IRODALOMTÖRTÉNET
A «viszony-irodalom» ott fizetõdik ki a legjobban, ahol igazi irodalom nincs, de vannak írásemlékek. Ha az irodalmiság feltétele nem az írásemlék jellege, hanem társadalmi rendeltetése, akkor minden olvasmány-rendeltetésû szöveg: mû, s aki elsõ írott emlékeinkkel foglalkozik, nem nyelv- vagy mûvelõdéstörténetet, hanem irodalomtörténetet ír, s az írásemlékek természete szerint új, furcsa mûfajokkal gyarapíthatja a poétikát. Az ironikus olvasó a menetjegyiroda mûfajaira: a menetrendre, prospektusra és szállodai árjegyzékre gondol, nekünk azonban el kell ismernünk, hogy az irodalmiság küszöbének ez a leszállítása, mint fogás, némely tárgykörben hálás. Horváth Jánosnak A magyar irodalmi mûveltség kezdetei -rõl szóló könyve például épp e fogás segélyével mutatja meg, hogy lehet a legreménytelenebb anyagot egy mintaszerûen felépített könyvben elhelyezni.
Horváth János a középkori magyar irodalomról ír, amelynek egyetlen alkotása, egyénisége nincs, csupa mûfordítás s még fordításnak sem mûvek fordítása, hanem gyakorlati rendeltetésû egyveleg. Horváth módszere ezek körül az írásemlékek körül feloldja a rájuk fagyott életet, s keletkezésül: feltételein át egy nagy mûveltségtörténeti korképbe illeszti õket.
Hogy magyar nyelvû írásemlékek keletkezhessenek, a tizedik és tizenegyedik század íráscsendje után az írásnak vissza kellett kapnia társadalmi méltóságát. Az írásbeliség dagálya hozza meg az elsõ magyarországi latin emlékeket, oklevelek után a legendákat és gesztákat (Anonymus, Kézai). A középkor második felében még jobban felduzzad ez a latin irodalom; a kor végén már egy «író» áll: Temesvári Pelbárt. Minél nagyobb a latin irodalom nyomása, annál valószínûbb, hogy a laikust és papot elválasztó határhártyán valami átszivárog a nemzeti nyelvbe is. A papnak beszélnie kell a néppel, az egyházi latin munkába veszi a magyart, s ezzel elõkészíti az új egyházi magyar nyelvet. Gyakorlati célú magyar szövegek támadnak: beszédek, latin könyvekbe került vendégszövegek s igen korán egy versfordítás is (Máriasiralom). Az Anjouk, Hunyadiak alatt már gyarapszanak a szószedetek, glosszák, s a vendégszövegek közt megjelenik az elsõ magyar könyvemlék, a Jókai-kódex, Ferenc-legendák töredékeivel. Közvetlenül a mohácsi vész elõtt a középkori szellem utolsó fellobbanásaként, de már a humanizmus nyomása alatt virágzik ki a magyar kolostori irodalom. Nem férfiaknak, hanem nõknek szól, latinul nem tudó apácáknak nyújt elõírást, leckét, szabad olvasmányt. Horváth János részletesen ismerteti a regulától a példákig és látomásokig az összes «mûfajokat», s néhány igen szép oldalt kap nyelvük is. Könyvének a kétharmada a kolostori irodalomé, s érdekes látni, hogy ez a kissé nehézkes stiliszta, kinek egy-egy mondata zugában néha a fogalomalkotó és érzékeltetõ erõ remek teljesítményei bújnak meg, mily tárgyhoz illõ meleg pedantériával eleveníti fel e kezdetleges írásemlékek mögött a zárdai olvasások hangulatát.
Németh László,