HORVÁTH JÁNOS

Tanítványai Horváth János születésének hetvenedik, egyetemi tanárságának huszonötödik fordulóját ünneplik. Tudományos életünk története bizonyára nem ismer sok ennyire csöndes, ennyire minden föltûnéstõl mentes jubileumot; de így is illik ez ehhez a pályához, s ehhez a tudós egyéniséghez, ehhez a magatartáshoz, mely soha nem kereste a tetszetõset, látványosat, sikert vagy bravúrt, hanem mindig a munkát, munkában is a nehezét, – s ezt kívánta a tanítványaitól is. Egyetlen külsõ jelként ezért méltó e jubileumhoz a munka dokumentuma: az a terjedelmes kötet, mely volt növendékeinek irodalmi mûveltségünk különbözõ kérdéseivel foglalkozó tanulmányait gyûjti egybe: három nemzedéket képviselõ huszonegy tudós dolgozatát, záradékul Kozocsa Sándor Horváth-bibliográfiájával. [ Magyar századok. Irodalmi mûveltségünk történetéhez, Egyetemi Nyomda, 1948.] Már maga ez a könyv is kiváló bizonysága annak, mily úttörõ, alapvetõ a jelentõsége Horváth Jánosnak az új magyar irodalomtörténet-írásban. A következõkben bár vázlatosan, magunk is erre szeretnénk némileg rávilágítani.

Akik résztvettek valaha az egyetemen úgynevezett szemináriumi óráin, jól emlékezhetnek rá, milyen bizalmatlanul fogadott egy-egy olyan fiatalos buzgalmú dolgozatot, melynek szerzõje szinte tüntetett külföldi tudományos szakismereteivel, a magyar probléma ismertetéséhez, értelmezéséhez, megoldásához fölvonultatta a jól-rosszul megemésztett külföldi szakirodalmat s a magyar jelenséget lendületesen belégyömöszölte abba a skatulyába, amelyet e külföldi szintézisek alapján készített számára. Ezek a hallgatók rendszerint jobban ismerték a szóbanlévõ hazai téma külföldi valóságos, vagy vélt párhuzamainak tudományos szakirodalmát, mint valóságos egykorú hazai környezetét; legfõbb törekvésük volt például kimutatni egy tizenhatodik, tizenhetedik századi íróról, hogy «barokk», idézve Ermatingertól Strichen át Cysarzig mindenkit, akihez hozzáférhettek, ahelyett, hogy azt mutatták volna meg, milyen is volt maga az író, s mit jelentett nem ugyan a szellemtörténet nagy – s oly bizonytalan – távlataiban, hanem a maga természetes talaján és környezetében. Horváth János ilyenkor többnyire tett egy-két kérdést, megjegyzést, mely az elszállni készülõ szellemtörténeti léggömböt vissza-visszarántotta a földre. Mit ér a legszebb elmélet, legzsúfoltabb tudás is, ha önmagában tetszeleg s céljának nem a történelmi valóság hiteles fölidézését és értelmezését vallja? A történelmi .valóságot hitelesen fölidézni pedig másból, mint az anyagból nem lehet. Ezért volt Horváth János «iskolájában» az elsõ és legfontosabb követelmény az anyag becsületes és alapos elolvasása. Elõször az anyagé, azután az anyaggal foglalkozó magyar tudományos irodalomé, és csak harmadsorban és kellõ kritikával az általánosabb jellegû külföldié.

Az anyagot azonban sokféleképen lehet olvasni; helyesen azonban csak akkor olvassuk, ha nem feledkezünk meg arról, hogy ez az anyag legföljebb csak számunkra «dokumentum» és «tárgy», a maga korában azonban élõ élet volt. Hogy megértsük, bele kell élnünk magunkat korának életébe, sajátos viszonyaiba, természetébe. Nem egy kiragadott, eleve fölvett szempontot kell érvényesítenünk benne, hanem élõ teljességében kell megragadnunk. Ebben az élõ teljességben pedig benne van a mû, benne van az írója, benne van az, akinek írták: a közönsége, benne van föltételeivel, törekvéseivel, sajátosságaival a kor, s mert egyetlen kor sem áll önmagában, az egész fejlõdés szervezetébõl kioperáltan, benne van a korban élõ hagyomány is, mint ahogyan benne van a rajta túlmutató fejlõdés elõzménye is. Ezért kerül Horváth János szemléletének középpontjába maga az irodalmi élet, az «irodalmi alapviszony», az író és közönség, irodalom és közönség viszonya. Ezért lesz az irodalom történetének tengelye az irodalom reális életének, ennek a viszonynak a története, fejlõdése, alakulása. Ezért kerüli el õ a szellemtörténet filozófiai elõföltevésekbõl származó merevségeit és erõszakosságait, önkényességeit és lírizmusát. Az õ irodalomtudománya ezért nem szellemtörténet, hanem fejlõdéstörténet. Belülrõl, saját természetébõl érti meg s értelmezi az irodalmat…

Horváth János egyik kimagasló tette, hogy visszaszerezte régibb irodalmunk megbecsülését: ez az õ pedagógiai tevékenységének egyik legszebb eredménye. A másik nagy eredmény az az ösztönzés, melyet tanítványainak adott, s aminek következménye a magyar irodalomtudomány megújhodása lett, – megújhodás, melynek, megint csak elsõsorban az õ érdemeként, sikerült egyes kivételektõl eltekintve, elkerülnie a szellemtörténet túlzásait, légüres terekbe kifutó «szintéziseit». Kezdeményezése ezeken a tereken döntõ hatásaiban munkálkodik tovább. S hogy elveit és eszméit hogyan lehet és hogyan kell megvalósítani, arra a tulajdon mûveiben adott példát, melyek remekei nemcsak a magyar irodalomtörténet-írásnak, hanem általában az irodalomtörténet-írásnak.

Vigilia, 1948, 630–633. Részletek.