HORVÁTH JÁNOS ÉS A z EÖTVÖS KOLLÉGIUM

Nemrégiben […]felhívtam a figyelmet arra, hogy a kollégium elsõ magyar tanára Péterfy Jenõ volt (†1899. nov.), és hogy Horváth János korabeli jegyzeteiben s indexében Heinrich Gusztávnál sokkal nagyobb helyet kap […] a komparatistának is kitûnõ Alexander Bernát, akit ma inkább filozófusként tartunk számon, és a ritkán emlegetett Becker Fülöp Ágost romanista. Bár az Eötvös Kollégiumba való felvételkor Horváthot Gyulai, Beöthy, Becker is valóban elismerõ szavakkal ajánlotta, 1917-ben, amikor B. G. úr [Bartoniek Géza] a VKM államtitkárának ír Horváth János – immár hároméves, derekas frontszolgálat utáni – felmentése tárgyában, mégis Péterfyt idézi: «Tehetségére jó Péterfy Jenõ figyelmeztetett. Azt mondta: erre vigyázni kell, ez valaki. Tréfásan kis Gyulai Pálnak szerette nevezni.»

De térjünk vissza az Eötvös Kollégium sajátos determináló hatásaihoz. Ezek között az alapvetõ faktor az, hogy a XIX. század végének, a XX. század elejének erõsen germanista orientálódásával szemben az Eötvös Kollégium kezdettõl fogva francia orientációjú volt, francia tanára kezdettõl volt a kollégiumnak. Külön is érdemes megemlíteni a legkiválóbbat […] a magyarul tökéletesen megtanult, a magyarságnak sok jó szolgálatot tett […] Aurélien Sauvageot-t – kollégiumi nyelven: Sóvágót. Kollégiumi tanársága idején különben Horváth János a magyar mellett francia irodalmat is tanított egy ideig. A francia irodalomban való jártasság hozzátartozott a szellemi eleganciához, a magyar és finnugor nyelvész Gombocz Zoltánnak például a kisujjában volt a francia irodalom, a magyar–francia szak volt kb. 1928–30-ig a par excellence Eötvös-kollégista szak. De […] ez a francia orientáció nem egyszerûen Habsburg-, németellenes divat volt, hanem társadalmi: demokratikus tartalmú politikai ellenzékiség is. […]

Ez a franciásan demokratikus, szabad és egyenlõségi légkör fõbb vonásaiban már Horváth János kollégistává «kinevezése» elõtt (így mondták akkor: kinevezés) kialakult. Feltehetõleg az elsõ kurátor, báró Eötvös Loránd (Eötvös József fia), Bartoniek Géza igazgató és a Nyugatot járt, az École Normale Supérieure-t megismert tanárok sugallatára. A kollégisták bizonyos önkormányzattal rendelkeztek: az önigazgatási szerv élén állt a családapák-családanyák által titkos szavazással választott elnök, aki azonban nem elnöki rendszerben kormányzott, csak a családapagyûlés egyetértésével járhatott el, bármikor elmozdítható volt. Õ képviselte a kollégiumi tagságot a vezetõséggel szemben, õ közölte a tagsággal a vezetõség utasítását, de forradalmi lépésre – például a vacsora egyetemes visszautasítására – csak a családapákkal való tanácskozás után szánhatta el magát. Ennek az önkormányzatnak keretében azonban mindenki egyenjogú volt, még az inkább hagyományból hangoskodó diskriminációk ellenére – például, hogy: «A gólya nem ember» – a gólyák is. A családon belül közfelkiáltással akár a családapát is le lehetett húzni. (Ismerik még, hogy mi az a ,,lehúzás»?) A családapagyûlés által gyakorolt törvényhozó és végrehajtó hatalom természetesen nem korlátozta az egyéni kedvteléseket, õrültségeket, kiruccanásokat, kalandokat, utcai csínytevéseket stb. – mindezeknek becsületbeli feltétele volt azonban (különösen régebben), hogy reggel, ha papucsban, ha hálóingben, ha katzenjammerrel, ha kimerülten, de nyolc óráig a reggelinél meg kellett jelenni.

Horváth János, aki egy kissé idõsen, csak másodévesen pályázta meg a felvételt (1899. július 3-án «nevezték ki») – így kezdettõl már a «tanár urak» rendjéhez tartozott –, nem tûnt ugyan ki a szabadosságokkal úgy, mint például Szabó Dezsõ, Laczkó Géza, Balázs Béla stb. –, de nem is vonta ki magát a közösségi rituális mókákból, mulatságokból. 1901-ben azonban két évre Párizsba ment ösztöndíjjal, s mikor hazajött, 1903 júliusától – mint említettem – kollégiumi tanár lett.

Horváthnak drága kincsként megmaradt egyik noteszában ott van a hozzá magyarra vagy franciára beosztott tizenkét negyedéves kollégista névsora (nyilván 1903-ban), köztük Gombocz (nem Zoltán, a «dögész» Endre), Kodály, Szekfû, Zemplén (Géza, késõbb híres mûegyetemi professzor)... Nos, ezek 1900-ban lettek kollégistákká, Horváth János negyedéves tanár úr volt, amikor õk gólyák – kollégiumi etika szerint teljesen egyenjogúak. És mégis, bár Kodály négy, Szekfû három, Szabó Dezsõ pedig (1879-es születésû) mindössze egy évvel fiatalabb Horváthnál, sehol semmi nyoma, hogy ne fogadták volna el Horváthot teljes értékû tudományos vezetõjüknek. […] Ebben a szellemben jellemzi úgy «B. G. úr» 1917-ben Horváth Jánost: «Növendékeinek mindig a legkedvesebb tanár. Sõt barátja.»

A kollégiumi «órákat» azonban ne képzeljük valami «professzor, elõadó – kollégista, hallgató» szituációnak. Szerencsére ez a szituáció szinte a Kollégium utolsó óráiig az École Normale-ban látott, az önálló gondolkozásra, a teremtõ-alkotó képességre építõ «szeminárium», helyesebben beszélgetés, vita, beszámoló volt. Nagyon fontos ezeknek a beszélgetéseknek szûk köre: öt-hat embernél ritkán vett rajta részt több; inkább kevesebb, hiszen a kollégium egy-egy évfolyama egészen az utolsó idõkig nem igen haladta meg a 12–15 fõt, ebbõl egy-egy szakra 3–4-nél ritkán jutott több. Legfontosabb jellemzõje ezen «óráknak» a teljes, korlátlan, gyakran a provokációig fokozott véleményszabadság: «mindig távol tartotta magát attól, hogy tekintélyi alapon próbálja ráerõszakolni a felfogását» tanítványaira – mondja Pais Dezsõ. Amikor 1921-ben megalakult az Eötvös Kollégium volt tagjainak Szövetsége, a februári elõkészítõ tanácskozáson Horváth elõadást tart ezen a címen: Mi a kollégium ma? – ebben elsõsorban a szellemi önállóságot és a «kritikai tudatosságot» hangsúlyozza, mint mondja, «a tankönyvre esküvés nélkül». […]

Nekem természetesen Horváth János nem volt kollégiumi tanárom, hiszen az 1923. szeptemberi egyetemi tanári kinevezéssel Horváth úr lemondott a kollégiumi tanárságról – de kezdettõl fogva tanárom volt az egyetemen, s legemlékezetesebb gesztusa számomra máig az, hogy a vizsgákon (tehát a második és negyedik év végén) messze elkerülte saját elõadásainak anyagát, mintha bántotta volna saját szavainak, gondolatainak visszakérõdzését hallani. Inkább olyan kérdéseket tett fel, amelyekre a tényszerû felelet a «nagy Pintérben» vagy valamelyik kollegájának elõadásában, könyvében volt – s ezt kellett a vizsgázónak önállóan feldolgozni, és az elolvasott szépirodalomról önálló véleményt mondania. Erre nagyon kényes volt: hogy egy irodalmi mûrõl ne kivonatok, hanem olvasmányélménye alapján beszéljen a hallgató! Bár irodalomtörténésznek is a legnagyobb volt, az irodalmat legelsõsorban mégis olvasmányként fogta fel. Elképesztõ agyafúrtsággal fogta rajta hallgatóját a füllentésen, ha az erõsködött, hogy olvasta a kérdezett mûvet. A legegyszerûbb csapda az volt: hol van a szóban forgó könyv a könyvtárban […], milyen a formátuma, kötése, a kötés színe stb. Az idegen véleményeket magabiztosan betáplált delikvens elkerülhetetlenül lebukott.

Kortárs, 1979, 91–93. Részletek.