VISSZHANG

Németh G. Béla

Szép magyar kiállítás Münchenben

Márai Sándorról

Az egyetemiek Münchenbõl meghívtak, tartanék Márairól egyórás elõadást egy hatvan-hetven érdeklõdõt befogadó teremben. Jól számoltak, a terem megtelt, s alig rekedt valaki kívül. Kérdések követték az elõadást, mert sokan már olvasták a Zendülõk német fordításban most megjelent kötetét (Die jungen Rebellen) , s láthatólag tetszéssel fogadták. Errõl azonban itt nem érdemes hosszan szólni: Márait a jelentõs európai írók közé számítják immár ott is.

A föltett kérdések annál érdekesebbek, például az, hogy mit jelentett Márai számára a sokszor emlegetett emberi autonómia.

Ámde nem errõl az összejövetelrõl, hanem az elõtte megnyitott kiállításról volna különösen hasznos beszámolni. Három szempontból is. Az elsõ az, hogy a város mûvelõdési vezetése minden hónapra-hétre kis füzetet ad ki a következõ hétre-hónapra az akkor látható kiállításokról, elõadásokról, s ezt ingyen terjesztik.

Az egyik legelõkelõbb s legnagyobb szállodában, az érseki dóm mellett, egy harminc méteres folyosón mutatták be képekkel Márai Sándort és mûveit. A kiállítás mind formájában, mind tartalmában szolidan elegáns és kitûnõen tájékozott. Sajátos módszerrel az egyes – egymástól mintegy négy-öt centiméterre elhelyezett – lapokat láthatatlanul erõsítették a falra. Minden képnek mintegy három-négy centiméteres fehér keretet hagytak. Az indító lap tömören elmondja az író életútját. A gyerekkor, a család röviden, az írói indulás, alkotásaira támaszkodva, egy-másfél mondatos jól fogalmazott találó jellemzéssel.

Életútjának állomásai Német- s Franciaországban, majd idehaza. Viszonylag kevés a társas kép, de azok jól megválogatottak. S kevés a tõle vett hosszabb szöveg is, ám az nem kis értésrõl tanúskodó. A demokratikus polgár, a maga autonómiáját megtartó, megvédõ ember szövegei.

Az értésnek a készítõk részérõl tán legfrappánsabb példája az egyik utolsó, s tán a legnagyobbra kinagyított kép. Illyés biztató mosollyal szorongat kezet a kórházban Máraival. Nyilván nem a gyógyulás reményének szól ez, hanem amirõl a látogatás óráján beszélgettek. Márai arca inkább fáradtan megadó, mint bizakodó. A háború után egy-másfél esztendõvel vagyunk. Illyés a Válaszban be is számolt látogatásáról, de beszélgetésük tárgyáról és hangulatáról nem. Úgy látszik, Illyés erõsebb volt, – õ volt a nagy kiváró –, Márai viszont nehezen viselte az elviselhetetlent.

(Mindenesetre jó tudni, hogy hasonló típusú kiállítás nálunk is egyre többször látható, amely nem a kiállítás készítõjét hivatott dicsérni, bemutatni, hanem azt, akit igyekszik a feledéstõl megóvni, az érdeklõdés körébe állítani, vagy éppen abba visszahozni.

*

Másnap egy Kosztolányi-szemináriumon vettem részt: a Kulcs címû novellát elemezték.
A tíz-tizenkét hallgató mellett a városból is jött néhány fiatal. Mint mondták, szeretnek Magyarországra jönni nyáron, s igyekszenek a nyelvbõl is, a mûvelõdésbõl és a szokásokból is minél többet megismerni, megérteni.