremtõ erejét mutatja, hogy képeit a modern életbõl – az iparéból – éppoly könnyedén veszi, akár hajdan, amikor fõleg a természet nyújtotta az anyagot.» És késõbb olyan példákat hoz, mint a rákapcsol, kikapcsolódás, begerjed, falaz, csõbe húz. – Jól látja nyelvünk rendkívül «élõ» voltát. «A magyar, egyebek közt, azért élvezetes nyelv, mert még nem csontosodott, nem kövesedett meg; még alakítható. Alig kisebb erõfeszítéssel, mint a nyelvújítás korában.» – írja Hallja kend, Táncsics címû dolgozatában.

Reálisan szemlélte továbbá a fiatalok beszédét. «…nem élek a fiatalok sajátos szavaival»
– jegyzi meg már említett Állati és oltári jó címû írásában –, «de az õ ajkukról szívesen hallom, ha a szó találó, s a kifejezés fordulatos […]. Óriási baj volna – szerintem a halál jele –, ha a fiataloknak nem volna meg minden korban a maguk frissebb, fordulatosabb saját nyelvük. Ha kimerülne a nyelv teremtõ ereje. Ha folyton megújuló világgal együtt nem újulnának meg kifejezéseink is.»

A szónak – mint már utaltam rá – Illyés Gyulánál súlya, hatalma van. Szómúzeum és megújítása címû értekezésében – nagy beleéléssel – mutat be régi népi szerszámokat, eszközöket, hozzáértéssel körülírva jelentésüket: csoroszlya, motolla, szösz, guzsaly, cséve, lõcs, nyûg . Ezt az értekezését zárja a már idézett módon: «Ez az én szótáram, […] az egészen nagy Larousse-om».

Hogy nyitott szemmel, füllel járt a világban, bizonyítja egy 1974-es feljegyzése is: «A magnetofonban, melyet X. Y. tavalyelõtt Rácegresen mûködtetett, az öreg béresek kétszer is használták a magyar plusquamperfectumot. »Azért mentem be, mert hallottam volt, kik dalolnak.« Sose használtam írásban, pedig milyen jól árnyal.»

6. Végezetül szólnunk kell Illyés stílusáról, mert nyelvi, nyelvhasználati írásainak a hatása nem kis mértékben kifejezésmódjában, stílusában rejlik. Magam természetesen ismertem az e kötetben közölt írások legtöbbjét, mégis élvezettel olvastam õket ismét, így együtt meg különösen (a Kenyértörés például mintája lehetne az Illyés-írásnak és egyben a hatásos stílusnak).

Emlékezetem szerint 1954–1955 körül az akkori Irodalmi Újságban Illyés Gyula többek között arra utalt egyik tanulmányában, hogy szépirodalomról akkor beszélhetünk, ha az író, költõ olyat lát meg, olyat mond ki a világról, az emberrõl, amit más még nem látott meg, nem mondott ki. Továbbá, ha olyan módon, olyan stílusban szól, ahogyan addig senki. Más szóval a stílus nagyon fontos összetevõje a szépirodalomnak. Nos, ezt képviseli Illyés egész életmûve: prózája, költészete, drámái, de ott van ez a stílus nyelvi, nyelvészeti jellegû írásaiban is. Cs. Szabó László – részleteiben is igen találóan – így jellemezte Illyés prózastílusát: «Dús erezetû, nagy lélegzetû, képgazdag, leíró, s ugyanakkor elbeszélõ, fanyar és fojtott indulattal feszülõ nyelven ír Illyés, gúnyos és fenyegetõ, hajlítható és darabos, játékos és szûkölõ, tréfás és felhõs, kitanult és puritán – hol és milyen gyakorlattal tanulta ezt az árnyaltságában is tömör, céltudatos, idõálló és hû magyar prózát?»

Nagyon nehéz egy-egy egyéni stílusnak a – különösen rövid – jellemzése. Ha néhány kiemelkedõ vonással kellene megjelölni Illyés Gyulának könyvünk írásaiban megnyilvánuló stílusát, akkor a következõ jellemzõit sorolnám fel: természetesség, világosság, képszerûség, drámaiság a mondatokban és nagyon változatos, de mindig illõ stílusárnyalatok alkalmazása (tud tárgyilagos és indulatos, derûs és ünnepélyes, humoros és gúnyos, ironikus lenni).

Valósággal megelevenedik az ikes ragozás, és nemcsak megértjük a használatában beállott változást, hanem mintegy át is érezzük például a következõ megjegyzés hatására: «Az ikes ragozás szép köntösét egy idõben én is felöltöttem, hol hónaljban vágott, hol a nyaknál szorított, tágítanunk kellett rajta, ha mondandónkban szabadon akartam mozogni.» Vagy filmszerûen pereg elõttünk a «kenyértörés» – , de azért nem lenne könnyû «eljátszani», mert igen fontos szerepet kap benne a lelki háttér is: «A mi pásztoraink és nyanyáink nem lándzsát törnek, nem pálcát, még csak fejet sem. Villámló szemel, összezárt foggal, orron át fútt levegõvel indulatuk forrpontján is lám – igazságot tesznek. Ahelyett, hogy egymás fejét törnék be, a kenyeret törik szét, nyilván dühtõl remegõ kézzel, de mindent legyõzõ, mindennél hatalmasabb jogérzettel. Mert az, hogy azt a kenyeret valamelyikük – az erõsebb – azon egészében magához ragadhatná, eszükbe sem jut. Dühük forrpontján is az elsõ az igazság. Az az »emberség«, amely voltaképpen a halandóban az »istenség« része, a hit az erkölcsben.»

A humort képviseli például továbbá – sokat sejtetõen – két cikknek az alcíme: Állati szép és oltári jó, az alcím: Vagy: hogyan beszéljünk fiatalul? Aztán: Még egyszer csókolom!, az alcíme: Rövid történelem a nyüszítéstõl a nevetésig.

Mennyi drámaiság van a Nyelvünkrõl címû írás következõ részletében, úgy, hogy a humor is ott bujkál mögötte: «Gégém reszket, hangszálaim segélykérõen pihegnek, állkapcsom izomlázban szenved. Reggel nyolc óra óta franciául kellett beszélnem. Most este van. Egész álló nap nem jutottam egy kortynyi magyar szóhoz.»

7. Összefoglalásként azt mondhatom: Illyés minden írása olvastatja magát. Olvassuk hát élvezettel – és okulásul.