Pénzes Balduin

HORVÁTH JÁNOS HAGYATÉKA

Március 9-én, életének 83. évében meghalt Horváth János, aki tudományos munkásságával örökre beírta nevét kultúránk történetébe. Elsõ jelentõs mûve Ady s a legújabb magyar lyra volt (1910). Lelkileg ugyan sokkal közelebb állt a csúcspontnak tartott nemzeti klasszicizmus finom és halkszavú folytatójához, Vargha Gyulához, mégis Horváth János volt az, aki a konzervatív kritika részérõl – hátat fordítva az eleve dicsõítés vagy elítélés harci stallumának – csupán irodalmi mérõeszközökkel lemérte Ady költészetének nyelvi, stiláris, tartalmi újdonságát, kijelölte korszakos jelentõségét, megállapítva, hogy éppúgy, mint Petõfi lírája a Kölcsey–Bajza utánzók negédes ürességével szemben, Ady mûködése a Petõfi–Arany követõinek szokvány-lírájával szemben új korszakot nyitott.

Petõfirõl rengeteg anyagot hordott össze eddig az irodalomtörténet. Õ Petõfi Sándor (1922) címû könyvében mindezt megrostálta, saját kutatásaival maga is jócskán gazdagította. Méltán nyûgözi le az olvasót anyagának kimeríthetetlen gazdagságával. S ebbõl a gazdag anyagból kibontakozik egy óriási költõi fejlõdés, amelyre eddig kevés gondot fordítottak részben az üstökösi mithosz, részben rövid élete következtében. E mûbõl kiviláglik, hogy a zseni sem kész emberként születik, õ is alá van vetve a fejlõdés törvényeinek, ha ezt az utat a rövid élet iramában teszi is meg. Mivel a fejlõdés, az ember és költõ kibontakozása, lelki síkon történik, a költészet csak ennek kivetítése, az alkotó lélek legmélyére irányítja a fényt. De a léleknek nemcsak koronkénti változását, okait, lefolyását és eredményeit figyeli, figyeli a költemény keletkezését is, az ihlet elömlésétõl a koncepcióba és képbe öltözésen keresztül a strófákba szabásig és a soronkénti fogalmazásig és ha tisztán irodalmi szempontjai miatt adós is marad a forradalmár Petõfi ilyetén való rajzával és értékelésével, lelkéhez és költészetéhez oly közelbe visz, mint egyetlen más ilyen tárgyú mû sem. Csak mellékesen jegyzem meg: nem láttam még embert ennyi Petõfi-verssel a fejében, s egy-egy sor, egy-egy vers elmondása évtizedek távolságából is a fülembe cseng. […]

Nagy irodalomtörténeti koncepciójának elsõ kötetei: A magyar irodalmi mûveltség kezdetei és megoszlása (1931, 1935). E kettõ egy könyv anyagául gyûlt össze, és csak a munka közben megduzzadó anyag kényszere hozta a két kötetbe való tagolódást. Kidolgozva is oly szervesen összetartozik e kettõ, hogy nehézség nélkül elemezhetjük egy kalap alatt. […]

Harmadik nagy kor-monográfiája, A reformáció jegyében (1953), az elõzõ kettõ folytatása. S ha az elõbbiekben szinte ismeretlen területeket hódít meg a magyar irodalomismeret számára, itt avatott kalauzunk lesz egy olyan világban, amelyben eddig nemigen találtunk ösvényt, az adatok sûrûségébõl nem láttuk az egészet. Az óriási anyagot, amelynek összehordásában a szerzõ maga is hatalmas munkát végzett, magától kínálkozó szilárd keretbe foglalja össze. Így ismerteti kötete elsõ részében a Perényiek köré csoportosult írókat, János király írói környezetét, Nádasdy csoportját, valamint azokat az írókat, akik az Enyingi Török családdal voltak kapcsolatban; kötete második részében a reformáció további során fellépõ felekezeti megoszlás az osztályozási szempont.

E keretek közt érthetõvé lesznek a célok és irányzatok, világossá a magyar irodalom jelen szakasza, amely a középkori hagyatékra épült, azt kivirágoztatta és új szellemben tovább fejlesztette, «a vallás fõuralmát fenntartva, a tudós deáknyelvet korántsem számûzve, hatalmas lépést tett az irodalom nemzeti és világias jellegének kibontása felé». És élõvé elevenednek a legporosabb írói arcképek, mikor föléjük hajol. Minket, valamikori hallgatóit, valósággal feltüzesített egy-egy elõadása, szólott legyen Tinódi Sebestyénrõl vagy a Psalmus Hungaricus írójáról, Vég-Kecskeméti Mihályról, mert tárgyias, sõt «szakszerû» elõadását átfûtötte alázatos és szinte áhítatos meghatódottsága minden iránt, ami a vizsgált korban a magyar szellemnek bármennyire is együgyû hagyatéka. Mindezt azok is megérzik, akik, megbirkózva az adatok halmazával, könyvén át szellemének útját végigjárják. […]

Azok, akik nemcsak hírbõl és nemcsak mûveibõl ismerték, hanem akiknek szerencséjük volt tanítványaként személyes kapcsolatba kerülni vele, ifjúságuk legszebb emlékei között õrzik a Horváth-órák emlékét. Úgy járt-kelt az irodalom templomában, mint valamely vallás papja az õ szentélyében, s az õ áhítata átragadt mindazokra, akik hallgatták. És bizonyos lelki rokonság köteléke szövõdött közte és tanítványai közt, amely nem szûnt meg az egyetem padjainak elhagyásával. Akkor, amikor nem egy órán kongtak az ürességtõl az elõadói termek, õt mindig sokan hallgatták, még nem szakosok is. És bár sohasem pózolt, nem kereste a népszerûséget, minden szónoki sallangot nélkülözõ, millió apró adatot közlõ, majdnem szárazon objektív hangja csupán a belsõ izzás líraiságával úgy átfûtötte az elõadóterem levegõjét, hogy nem tudott tapsban ki nem robbanni. Nem lett tudós mindenki az õ tanítványai közül sem, bár szinte mindazok, akik ma az irodalommal tudományosan foglalkoznak, valamilyen módon mind az õ tanítványai. […]

Vigilia, 1961, 296–299. Részletek.