ILLYÉS GYULA KÉZNYÚJTÁSA

Családunkban Illyéssel elõször apám, Mihályi Ödön került – legalábbis – levélváltásnyi kapcsolatba. Erre apám életének harmincadik életévében került sor, néhány hónap múlva egy ostoba autóbaleset áldozata lett, így az egyszeri kéznyújtásnak nem lett folytatása.

A most közölt két levél megértéséhez el kell mondani, hogy apám fiatal költõként Kassák köréhez tartozott, az õ modorában írt aktivista verseket, amelyeknek egyike-másika meg is jelent a Mában. Amikor feleségül vette anyámat (az irodalomrajongó, nagyon szép ifjú úrilányt), a házasság feltételeként szabták, a fiatalok menjenek el gazdálkodni apám családjának Kassa melletti, bogdányi birtokára. A nagybirtokos jómód ellenére mindketten utálták ezt az életformát, és Budapestre vágyakoztak. Apám költészetének azonban igen jót tett az életforma váltás, szakított az aktivizmussal, és új helyzetéhez illõen szomorú berzsenyis verseket írt. Ezeket adta közre utolsó, Galambot várok címû verseskötetében, amelyre Illyés utal is a válaszlevelében. Apám a nagyváros szerelmese, a sárosi tótok lakta Bogdányban ekkor fedezte fel a falut, a reménytelen paraszti nyomorúságot. Nyilván némileg a Jasznaja Poljában élõ Tolsztoj módjára, aki ebben az idõben nagy hatást is gyakorolt baloldali értelmiségiekre, többek között Sinkó Ervinre is, akivel apám ekkoriban baráti levelezésben állt. A falunak ez a felfedezése hozta közel apámat az akkor induló Sarlós-mozgalomhoz.

Apám halála után négy évvel költöztünk fel édesanyámmal Budapestre.

Nem tudok róla, hogy ekkoriban találkozott volna Illyéssel. Illyésre vonatkozóan egyetlen történetet hagyott rám, az is inkább József Attilával kapcsolatos, aki anyám ismerõsi köréhez tartozott, valószínûleg még apám és még inkább Németh Andor révén. Mint anyám elmesélte, egy Illyés-esten odajött hozzá, és dühösen magyarázni kezdte verseit idézve, hogy õ mennyivel jobb költõ Illyésnél. Anyám – elmondása szerint – ezt egy fiatal, nem elismert költõ megnyilvánulásának tekintette, akit esz a sárga irigység Illyés sikere miatt. Anyám és irodalombarát köre számára akkor nem volt kétséges, hogy Illyés a nagy költõ, Attila pedig csak egyike a tehetséges, de «futottak még» fiatal költõknek. Neki szegénynek a vonat alá kellett ugrania akkor, hogy másnap már mindenki tudja – anyámat és magamat is beleértve –, hogy József Attila a magyar líra Adyhoz mérhetõ nagy alakja. Nem elfelejthetõ élményem maradt ez a váratlanul gyors fordulat József Attila értékelésében.

Találkozás Teleki László árnyékában

Illyés késõbb Horváth Zoltán révén tûnt fel újra családunk horizontján. Anyám Budapesten újra férjhez ment, Horváth Zoltán így lett második apám. Õ a két háború között is baloldali szociáldemokratának vallotta magát – világnézetileg és barátilag is Fejtõ Ferenchez, Ignotus Pálhoz állt közel. Így aztán nálunk odahaza a népieseket anatéma sújtotta, minek következtében csak jóval érettségi után – Kicsi Sándorral, Jónás Pállal kialakult barátságom, az Eötvös Collégium hatására – álltam neki mûveltségem e tárgyú hiányait pótolni. Jóban voltam a Gyõrffystákkal, tudtam, a népi kollégiumok falán Illyés mondata állt: Nem az számit, hogy honnan jöttél, az számit, hová mész. Ezt a mondást magamra fordítva értelmeztem, hiszen én igencsak polgári környezetbõl jöttem. Egy ideig büszke is voltam rá, hogy én a nagypolgárságból indultam el, hogy megtaláljam az utat a néphez. Késõbb persze én is megértettem, hogy a kommunista világban ezzel nem bölcs dolog kérkedni. Más kérdés, hogy az illyési mondás erõs értelmi módosulással ma sem vesztette el érvényét.

Mire túléltük a vészterhes idõket, Horváth Zoltán a Szakasits vezette Szociáldemokrata Párt egyik vezetõ embere, ahogy mondták, afféle szürke eminenciása lett. A két munkáspárt egyesülése után megvalósult az álma, kinevezték a Népszava fõszerkesztõjének. Az álmot brutális ébredés követte Rákosiék börtönében, ahonnan majd hat év után, Rákosi különleges gyûlöletének «köszönhetõen» fogolytársai közül szinte utolsóként szabadult. Amíg tehette, még a levert forradalom után is eljárt az Írószövetségbe, hogy felszólaljon és ostorozza a visszaállított diktatúrát.

Horváth Zoltánt régóta foglalkoztatta Teleki László alakja. Németh Andorral még 1936-ban közreadtak Kegyenc címen egy regényes Teleki-életrajzot. A börtönben aztán Zoltán megírta a maga Teleki-drámáját, ami azóta is kéziratban maradt. Én még olvastam, s bár lehet, hogy fiúi elfogultság magyarázza, én érdekesebbnek találtam Illyés Különcénél, amelynek a megírásánál Zoltán tanácsadói szerepet látott el. Zoltán drámájában szerintem egyértelmûbb az öngyilkosság politikai motivációja. Teleki felismeri, hogy az új forradalomra buzdító szavai a nép sorában csak görögtüzet gyújtanak, saját politikus híveibõl pedig ki kell ábrándulnia. Illyés úgy vélte, hogy szüksége van Zoltán útbaigazításaira, és kedves közeledésével el is érte, hogy Zoltán félretegye elõítéleteit. A kapcsolat hozadéka volt, hogy megváltozott Zoltán véleménye Illyésrõl, a korábban keményen bírált író a kedveltek sorába került. Zoltán, akinek Jókai legkedvesebb írója volt, és betéve tudta jónéhány regényét, az emberiséget szeretettek és gyûlöltek két nagy kategóriájába sorolta. Meg volt a sok közömbös, akikre nem érdemes szót, figyelmet vesztegetni.

Tudtommal Illyés és Horváth Zoltán között a kapcsolat megmaradt a munkatársi viszony szintjén. Késõbb sem jártak össze, amikor anyám halála után Zoltán a Németvölgyi útról a Rózsadombra költözött, és csak néhány utcára laktak egymástól. Igaz, Kádár is arrafelé lakott, mégsem látogatta egyikük sem. Zoltán néhány évvel a Kegyenc és a Különc megjelenése után a maga részérõl egy nagy két kötetes tudományos monográfiát szentelt Teleki Lászlónak.

Rózsadombi emlékek

Életünk úgy hozta, hogy kevéssel a forradalom kitörése elõtt magam is a Rózsadombon, a Törökvész úton jutottam egy kellemes kétszobás lakáshoz. Igaz, hihetetlenül drága áron; Zoltán kapta kárpótlásul majd hétévi börtön fejében. De úgy döntött, hogy õk anyámmal a régi Németvölgyi úti lakásban maradnak, és mi költözzünk ide a feleségemmel, Földes Annával.

Akkoriban a magyar irodalom jó néhány istensége itt lakott a közelünkben a Rózsadombon. Mint a régi görög istenek, õk is halandók testét öltve jártak közöttünk, és élték itt a maguk nagyon is földi életét. A 91-es buszon hazafelé jövet Veres Péterrel vitathattam meg a Nagyvilág legújabb számát, Weöres Sanyikát a felesége, Károlyi Amy vigyázta gondosan ügyelve, hogy férje el ne kóricáljon, be ne térjen a környék nevezetes espressójába meginni néhány pohár bort. Erre sétálgatott a közelben lakó Illyés Gyula is, amikor Flóra asszony leküldte õt a Közértbe, vagy éppen Sanyikáékhoz tartott.

Akkoriban engem éppen kitessékeltek az egyetem világirodalmi tanszékérõl, majd néhány évi középiskolai tanárkodás után a Nagyvilágnál cövekelhettem le, hogy elvezetgessem a lap angol rovatát. Így aztán igazán nem tartoztam a protokoll-rangúak sorába. Írásaimat sem nagyon közölték. Csakhogy olyan idõket éltünk, amikor ezek a halhatatlanok odahaza fehérnemûs szekrénybe dugták a maguk glóriáját, és hasonulni igyekeztek a többi földi halandóhoz. Vagy talán hasonulniuk sem kellett, jelentõs életmûvel a hátuk mögött, civilben derék polgárok, a másik emberre odafigyelõ értelmiségiek maradtak. Ha találkoztam velük, mindig megálltak egy néhány percre, egy kis csevegésre. Igaz, ezekben az ellenforradalmi idõkben valamennyien idõmilliomosok voltunk. Illyésnek is mindig volt ideje egy rövid beszélgetésre, afféle small talkra, mint az angol mondja, amikor is komoly dolgokról nem esik szó. A megállásnak, kézfogásnak inkább gesztus-súlya volt, valamiféle kölcsönös érdeklõdést, megbecsülést, összetartozást jelzett.

Ilyenkor Illyés elsõ kérdései Zoltánék, majd Anna és Péter fiam hogylétére irányultak. Aztán politizáltunk egy sort, elmérgelõdtünk a hatalom éppen aktuális disznóságán. Akkoriban nem volt nehéz közös véleményre jutni. Csak jóval késõbb, amikor Illyést a politikából már szinte csak a határainkon túli magyarok sorsa izgatta, véltem úgy, hogy, vigyáznom kell szavaimra, ne tévedjek sikamlós területre. Mint volt felvidékinek, Kassa szülöttének nekem már akkor is az volt a véleményem, hogy ez a kérdés nagy elõvigyázatosságot követel; elsõsorban a kintiek érdekében kerülni kell a nyílt konfrontációt – pláne, hogy a Ceaucescu–Husák rezsimek nem voltak válogatósak a retorziók eszközeiben. Mint Tornai József barátomtól hallottam, aki Csóori Sándorral rendszeresen feljárt Illyéshez, õ ezekben a kérdésben az enyémnél jóval radikálisabb álláspontot képviselt. Igaz, a Csoóriéknél mégis óvatosabbat. Mivel akkoriban félszavakból is érteni véltük egymást, Illyés nagyjából sejthette, hogy én hogy gondolkodom, õ sem hozott szóba olyasmit, amire ne tudtam volna könnyen rábólintani.

E találkozások alkalmával pedig mindig gondot okozott nekem a megszólítás kérdése. Jelentéktelen dolog, mégis jellemzõ. Megértette velem, hogy Illyéssel – minden kedvessége ellenére – más-más világban élünk. Ez idõk szokásainak megfelelõen a kor- és rangkülönbség ellenére is tegezõdtünk. Ebbõl következõen Gyulának kellett volna szólítanom, csakhogy akkoriban a Gyulának volt valami komikus zöngéje.

Végül is megkérdeztem, hogy szólítsam. «Gyula bátyámnak» – felelte. Ez neki teljesen magától értetõdõnek tetszett, de a mi urbánus köreinkben ennek a megszólításnak nagyon is falusias hangsúlya, illetve uram-bátyám reminiszcenciája volt. Ez máig is így van, így hát erre se vitt rá a szám. Maradt a megszólítás lehetetlensége.

Illyés útitársaként

Találkozásaink közül az egyik felejthetetlen maradt. Kaptam valami ösztöndíjat a franciáktól. Induláskor a Keleti pályaudvaron Illyésbe és Nagy Lászlóba ütköztem. Õk Bécsbe tartottak egy konferenciára, ahol szerepelniük kellett. Nagy örömömre Illyés azonnal invitált, hogy tartsak velük. Szerencsénk is volt, egy olyan fülkét találtunk, ahol csak mi hárman voltunk.

Mint hamar kiderült, ez volt Nagy Laci elsõ nyugati útja. Illyés azonnal fel is csapott idegenvezetõnek. A Bécsig tartó úton arról beszélt, azt magyarázta, hogy mennyire lemaradtunk a Nyugat, ez esetben az osztrákok mögött. A vonat ablakából is jól lehetett szemléltetni a magyar vidék állapotát, szegénységét, elmaradottságát, szemben a határon túli jómóddal, a takaros kisvárossá alakult hajdani falvakkal. Végig Illyés vitte a szót, Nagy Laci szokásához híven inkább csak bólogatott. Nekem persze nem volt új, amit Illyés mesélt, de mégis öröm volt hallgatni. Az a fajta mesélõ volt, aki azonnal leveszi az embert a lábáról, hogy elbûvölten és szomjasan hallgassa, bármit is mondjon.

Elõkerült a Flóra asszony pakolta elemózsiás kosár, benne szalonna, kolbász, fehér kenyér és a boros flaska. Illyés evés közben azzal szórakoztatott bennünket, hogy felidézte, miként volt ez Babitséknál, amikor a költõfejedelem Esztergomból Pestre indult. Akkor Török Sophie gondoskodott arról, hogy férjura Pestig meg ne éhezzen, meg ne fázzon. A múltidézés pittoreszk részleteire már nem emlékszem, csak a némi iróniával fûszerezett áhítatra, amit Illyés szavai keltettek bennünk. Magunk elõtt láttuk a beteg költõt, aki lassan, nehézkesen ballag le a domboldalról, feltámogatják a kocsiba. Jól bebugyolálják a pokrócba, majd a lába mellé helyezik az elemózsiás kosarat. Így volt, nem így volt, nem tudom, bennem legalább is ez a kép rögzõdött Illyés elbeszélését hallgatva.

Ahogy kortyolgattuk a borocskát, Illyés hamiskás mosolyával megjegyezte, tulajdonképpen már nem is érdemes utazni, hiszen a jó mûvek, a távoli országok borai lakásunkba szállítják az idegen föld termésének legjavát. Nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem: «Ezt, te mondod, aki fél Európában otthon vagy, és most is utazol éppen Bécsbe?» Ahová meg is érkeztünk. Illyéssel beszélgetve hihetetlenül gyorsan röpült az idõ.

Ha a Törökvész úton járok, még ma is feltámad bennem a vágy, hogy csoda folytán egyszerre csak szembe jöjjön velem a szomorkásan mosolygó költõ.